Heti lemezajánló: Phosphorescent, DJ Rashad, AlunaGeorge

Ezen a héten a terítékre kerül egy himnikus, erőt adó folk album (Phosphorescent), egy játékos footwork előadó (DJ Rashad) és egy poplemez, ami akár még nagyon király is lehetett volna.

phosphorescent-2013-dusdin_condren-678x411.jpg

Phosphorescent: Muchacho (Dead Oceans, 2013)

phosphorescent-muchacho-520.jpgMatthew Houck 2003 óta jelentet meg lemezeket Phosphorescent néven. Eleinte egy volt a végtelen sok, ugyanolyan, folkos dalokkal jövő singer-songwriter közül, de lemezről lemezre egyre inkább odafigyeltek rá a fontosabb, mértékadó szaklapok, blogok. Végül annyira bejött neki a rockbiznisz, hogy legutóbbi lemeze másféléves turnéja alatt már egy becsavarodás is megadatott neki, és felmerült az is, hogy abbahagyja a zenélést. Az alabamai származású Houck a turnét követő pihenőjén analóg eszközökkel próbálgatott elektronikus zenét csinálni, főleg ambientes témákkal próbálkozott. Végül Mexikóban kezdte el írni a hatodik lemezének az anyagát, amit aztán New Yorkban fejezett be.

A magam részéről eddig nem gazán nyűgözött le a Phosphorescent, a Muchachóval azonban Houck, kitágítva zenei spektrumát, egy olyan lemezzel állt elő, amire már nem lehet legyinteni. A folkos csapás továbbra is az irányadó zeneileg, hangulatában pedig a bárzenék bensőségessége találkozik a country szabadságával, a steel-gitárok távlataival, de vannak itt majdnem a’capellás szerzemények (a nyitó Sun Arise! és a záró Sun’s Arising), már-már Arcade Fire-ös, áhítatos kórusok (A New Anhedonia), Mariachi-trombitákkal kísért dalok (A Charm, A Blade pl.), és mindenekelőtt egy jótékony elmozdulás. A korábbi szomorkás Phosphorescent-lemezekkel szemben, az amúgy is terápiás anyagként készült Muchacho tele van reménnyel; felszabadítóan nagy ívű, mégis emberközeli himnuszok sorakoznak rajta. Mintha az ambientes próbálkozások így, kerülő úton szivárogtak volna be Houck zenéjébe. A lemez legjobb dalai talán a Song For Zula, ami fesztiválok nagyszínpadán és lepukkant ivókban is megállná a helyét a bombasztikusra vett beletörődő melankóliájával, valamint az egyszerű, de azonnal megkapó, lüktető basszusmenetre felépített Ride On, Right On – ezekben simán benne van a lehetőség, hogy klasszikussá váljanak, és ezekben jön ki legjobban, hogy Houcknak mennyire jó, biztonságot adó hangja van ehhez az optimista hangulathoz.

szerz.: Lang Ádám

DJ Rashad – I Don’t Give a Fuck (Hyperdub, 2013)

DJ_Rashad_-_I_Don't_Give_A_Fuck__EP_.jpgAmit kb. három éve a Planet Mu elkezdett, azt a Hyperdub úgy tűnik, a tökélyre fejleszti. Chicago egyik jellegzetes elektronikus műfaja a footwork a Bangs and Works Volume 1. válogatással tört be Európába is és azóta számtalan művész került az itteni zenefogyasztók látókörébe. Az egyik ilyen az év elején már Kode9 kiadójánál, a Hyperdubnál is feltűnt DJ Rashad, aki egy baromi jó ep-t készített, ahol a tipikus footworkbe egy rakás más műfajból is hozott át jegyeket, mely így szórakoztatóan eklektikus lett.

Az új anyag nagyjából ugyanazt a vonalat viszi tovább, de valahol egy új szintre emeli, sokkal több a játékosság benne. Elég csak meghallgatni a Freshmoonnal készült Everybody-t, ami Az Internet Egyik Legviccesebb videójából hangmintáz. A béna és idegesítő sírással való szórakozás után telitalált, ahogy bejön a fogós magas effekt és a régsulis jungle. A Brighter Dayz is erre a vokáljátékra épít, ami mellé aztán egy elsőre teljesen oda nem illő melankolikus zongorát emel be, de később egyértelművé válik, hogy ettől mégsem lesz disszonáns az összkép. Ennyi dicséret után a címadó számról pedig tényleg elég csak annyit mondani, hogy simán az év egyik legjobb száma. Fogalmam sincs róla, hogy a tengerentúlon a műfajon belül ki az ász, de azt hiszem, ezzel az ep-vel DJ Rashadból mifelénk simán a footwork királya válhat.

szerz.: Árvai Dániel

AlunaGeorge – Body Music (Island, 2013)

AlunaGeorge_-_Body_Music.pngHabár az Aluna Francis énekesnőből és George Reid producerből álló duó már évek óta együtt zenél, csak tavaly váltak ismertté, amikor épp jókor, az indie rnb hullám csúcspontján kiadták You Know You Like It című ep-jüket. Az inkább búskomor és sötét műfajt egy sokkal poposabb irányból közelítették meg, ami néhol egészen táncolható, néhol zseniálisan rádióbarát és akkor még ott van Aluna édes hangja is, amibe nagyon könnyen bele lehet zúgni. Az ep még a kísérleti elektronika és a komor witch house egyik fellegváránál, a Tri Angle-nél jelent meg, de hamar leigazolta őket egy nagykiadó, ahol júniusban jött ki a bemutatkozó lemezük. (Ja és persze közben még összehozták az év egyik slágerét is a Disclosure-rel.)

A Body Music-on vannak ismerős dalok, a You Know You Like It mindhárom számát áthozták, ám ez nem feltétlenül volt jó választás. A YKYLI még egy tök kellemes, chillezgetős popszám, de a másik kettő egyszerűen elveszik az immáron sokkal direktebben slágeres közegben, képtelenség felfigyelni rájuk. Na, persze nem csak rájuk, hanem nagyjából a lemez felére sem és épp ez a Body Music legnagyobb hibája. Hiába tök cuki és könnyen megjegyezhető az Attracting Flies, hiába könnyedén bulis a Lost & Found és hiába jólesően műanyag pop a Superstar, ezeken kívül szinte alig lehet kiemelni bármit is. Pedig egy igazán jó poplemez az elejétől a végéig jó, még ha nincs is rajta CSAK sláger, legalább az érdeklődést fenntartja a teljes játékidő során. Aluna igyekszik, gyermeki hangjával végig próbál jó témákat hozni, de sokszor hiányoznak a jó refrének és a zenei alapok is elcsépeltnek hatnak. Valahol nyolc-kilenc szám után vége kellett volna lennie és akkor egy korrekt, futurisztikus poplemez lett volna, de így csak az marad meg, hogy volt rajta három nagyon király szám.

szerz.: Árvai Dániel

Szólj hozzá!