“A legszebb dolog ebben az abszolút önző műfajban” – interjú Möbel Márkkal

A kortárs magyar popzenének afféle kisebb hátországot jelentő Lechner Márkkal beszélgettünk új klipje kapcsán. A Möbel nevű saját projektjén kívül a Polar Dearben és a Niribuban is résztvevő zenész mesélt még a magyar popzene fontosságáról, a kanadai könnyűzene geográfiájáról és a távkapcsolatokról. Interjú a hajtás után.

kep1.jpg

A38blog: Amikor először láttam a Möbel fodrászatos élő-klipjét, akkor azt éreztem, hogy végre egy olyan, ha nem is újszerűen, de frissen megszólaló magyar dolog ez, ami úgy tud nyugatiasan popos lenni, hogy nem érződik rajta semmi erőlködés. Miért indultál el ezen a popos vonalon?

Möbel Márk: Az első Möbel-trackek még inkább gitáros dolgok voltak.Az egész Möbelt az indította be, amikor szembesültem Zsófi (Piresian Beach) zenéivel. Ezek a semmiből nöttek ki egyértelműen sokkal kevesebb pöcsölés útján, ám semmivel sem rosszabb formában, mint ahogy az én számaim álltak. Ekkor jöttem rá, hogy nagyrész baromság, amit eddig erről az egész zenecsinálásról gondoltam: otthon kotlani számok fölött és valami érési folyamat beteljesülésére várva halogatni ezek kiadását hülyeség, hiszen ez az egész attól szép, hogy semmi köze a komplex tudományokhoz és elvont művészeti formákhoz. Abban nem hiszek, hogy a lo-fi, fuzz, garage meg egyéb jelzők életfilozófiává és alapvető igazsággá promotálása értelmes dolog, mert az esetek nagytöbbségében nem történik tőbb, mint popos és tök jó dalocskák rutinszerűen történő zajfelhőbe rejtése. Ez alapvetően nem tesz semmit jobbá vagy érdekesebbé és nem is egy felmutatott középső ujj a mainstreamnek, hanem egy rakat homogenizált pop szám, amiket erősen lekorlátoz, hogy a „Zaj” nem elfogadott velejárója, hanem fő eleme a produkció minden szegmensének. Anton Newcombe számaiban sem a zaj a lényeg és a nyers megszólalás, maximum eszköz egy-egy számban, mint a Disclosure-nél egy low pass filter, vagy akármi. Alapvetően ő is a dallamra épít mindent és csak egy tehetséges ám végletekig besavanyodott pali, akinek egyszerűbb a DIY szentségére hivatkoznia, mint beismerni, hogy egy magfajta szociopatával, nemhogy pénzes kiadók, de normális emberek sem szívesen állnak szóba. Az a cím nélküli felvétel inkább kortárs művészeti projekt egy kiadós hajvágással egybekötve, mint rendes szám, és még jóval az első koncertünk előtt vettük fel, a Love From Above-ban gitározó Kerpel Dáviddal. Természetesen nem tudtuk még előben eljátszani a kész számokat, így egy meglévő alapomat és énektémát használtuk fel. Tényleg 80 százalékban improvizatív az egész, ami sokak számára romantikus és izgalmas dolog, de nagyon nem az én világom.

A38blog: Mit gondolsz a magyar popzenéről?

MM: Ami engem igazán megfogott a fentemlített magyar produkcióban, nem az volt, hogy na végre itthon is hat Daniel Johnston meg mondjuk Ty Segall zenéje. Szuper látni, hogy jófej fiatalok hoznak ki cuki számokat a semmiből, és nem pöcsölnek a „szakma iránt tanusított alázattal”, a kötelező jellegű három év klasszikus gitár képzéssel, és a tehetségkutatókon történő szereplésekkel, hogy majd felvehessenek egy „rendesen szóló albumot”. Én most is úgy gondolom, hogy itthon sokkal inkább jó pop zenére van szükség, mint olyan obskurus produkciókra, mint egy noise-synth-punkban utazó banda. Igazán az lenne fantasztikus, ha nem valamiféle specializált trú műfajt próbálunk kinyomni magunkból mindenáron, hanem kezdjük a könnyen emészthető alapoknál, mert nekünk még olyan sincs. Szóval van honnan elindulni: a könnyed és gondtalan számírás és kiadás egy laptop és internetkapcsolat segítségével egyértelműen működő model, amit igazol, hogy a Rakéta fesztivál line-upja is tömve volt ilyen alapokon szerveződő produkciókkal. Ráadásul ezek közül van egy pár, ami évek óta talpon van. Ezzel együtt jár az is, hogy Magyarországon is végbemegy kicsiben, ami nyugaton hozzájárult például a Daft Punk új megjelenését megelőző, őrületig gerjesztett hypolásához. Szerintem ennek az az oka, hogy a 20-as éveiből kilábalóban lévő, vagy már maga mögött tudó fiatalság még azon részének is a töke tele van a millió produkció által general zajból, akik amúgy presztízskérdést csinálnak a friss zenei áramlatok ismeretéből. Itthon is hetente hoz ki bemutatkozó EP-t egy új formáció, míg a múlthéten alakult nyomtalanul tűnik el, elég hülye helyzetbe hozva ezzel a fogyasztót, aki már tényleg nem tudja miért is kell rajongani tulajdonképpen.

A másik dolog, ami a polar deares tapasztalatokon alapul, hogy az Ankert, Központ, Telep és egyéb helyek, valamint élvonalas külföldi előadók koncertjein jelenlévő, 1500 maximum 3000 főt számláló csoport teljesen el van szigetelve az ország többszázezer fős, azonos korú fogyasztói csoportjától, akik pusztán létszámukból kifolyólag is biztosíthatják egy előadó otthoni megélhetését. Amit a Bermuda szerintem még az indulás előtt tudott, mi utólag értettük meg a Polar Dearrel – mert Oleggel tényleg bele sem gondoltunk – hogy mennyire jó az minden szempontból, ha a Viva lejátsza a klipedet. Mivel külföldön érvényesülni hihetetlenül nehéz, ha a kis hazai piac minden lehetőségét nem használják ki az ebben a párezer fős csoportban tengődő amúgy tök jó formációk, akkor az idők végezetéig hobbi szinten marad az egész.

A38blog: Miért kéne a noise/synth-punk előtt előbb egyszerű poppal kezdeni? Mármint ezekben a keleti dolgokban, mint a magyar popzene, nyugaton épp a disszonciát/frusztrációt keresik, vagy valami posztkommunista visszhangot.

MM: Tényleg vannak páran, akik romantikus okokból kelet felé néznek, hogy megtaláljanak valamiféle autentikus, a kényelmes nyugati jóléttől mentes fapados és fusztrációval telített könnyűzenét, ami a Lenin szobrokkal és más szocializmusból visszamaradt mementókkal telerakott oszladozó panelek közül istentelen erővel tör az éterbe. 2013-ban azt várni, hogy itthon erős magyar akcentussal előadott generikus és legjobb esetben is korrekt punkhangzással, vagy cuki recsegős, zajos felvételekkel operáló együttesnek bármi köze lenne egy 80as évekbeli jugoszláv punk együtteshez, baromság. Egyrészt a most aktív, vagy frissnek számító formációk tagjai a ’80-as/ ’90-es években születtek, és a dolgok szar állapotátáról való merengés helyett a homokozóban ügyködtek. Másrészt a 2000-es évek elejétől fogva a szakemberektől és hallgatóktól elnyerhető legnagyobb elismerést az “olyan jó, hogy akár nyugati zene is lehetne” szavak jelentik. Attól függetlenül, hogy ez a helyzet jó- vagy nem jó, azt eredményezi, hogy a magyar zenekarok a nyugati színvonalat és hangzást lövik be célnak, legyen az szörf-punk, vagy stadionos elektró. Először nem valami párezer főt számláló külföldi, alapvetően tájékozatlan szubkultúrának kéne megfelelő zenét csinálnunk, hanem magunknak, mert a hazai könnyűzene, amit a többségünk hallgat, még mindig nem kimondottan jó, és ezen tök jó lenne változtatni.

A38blog: Magyar előadók közül kik a kedvenceid?

MM: Ha az ember együtt zenél valakivel amellett, hogy beható ismeretekre tesz szert a mekis fogyasztási szokásait illetően, a zenéjét és stílusát is kicsit magáénak is érzi. Ez amúgy tényleg csodálatos dolog. A The Moog számomra valamennyire mindig is közönbös volt zeneileg, de most, hogy Tonyóval csináltuk a Nibirut, már látok tök érdekes dolgokat benne, a legújabb meg egyenesen kurva jó. Lovas Dáviddal is sokat zenéltem, mikor a The Cab You Know-t próbáltuk újraindítani négyen. Imádom a hangját, meg a búvalbaszott e-pianoval összerakott témáit, amiből a számokat építettük. Oleg pedig embertelenül jó. Életemben nem láttam tehetségesebb és szétszórtabb embert laptopon zenét csinálni. A készülő új száma szerintem világsiker lesz. Emellett tökre tetszenek a Piresian Beach dolgai, és remélem néha lejjebb vesz a fuzzból, meg rendesen bevállalja a gépdobokat a maguk nyers mivoltában 😀 Aztán nemrég hallottam a Tape nevű egyszemélyes formáció Baby című számát, ami valami embertelen jó.

A38blog: Most már két éve Kanadában élsz, ott milyennek látod a popzenei kultúrát?

MM: 2011-ben annyit tudtam Montreálról zeneügyben, hogy sokak szerint a jövő Brooklynja, és nagyon erős a színtér olyan produkciókkal, mint Arcade Fire, Rufus Wainwright, Jacques Green, Wolf Parade, Islands, Stars, Grimes és The Dears. Ez a sor viszont a Purity Ring kivételével úgy igazán nem bővült további szereplőkkel az elmúlt másfél évben, míg Toronto folyamatosan ontja magából a nemzetközi színteret letaroló zenéket. Vancouver is erős észak-amerikai viszonylatban, de még mindig az előbbi két város van leginkább előtérben. Amúgy tök érdekes a kettősség, ami ezeket jellemzi, míg Montreálban elsősorban a DIY, a mainstreamtől első ránézésre erőteljesen eltérő formációk érzik igazán otthon magukat, addig Torontoban mindemellett van egy ilyen letisztult nagyvárosi popzene felhőkarcolókkal és kokainmámoros éjszakában való krúzolással. Aztán ott vannak még az olyan teljesen elcseszett helyek, mint az Egyenlítő és az Északi Sark között féluton található Nova Scotia szigete, vagy a 10 Magyarországnyi elvadult prérin elterülő Saskatchewan. Mindkét tartomány 1-1 millió lakosú, ám irgalmatlan mennyiségű zenei produkció működik nagy intenzitással a zajzenétől a letisztult houseig.

A38blog: Hogy kerültél német kiadóhoz a Möbellel? Alapvetően mi az együttműködés reális célja?

MM: Imádnám, ha úgy működne a dolog, hogy a soundcloudra kikerült számomat egy félreütött google-keresés hozza be a kiadó A&R illetékesének macbookján, hogy aztán napokon keresztül hallgassa az ipodján, míg végül kisírt szemekkel, lemezszerződést lobogtatva repül Montreálba. A valóságban persze az történt, hogy egy berlini ismerős útján kerültem be. A legtöbb ‘90-es 2000-es évek elején virágkorát élő kiadó nem igazán tud mihez kezdeni frissen induló produkciókkal, de még ezzel a fránya modern világgal sem. A Universalból kivált Motor ehhez képest német viszonylatban kimondottan jó formában van, és még mindig tök jól intézik a többnyire berlini központú együttesek ügyeit. Én nagyon új vagyok, szóval nincsen semmi komoly stratégia. Megnézzük, el tudunk e közösen érni valamit nemzetközi szinten. Nekem már az is boldogság, hogy valaki foglalkozik a zenémmel, ráadásul nagyon kedves emberek ezek ott Berlinben.

A38blog: Az új klip ötlete honnan jött?

MM: Ez valójában a második klip a számhoz. Az első verziót itt Montreálban forgattuk le, de nem jött össze úgy, ahogy terveztük. Dávid velem egyidőben emigrált az Újvilágba, csak míg én északra, addig ő a texasi Austinba költözött. Gyakran sörözünk Skypon (ami pont annyira szomorú, mint amennyire annak hangzik) és mikor elsírtam neki, hogy nem jött össze a videó, megkérdeztem nincs e valami egzotikus kovboj ott délen, aki táncolna nekünk a sivatagban. Austin az új Portland és San Francisco egyben, szóval több is akadt és Dávid rendesen meghallgatásokat szervezett a jelentkezőknek, amíg végül a kiváló Dimitriusra esett a választás.

A38blog: A Möbel mellett benne vagy két másik projectben is benne vagy. Ezek hogy működnek így távkacsolatban?

MM: A zenei projektes távkapcsolatok (a romantikus megfelelőhöz hasonlóan) kimondottan szarul működnek hosszútávon, ha legalább egyszer-egyszer nem sikerül személyesen is összeülni néhány óra erejéig. Noha az életben nem közelítem meg a szintjét, asszem David Byrne-ről írta azt a Pitchfork, hogy egy félcsomag Dorritos fejében bárkivel hajlandó együttműködni. Én elolvastam az amúgy kimondottan rossz könyvét, és nagyon egyet tudok érteni a hozzáállásával. Szerintem a legszebb ebben az abszolút önző műfajban (talán leginkább ebben hasonlít a képzőművészethez), mikor összeülsz egy önnön zeneszerzői voltát – hozzád hasonlóan – komolyan és éretten kezelni igyekvő társsal, hogy önzetlen és gyümölcsöző kollaboráció útján hozzatok létre valami csodálatosat. Ekkor a végtermék nem is annyira érdekel, mint maga folyamat.

Zene: https://soundcloud.com/mobel

Like: https://www.facebook.com/mobelmusik 

Az interjút készítette: Lang Ádám

Szólj hozzá!