Heti lemezajánló: Fuck Buttons, Wormlust, MJ Cole, Technimatic

Eheti ajánlónkban feltűnik a UK garage veteránja egy tőle szokatlan lemezzel (MJ Cole), egy EP, ami leginkább az éjszaka befejezéséhez illik (Technimatic), aztán egy remek újiskolás black metál lemez a végtelen éjszakákhhoz, valamint a Fuck Buttons napozós őrülete.

001.jpg

Fuck Buttons: Slow Focus (ATP Records; 2013)

fuck_buttons.jpgA 2004-ban alakult Fuck Buttons 2008-as Street Horrrsing című lemezével vált ismertté. Annak ellenére, hogy alapvetően poszt rockos ívekkel játszottak drone zenét, érintve a kortárs elektronikát, sokan mégis valami zajos ambientként értemezték a zenéjüket, ami némiképp ellentpontozta az akkoriban kiteljesedő chill wave örületet. A Fuck Buttons zenéje elsőre elidegenítőnek tűnhet, de néhány perc hallgatás után a zajos felszín már tulajdonképpen csak a hangulatot mélyíti, és elkezd kibontakozni egy kozmikus, monumentális éden. Csak amikor véget ér a lemez, mint áramszünetek idején, amikor csomó zizegés és búgás megszűnik, a csend tükrében utólag ismerjük fel a zajt. A Fuck Buttons négy év kihagyásával ott folytatja, ahol a debütálást rögtön követő, sokkal letisztultabb Tarot Sporttal abbahagyta. A Slow Focus tulajdonképpen egy tisztességes drone pop-lemez, ami nem rosszabb, mint a duó korábbi munkái, de inkább stagnálást mutat, mint bármi újat. Pop abban az értelemben is, hogy egyszerűen már nem tűnik újszerűnek, ahogy az összezajolt zenei tájképek vibráló monotóniában egyre rakódnak egymásra, hogy majd összeálljanak valami himnuszfélévé. Persze nem rossz mindez, sőt monumentalitásában még mindig lenyűgöző, és még mindig kevés jobb napágyas zenét tudok elképzelni, mint az angol duó zsongó témái.

szerz.: Lang Ádám

Wormlust: The Feral Wisdom (Demonhood; 2013)

Wormlust album.jpgA Wormlustot nevű black metal projektet egy H.V Lyngdal nevű reykjaviki fiatalember kezdte el még -ban. Első három demóját Wolfheart néven jelentette meg, aztán valószínűleg rájöhetett, hogy a szomszéd Finnországban is van egy ilyen nevű zenekar, amivel kár volna, ha kevernék, így 2006-ban nevet változtatott. Ez teljesen érthető, hiszen a névrokon zenekar lovagias és erdei mondákat inszcenírozó Cold Heart című lemeze, hát, maradjunk annyiban, műfaji lemeznek még megteszi. Lyngdal a maga komótos tempójában folyamatosan készített zenéket, 2009-ben megjelent egy splitlemeze az epikus black metált játszó Haud Mundusszal, a klasszikus debütlemezig azonban tíz évet kellett várnia a világnak. A Wormlust első lemeze, a Feral Wisdom első benyomásra olyan, mintha egy végtelen erdőben sétálna a hallgató, ahol időnként rátör egy csapat farkas: klasszikus zenei motivációktól se mentes, vészjósló ambientes részek váltogatják egymást zajos, őrjöngős részekkel. Ez nyilván fárasztó is lehetne, mert csomó hasonló atmoszférikus black metál produkció lehet és lesz is még mindenfele a világban. Viszont a Wormlust elsősorban a darálós részekkel kiemelkedik ezek közül. A klasszikus black metálos pengetés, ahogy csomó új black metál zenekarnál, a posztrockos hozzáállás felé tolódik el, vagy ötvöződik vele. Így az epikus ívek se idétlen díszítőelemnek tűnnek, hanem magának a zenének az ívén bontakoznak ki. Tehát nem ilyen okkult giccs lesz belőle, hanem legalább földindulás, de még inkább valami sötét behúzó pszihedelika. Bár a Feral Wisdom messziről kerüli a hatásvadász, közhelyes dolgokat, azért mégiscsak van a lemeznek egy tetőpontja, méghozzá a második, Djöflasýra című, majd 12 perces track egészen a norvég Shiningot idéző metáljazz-tébolyig jut el a végére. Mindezzel együtt a Wormlust első lemeze simán túlmutat a műfaji keretein, és ajánlható bárkinek, amolyan zenei egzotikumként, de lányokat is lehet vele ijesztgetni.

szerz.: Lang Ádám

MJ Cole – Panoramic (Prolific, 2013)

7905416-500x500.jpgA brit Matthew James Coleman, azaz MJ Cole a kilencvenes évek végén-kétezres évek eleji UK garage hullám egyik legismertebb figurája, amit leginkább a Sincere című alapvetésének köszönhet. Ugyanezzel a címmel jelent meg még 2000-ben egy egészen kiváló lemeze, ami az akkor csúcsán lévő, egyébként is elég könnyed garage-t egy kicsit poposabb irányból vette be, helyenként egészen flancos és giccses színezetet adva neki. Azóta ugye eltelt 13 év, a klasszikus UK garage-ről már nem igen beszélhetünk, MJ Cole sem tudta megismételni későbbi nagylemezével, sem kislemezeivel a korábbi sikerét. Talán a három évvel ezelőtti Riddim EP volt az, aminek köszönhetően többen is a fejükhöz kaptak, hogy hoppá, hiszen ez a legendás producer még aktív és tud egészen jó zenéket csinálni. Mondjuk sok köze már nem volt a garage-hez, de egy egészen egyedi oldalról közelítette meg az akkoriban kibontakozó brit bass music hangzást. Legújabb, négyszámos EP-jébe pedig még egy kis merészség is jutott. Az anyagról igazából a Blood az egyetlen táncolható darab, egy izmos house szám, reszelős basszussal, ami talán egy kicsit a Dizzee Rascalnak készített Bassline Junkie-hoz hasonlít. A többi track azonban a táncparketten való veretés helyett az álmodozós utazásokhoz szól. A 39 Steps lágy ambientje erre a legjobb példa, andalító zúgásai, apró hangfoszlányai csodálatosan keverednek a finom pattogásokkal és a néha megszólaló női vokál mintával. Az egészen hosszúra elnyúlt, tízperces Galibier ugyanezt a vonalat viszi tovább, ám már kicsit jobban beindul. A záró Gearded Piano pedig egy kissé filmzenés beütésű, de szerencsére nem túldramatizáltan epikus zongorás darab.

szerz.: Árvai Dani

Technimatic – Intersection (SGN:LTD, 2013)

CS2231749-02A-BIG.jpgAzt minden bizonnyal túlzás lenne kijelenteni, hogy Tecnicolour és Komatic külön-külön nem csináltak jó zenéket, de egyértelmű, hogy igazán karakteres szerzeményeket igazából egymást kiegészítve tudtak írni. Nem hiába, hogy a lélekkel teli liquid funkban utazó, tavaly óta már Technimatic néven futó páros karrierjét a közös munka dobta meg, lettek ismertek és kerültek olyan kiadókhoz, mint a Spearhead vagy a Shogun Audio alá tartozó SGN:LTD. Amit viszont nem túlzás kijelenteni, hogy habár még csak az év felénél járunk, Andy Powell és Peter Rogers máris mozgalmas évet tudhat maga mögött. A márciusban megjelent Mirror Image után ez már a második négyszámos EP-jük, amivel tovább erősítik azt a tényt, hogy jelenleg a két zenész a szenvedéllyel és érzelmekkel teli drum and bass legizgalmasabb előadói közé tartozik. Pedig nincsenek merész húzásaik, csak a jól bevált formulát követik és teremtik meg a remek hangulatot mindenféle hangminta, mélyen búgó basszus és vadul cikázó dob kavalkádjában. Nehéz legjobb számot választani a lemezről, de ha most kérdezne rá valaki, akkor tuti, hogy a Sphere-t választanám, mert van benne valami elegáns romantika. Míg a másik három szám hangulata inkább a késő esti, kora hajnali nyári bulikat idézi meg, azt amikor a megmaradt erőnket még elhasználjuk arra, hogy egy igazán dögös számra táncoljunk egyet, de utána már csak hátul álldogálva figyeljük, ahogy szépen lassan véget ér az éjszaka.

szerz.: Árvai Dani

Leave a Comment