Heti lemezajánló: Franz Ferdinand, Babyshambles, J:Kenzo, Future Classics válogatás

Visszatért a kétezres évek első fele gitár-reneszánszának két meghatározó szereplője, a Franz Ferdinand és a Pete Doherty vezette Babyshambles, ezen kívül van még itt lazulós, nyár végi dnb-válogatás DJ Marky kiadójától és a J:Kenzo bebizonyítja, hogy még kár temetni a dubstepet.

Franz Ferdinand: Right Thoughts, Right Words, Right Action (Domino; 2013)

2004-ben kevés frissebb és menőbb dolog volt a popzenében, mint a Franz Ferdinand táncparkettre tolt szögletes, de végtelenül slágeres gitárzenéje. A 2005-ben megjelent második lemez ugyan kevésbé volt koncentrált, de felvillantott lehetséges utakat, amerre akár elindulhatott volna a zenekar. Simán lehettek volna a legjobb stadion rock zenekar, vagy elmehettek volna összetettebb dalstruktúrák fele. Ehhez képest négy év várakozás után a harmadik lemezükön már nem történt semmi izgalmas, hiába ígérgettek valami formabontó mocskos popzenét. Korrekt kis táncolható dalok voltak bőven az első lemez horizontján megmaradva.

Az első érzés, ami elfogott a Franz Ferdinand negyedik lemezét hallva, hogy szörnyen avittasan szól. Nehéz ezt igazolni, hiszen ha egymás mellé tennénk ezt és a debütlemezt, lehet, hogy ez sokkal jobban szólna, mégis annyi minden történt azóta a popzenében – trendek, hangzások jöttek-mentek – hogy a mai könnyűzenei klímában rettentően illegitimnek tűnik egy FF-lemez. A másik oldalról viszont nincs miért haragudni a zenekarra. Az elmúlt nyolc évben, ha nem is tették ki az ablakba, nyilván átmentek egy csomó alkotói krízisen, nyilván rá kellett jönniük, hogy az a kontextus, amibe belecseppentek 2004-ben már a múlté. És hát felismerték, hogy a maguk muzikális és esztétikai korlátai nekik nem sok játékteret hagynak. A Right Toughts, Right Words, Right Action-ön ugyan nincsenek olyan egyértelmű slágerek, mint a Do You Want To vagy a Michael voltak, igazából még a legelső lemezre is rá lehetne innen csempészni néhány dalt, úgy hogy ne lógna ki onnan. Király a Bullet emelkedő sodrása, a Fresh Strawberries tiszta popja, a fogós, majd egy meghasonlott zárórészbe belefúló Treason! Animals vagy a programadó Right Action lüktetése.

szerz.: Lang Ádám

Babyshambles: Sequel To The Prequel (Parlophone; 2013)

Miközben a Franz Ferdinandnak a túlméretezett elvárásokkal kellett megközdenie, addig Pete Dohertyt az elmúlt tíz évben folyamatosan temették. Meg vagyok róla győződve, hogy a Babyshambles első lemezének elmarasztaló kritikái jószerivel nem is a lemeznek szóltak, csak puszta reflexek voltak a hol elvonón, hol börtönben ücsörgő Doherty élethelyzetére. Szétesettség ide vagy oda, az előző évtizedben Pete Doherty zenekaraival és szólóban is megbízhatóan azokat a szívszorítóan csapott, ellenállhatatlan slágereket, mint a What A Waster, a Killamangiro, a Delivery vagy a Last Of A English Rose.

Nekem Pete Dohertyvel kapcsolatban nem az a prekoncepcióm, hogy annyira bizonyítani akarná, hogy igen is számolni kell vele. Ő a Libertines után megtalálta a Babyshamblesszel ezt a historizáló, jellegzetes angol romantikával átszőtt kis dekadens világot, ahol jól érzi magát, mint az ember, aki a törzskocsmájában ücsörög minden délután, ahol jól ismer mindenkit, és ahonnan csak olykor pillant ki a rohanó világra. A Sequel To The Prequel egy gyors, másfél perces sodrással (Fireman) elszalad az első Pubig, aztán onnantól kezdve kisbetűs történelem, ami történik. Rögtön jön a lemez slágere, a valószínűtlenül megkapó Nothing Comes To Nothing, a Farmer’s Daughter epikus balladája, a kacér-fickós Maybelline, a Fall From Grace-nek és a címadó dalnak már olyan bukéja van, hogy beleszédülök, aztán jön még a Dr. No sötét külváros-éji skája, a vonósokkal kísért Picture Me In Hospital, a Seven Shades meleg nihilje és valami ilyesmi úton jutunk el a Minefield sötét, de felszabadító zárórájához. És mindezzel együtt az az ember nyer, aki nem ezért vagy azért, simán csak maradni jött.

szerz.: Lang Ádám

J:Kenzo – Bloodlines (Tempa, 2013)

Kár lenne a dubstep halálát emlegetni, amíg olyan előadók élik pályafutásuk legjobb korszakát, mint Kähn, hazánkfia Matt-U vagy épp a műfaj egyik legismertebb kiadójának reménysége, J:Kenzo. A brit producer tavaly jelentette meg első nagylemezét, melyen mindenféle sallangtól mentes, rideg és komor dubstep volt hallható. A self-titled album egészen erős volt, habár a zenész korábbi munkái teljesen elmentek mellettem, a lemeznek sikerült megfognia és elég mély hangulatot teremtenie ahhoz, hogy megragadjon bennem. A Bloodlines EP is ugyanezt a vonalat viszi tovább, ám érezhetően több súlya van a zenének, J:Kenzo eddigi legagresszívabb anyaga, az eddigieknél több feszültséggel. A nyitó Cause & Effect-et fémes cinekkel és mélyen morgó, baljós basszussal vezeti fel, ami akkor válik igazán agresszívvá, mikor beindulnak a dobok. A folytatásban az Enter Velertak basszusa a régi, Repercussions idők-beli Distance-t idézik meg, amihez feszes és súlyos dob párosul, ám a dal textúráját egy dús és élénk szinti és néhány pillanat erejéig bekúszó szaxofon töri meg a szám közepén, éppen csak annyi időre, hogy felkészüljünk a következő, gonoszan vibráló körre. A zárótétel, a Bloodlines egy maga nemében minimalista, lecsupaszított szám, nem igazán indul be, de ez nem válik hátrányává, ügyesen fenntartja a feszültséget.

A Bloodlines EP kiváló példa arra, hogy mindenféle előremutató és hibrid dolog nélkül is lehet még erős és izgalmas dubstep lemezt készíteni. J:Kenzo jelenleg az egyik legjobb a színtéren, elég csak meghallgatni a Dubstep Allstars 11. mixét, ami szinte egy tökéletes soundtrack a szorongó, nagyvárosi hangulathoz. Zenéjében szinte azt érezni, mintha 2007 környékén megállt volna az idő.

szerz.: Árvai Dani

VA – Future Classics (Innerground Records, 2013)

Elég nagy baj, hogy egy ennyire nyárias válogatást ilyen későn, már-már az őszbe nyúlva fedeztem fel, de akár vehetjük úgyis, hogy ezt a néhol már esős-pulcsis időt legalább feldobja valami kellemesen nosztalgikus, visszatekintő zene. A brazil veterán drum and bass legenda, DJ Marky kiadójának, az Innerground Recordsnak a legújabb gyűjteménye épp ilyen. Marky egyébként két számot is ad a lemezre, ám nem egyedül, hanem japán társával, Makotoval. A Jazzy egy kellemesen lazulgatós darab, olyan, mint amikor a bágyadt hőségben semmihez nincs kedve az embernek, csak feküdni és sörözni valami víztömeg közelében. A Konfused ennyire már nem lett hangulatos, hiába lélekkelteli, valahogy elveszik a többi szám között. A feltörekvő, szintén brazil Level 2 és az amerikai Submorphics szerelmes hangulatú bulizenéi jóval erősebbek. Mindkettő erénye a pattogó ütem, ami mellett a sokkal lágyabb, valódi hangszerek hangja kellemesen romantikusan hatnak.

A Future Classics számaiból nem hiszem, hogy a jövőben klasszikusok lesznek, de ha a következő nyárig nem feledkezem meg róla, akkor tökéletes társa lesz a félmeztelen napozásoknak, amikor a napba hunyorogva iszogatom majd a felmelegedett citromos sörömet és élvezem, hogy nyár van.

szerz.: Árvai Dani