A kétezres évek első évtizedének egyik legszórakoztatóbb tánczenei produkciója: !!!
Új lemezzel, nagyszabású európai turné keretei között tér vissza Magyarországra a remek kaliforniai dance-punk zenekar, a !!! (ejtsd: csk-csk-csk). A funkból kölcsönzött csattogós basszusokat, a punkból kölcsönzött nyers dobokat, az ízléssel adagolt elektronikát, a sikamika-gitárriffeket valami egészen eksztatikussá és transzba ejtővé összegyúró csapat idén jelentette tavaly jelentette meg legújabb albumát, a minden eddiginél slágeresebb As Ifet. Ezt a lemezt mutatják majd február huszonkilencedikén az A38 Hajón, egy eszement parti keretében. A zenekar higanymozgású frontemberével, Nic Offerrel beszélgettünk.
Többször is felléptetek már Magyarországon, például az A38 Hajón és a Sziget fesztiválon. Milyen emlékeitek vannak az itteni koncertjeitekről?
A Sziget fesztivál hatalmas volt! Ez nagyon megmaradt. Plusz, jó volt ott fellépni! Valamint úgy emlékszem, hogy egyszer felléptünk egy klubban is, ami egy hajó vagy valami hasonló volt, nem emlékszem, csak arra, hogy az volt az egyik legjobb koncertünk azon a turnén. Egészen elképesztő volt. Szóval csak jó emlékeink vannak a magyarországi fellépéseinkről, és már nagyon várjuk, hogy visszatérjünk!
Több, mint tizennyolc éve játszatok együtt és tavaly jelent meg a hatodik, As If című lemezetek – mi az első dolog, ami eszetekbe jut, ha az eddigi karrieretekre gondoltok?
Hát, valami olyasmi, hogy „wow” – nem erre számítottunk. Amikor megalakultunk, szimplán csak utazgatni akartunk Amerikában, fellépni a barátaink pincéjében és hasonlók. 1996-ban elképzelhetetlennek tűnt, hogy mondjuk egyszer valaki felhív Magyarországról, hogy interjút készítsen velem a budapesti koncertünk előtt. Őrület, tényleg nem gondoltuk volna, hogy egyszer ez lesz. Szerencsésnek érzem magam, hogy még mindig írunk új zenéket, hogy turnézunk, és hogy ez a két dolog érdekli az embereket. Nagyon.
A lemez legfőbb inspirációi a tánczene olyan alakjai voltak, mint Nina Kraviz vagy Levon Vincent.
Szerettünk volna olyan tánczenét csinálni, amilyet ők is. Szeretjük kicsit furcsára venni a dolgokat. Amikor megalakultunk, nagyon szerettük James Brownt meg Chicet, de csavarni is akartunk egyet ezeken a hatásokon, így hozzáadtuk a Cant és a Public Image Limited-et. De manapság úgy érzem, ami furcsa, az valami frisebb és újabb. Sosem érdekelt minket a retró, vagy hogy visszahozzunk valamit, ami elmúlt, minket ez nem foglalkoztat. Hanem az a fajta zene, ami előremutató. És úgy gondolom, hogy manapság az a fajta zene, amit ők csinálnak a legelőremutatóbb.
Ez egybevág azzal, amit egy interjúdban nyilatkoztál, hogy az elektronikus zene mindig előrefelé tekint, mindig van benne valami új és elképesztő, szóval a rock ‘n’ rollal ellentétben sokkal könyebb rajta maradnod. Mit gondolsz, miért tud az elektronikus zene előremutatónak – a rock ‘n’ rollal ellentétben?
Hú. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz ebben az interjúban, amikor azt kívánom, hogy bárcsak megkávéztam volna előtte, és egy filozofikusabb választ tudnék adni erre. Talán a gitár és a dob határai miatt, de úgy érzem, hogy valamikor egy korábbi időszakban a dobosok és a gitárosok elkezdtek úgy gondolkodni, hogy a rock ‘n’ roll igazából visszatérés valamihez. Hogy a rock ‘n’ roll lényegében visszatekintés. Még ha nagyon jó is mostanában, mégis csak egyfajta nosztalgia. Számomra az utolsó igazán érdekes és előremutató rockzenekar a Sonic Youth volt. Ők voltak az utolsók, akik valóban feszegették a gitárok és a dalstruktúra határait. Talán csak arról van szó, hogy a dob és a gitár sokkal régebbi hangszerek, mint a számítógépek és a szintetizátorok – elvégre utóbbiak huszadik századi találmányok. De bármi is az oka, számomra úgy tűnik, hogy az igazán előretekintő emberek egyre inkább átállnak a számítógépekre. Azt viszont nem gondolom, hogy ez örökké így marad. Még mindig szeretem a rockzenét és van, amit csak gitárral és dobbal lehet elérni, számítógépekkel nem. Végezetül, ha a rock ‘n’ roll halott, akkor bárki feltűnhet és megmentheti; amikor egy stílus elkezd haldokolni, akkor kezdik sokan újra felfedezni maguknak. A megváltónk talán már köztünk is van!
Az As Ifre felkerülő számokat az alapján választottátok ki, hogy mit szóltak a barátaitok és a családotok a nekik küldött demókra.
Azt hiszem, az ötlet a Bon Jovitól jött! Bon Jovi vagy Def Leppard, talán mindkettőjük kérdezte már a tinédzsereket arról, hogy mely számok kerüljenek fel az albumukra. A tizenévesek megkapták a számokat és ők dönthettek arról, hogy melyik számok kerüljenek fel a Slippery When Wetre (a Bon Jovi harmadik albuma). De ez szerintem egy jó ötlet! Amikor zenét írunk, azt magunknak írjuk, de amikor kiadjuk, azoknak az embereknek adjuk ki, akik szeretik a zenénket. Azt hiszem a múltban túlságosan rágörcsöltem arra, hogy mint művész, mit is akarok mondani – valami elképesztően személyes dolgot, amiből végül lett egy olyan szám, ami senkit sem érdekel. Szóval úgy gondoltam, hogy „oké, ragaszkodom a mondanivalóval rendelkező számokhoz, de inkább azokhoz, amik rezonálnak azokkal az emberekkel, akikkel mi is„. Igazából nagyon felszabadító volt a többi ember döntésére hagyatkozni, sokszor meg is lepődtünk a reakciókon.
Az új dalok szövegének egyik visszatérő témája, hogy bízz az ösztöneidben, a belső hangodban még akkor is, ha a társadalom tökéletesen az ellenkezőjét várná el tőled, mint amit az diktál. Számodra nehéz, hogy a saját fejed után menj még akkor is, ha közben megkérdőjelezed magad?
Abszolút. Sok tekintetben az As Ifen lévő számokat magunknak írtuk. Amikor pedig magadnak írsz számokat és szöveget, tartanod kell magad hozzájuk. Vannak persze időszakok, amikor fel szeretném adni, de ilyenkor mindig meghallom a hangot a fejemben, ami azt mondja, hogy nem adhatom fel és ott vannak a sorok, amik azt mondják, hogy minden rendben lesz – olyan ez, mint egy saját magadnak tett ígéret.
Az album címe (Úgy mint / Mintha) abból a vágyadból eredt, hogy új szerepkörökben képzeld el magad?
Úgy éreztem, hogy – különösen a hozzánk köthető stílusok miatt – elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor el kell kezdenünk feszegetni a határainkat. Ez mindig egy izgalmas kihívás számunkra, hogy valami olyat csináljunk, amit eddig még nem. Mintha egy furcsa játékot játszanánk, kreatív értelemben próbáljuk kihozni magunkból a maximumot. Ez pedig abból ered, hogy annyi különböző stílust szeretünk. És megpróbáljuk mindet játszani. Mindig is azok voltak a kedvenc zenekaraink, amelyek folyamatosan meg tudtak újulni. Mint David Bowie.
