Felső Tízezer | Popzene, csavarral
Tempós powerpop és generációs témák: Felső Tízezer
A Felső Tízezer a Somersault Boyból és a Szabó Benedek és a Galaxisokból (akikkel szintén interjúztunk) ismert Sallai László (a képen legelöl) zenekara. A nevét az azonos című Peter Medak-film után választó kvartett tavaly mutatkozott be a Normális élet című, generációs és személyes témákat feszegető, tempós, powerpopos debütlemezével – amin természetesen a frontember kilencvenesévek-imádata is érezhető. Erről, a halogatás veszélyéről, öniróniáról és még sok másról beszélgettünk annak kapcsán, hogy a Felső Tízezer február 29-én lép fel az A38 Hajón a !!! (Chk-Chk-Chk) előtt. (A !!! frontemberével itt olvasható interjú.)
Mióta íródnak a Felső Tízezer-dalok és mennyit változtak az idők során? A Süllyedő hajót például már tavaly áprilisban eljátszottad a Dalszerzők Az A38 Hajón sorozat keretében.
A Felső Tízezer-dalok viszonylag hosszú útkeresés után 2013-ban kezdtek el íródni, de sokáig nem gondolkodtam hangszerelésekben, még úgy sem, hogy tudtam: nem akarok egyszálgitáros lemezt csinálni. Korándi Dáviddal, a zenekar gitárosával már gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és együtt kezdtük el a számokat hangszerelni és válogatni. Így viszonylag hosszú ideig érlelgettük a dalokat, bár az is igaz, hogy a lemez jelentős hányada tavaly tavasszal a felvétel előtt nem sokkal született. Nagyon jó és pozitív szerzői megindulás volt akkor. Az egyetlen kivétel a lemezen a Világóra című dal, ami 2008-ban született, kísérteties körülmények között – ez a dal azóta várta, hogy valahol helyet kapjon.
A Galaxisokat leszámítva az összes zenekar, amiben játszol, angol nyelvű szövegeket ír. Egyértelmű volt számodra, hogy a Felső Tízezerrel magyarra váltasz?
Eredetileg csak magyar szövegeket írtam, de 2009 környékén úgy éreztem, hogy megrekedtem a dalszerzésben, ekkor kezdtem angol szövegekkel dolgozni: akkoriban kezdődött a Somersault Boy nagyon korai, lo-fi időszaka is. Azt hiszem, akkor az volt a baj, hogy túlságosan próbáltam fikcionálni a magyar szövegeimet, ez az eltávolítás viszont a dalok kárára ment. Úgyhogy végig kellett mennem egy tanulási folyamaton, ami az én esetemben azt is jelentette, hogy egyre személyesebbek lettek a dalszövegeim. Az viszont az elejétől kezdve egyértelmű volt, hogy szeretnék visszatérni a magyar szövegekhez, tartson ez a folyamat bármennyi ideig.
Szerepe volt ebben annak is, hogy magyar szakos vagy?
Ezt azért lenne nehéz kijelenteni, mert engem nem kifejezetten az irodalomtudomány iránti szeretet, hanem sokkal inkább a magyartanítás vitt a magyar szakra. Ráadásul amikor szabadidőmben olvasok, ötven alkalomból negyvenkilencszer biztosan prózát választok. Nálam kimaradt a gimnáziumi verselés is, én már akkor is dalszövegeket és dalokat akartam írni. A rálátásom viszont más a szövegekre azóta, azt biztosan formálta az egyetem.
Több interjúban is említetted, hogy a szövegeknél az volt a legfontosabb, hogy személyesek legyenek. Mennyire terápia számodra a dalszerzés?
Mivel valóban törekszem a személyességre, ezért van benne egy erősen terápiás jelleg is. Ez azért is lehet, mert az elmúlt öt évben nagyon sok mindenre kellett rájönnöm magammal kapcsolatban: sokszor nem a legkellemesebb dolgokat tudtam meg magamról, de könnyebbnek érzem azt, ha ezt valahogy ki is tudom mondani. Nem biztos, hogy ez egy baráti beszélgetés közben is menne egy sör mellett, de dalokban valahogy könnyebben szabadul a frusztráció.
Akárcsak Szabó Benedekkel, veled kapcsolatban is sokszor emlegetik a „generációs” jelzőt – leginkább a problémák, az életérzés univerzalitása miatt. Milyen jelenleg kora huszon-harmincévesnek lenni Magyarországon, szerinted?
Nekem egy dolog szúrt szemet, ami tényleg általánosnak látszik a generációmban: mindenki tele van tervekkel, de nagyon sok a majd egyszer. Ez a halasztgatás egy baromi veszélyes dolog, aminek én is a mestere vagyok egyébként, és próbálom is erről leszoktatni magamat. Ilyen megfigyelésekkel szoktam magamat szórakoztatni.
Fontos számodra az önirónia?
Volt idő, amikor egészen komolyan vettem magam, és az nem viszi jó irányba az embert. Én azokkal az emberekkel érzem jól magam, akik tudnak nevetni magukon, és én is szívesen ironizálok, nevetek magamon most már. Sokan látják nagyon szomorú lemeznek a Normális életet, de szerintem pont a visszatérő önirónia az, ami időnként talán kifejezetten derűssé teszi a dalokat.
A Normális életben csúcsosodott ki talán a legjobban a kilencvenesévek-imádatod: mi fogott meg ebben a zenei korszakban, kik a legnagyobb kedvenceid?
Igen, hiába szeretek a hatvanas évektől fölfelé rengeteg mindent a kortárs cuccokig, valahogy a kilencvenes évekhez mindig visszatérek. Ez azért is érdekes, mert ugye én akkor voltam gyerek, de egyáltalán nem nyűgözött le, amit akkor hallottam a rádióból: akkor sokkal inkább izgatott a Beatles, a Manfred Mann és Buddy Holly. Mostanra viszont tényleg csúcskorszaknak tűnik: a Morphine, az Eels, a Pulp, az East River Pipe, a Carter The Unstoppable Sex Machine, a Babybird, a Flowered Up!, vagy a Sparklehorse mind kirobbanthatatlanok a lejátszómból. Ezek között persze van egy közös vonás: mindegyik úgy popzene, hogy van benne valami csavar, vagy sötétség – lehet, hogy pont ez kell nekem is.
Ha már zenekarok: a Felső Tízezer mellett basszusgitározol még a Galaxisokban és gitározol, valamint énekelsz a Somersault Boyban. Mit viszel innen? Mit hozol onnan?
A Galaxisokban teljesen más szerepkörben vagyok: nem kell konferálnom, frontemberkednem, összeterelnem a próbákat. Ott megbízható, precíz zenésznek kell lennem, meg persze elviselhető zenésztársnak – ebből biztosan sokat viszek a többi zenekarba is. A Somersault Boy szempontjából az elmúlt időszak talán nem volt a legaktívabb, de a zenekarból ezt mindenki remekül kezelte, és az valami fantasztikus, hogy bármennyi idő után is kezdjünk újra próbálni, mindig azt érzem, mintha csak tegnap próbáltunk volna utoljára. Ez soha egyik zenekaromnál sem volt így, a nagy kihagyás általában megérződik mindenhol.
Tervek, álmok, rémálmok?
A Somersault Boyjal nemsokára felvesszük a kettes lemezt, a Galaxisoknál szintén készül kényelmes tempóban a harmadik lemez, de ott rengeteg koncert és az első rendes fesztiválszezonunk vár minket. A Felső Tízezer esetében nem akarunk kapkodni, hagyni akarom, hogy kifussa magát a Normális élet, de azért már csöndben készülnek az új dalok. Az álmom most az, hogy a jelenlegi elképzeléseink szerint fussanak a zenekarok, plusz újabban rámjött az a mánia, hogy tök szívesen írnék dalokat másoknak is. A rémálom pedig visszatérő: felmegyünk a színpadra, bekapcsoljuk az erősítőt, de nem jön belőle hang.
A cikk elkészülését a Cseh Tamás Program és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
