Antonia Vai | Szeretném megtalálni az egyensúlyt

Svédországba elszármazott magyar szülők gyermekeként költözött vissza Budapestre, ahol gyorsan elindult a pályafutása. Tudatosan ösztönös, hippisnek inkább mások nevezik őt, egyszerre vágyik a reflektorfénybe és az alkotói magányra. Most jelenik meg Ritual című lemeze, mely több stílust egyesít, és ami három országban készült. Antonia Vai-t faggattuk az október hetedikei A38-as koncertje kapcsán.

Mesélj egy kicsit magadról! Hogyan lettél svéd-magyar?

A szüleim a 60-as években disszidáltak, Svédországban kezdtek új életet, én meg már ott születtem és ott nőttem fel. Szüleim még mindig Stockholmban élnek, én gyakran járok haza, de négy éve Budapestre költöztem. Volt egy nagy szerelmi csalódásom, meguntam Stockholmot és kerestem új kihívásokat.

Mik az első emlékeid gyerekkorodból a zenével kapcsolatban?

Azóta írok zenét, amióta élek, de legalábbis amióta az eszemet tudom. Otthon, Stockholmban találtam egy noteszt 1992-ből, akkor négy éves voltam. Egy nagy vörös notesz, a széle habszivacs, hogy meg ne sértse a gyerek kezét. Tele van firkálva versekkel, meg dalszövegekkel. A zongorán kerestem a hangokat és énekeltem hozzá, írtam dalokat a napsütésről, a csillagokról, az állatokról, repülő lufikról. Nagyon vicces, teljesen érthető, de sok betű fordítva, néhány szó meg rosszul betűzve szerepel benne. Sokat nevettem rajta amikor megtaláltam. Valamikor, ha lesznek saját gyerekeim, talán kiadok egy lemezt, ezekkel a dalokkal.

Mi vagy ki, vagy mi és ki inspirált arra, hogy zenész legyél?

Tényleg nem pontosan tudom miből indult. Valahogy mindig énekeltem, mindig írtam. A szüleimnek azt köszönhetem, hogy észrevették ezt, és mindig támogattak. Zeneiskolába járattak, ami – bár sima kóruséneklésről szólt – nagyszerű lehetőség volt arra, hogy megtanuljak énekelni, és tanulhassak zeneelméletet. Arra mondjuk nem volt lehetőség, hogy kibontakoztasd a saját stílusodat, hiszen volt egyfajta séma. Az iskola után, amikor azt csinálhattam amikor akartam, na, akkor tudtam a saját zenei világomra koncentrálni.

Hogyan indult a pályád, mik voltak az első lépések?

Nagyon fontos lépés volt, amikor 18 éves koromban Londonba költöztem, és kiléptem a komfortzónámból. Volt egy csomó dalom, amiket senki sem hallott, ám Londonban végre elkezdtem felvenni ezeket, és bemutatni őket, vagy legalábbis felrakni a netre. Ekkor, első ízben, végre nem csak a fejemben volt a zene – elképesztően felszabadító érzés volt. Végre bemutatkozáskor azt mondhattam, hogy énekes vagyok. Ez nagy dolog volt a számomra. A múltban sokszor éreztem úgy, hogy szégyellnem kellene a zenémet, mert ugyan, kit érdekelne, és miért volna ez fontos bárkinek is. Miért kellene megosztanom a legmélyebb érzéseimet és a legszemélyesebb dalaimat. Londonban azt tanultam meg, hogy nem kell szégyellnem semmit, van elég hely a világon mindenkinek, hogy önmaga legyen. Lesznek emberek, akik ezt értékelik, és lesznek, akik nem. És ez így rendben is van. Egy évvel később visszaköltöztem Svédországba, zenészeket kerestem, és koncertezni kezdtem egy zenekarral. Úgy voltam vele, hogy a fenébe is, mire várok, gyerünk, csináljuk!

Kétlaki zenész vagy? Van egy külön svédországi és magyarországi zenész életed? Vagy inkább Magyarországon van a hangsúly?

Mióta Magyarországon lakom, leginkább itt van a hangsúly. Körülbelül évente egyszer megyek haza, Svédországba koncertezni. Aztán párszor meg csak feltöltődni, inspirációt gyűjteni megyek oda, dalokat írni, a családommal lenni, meg egy sör mellett vitatkozni a gyerekkori haverjaimmal.

Sokszor hangsúlyozod a zenéd és zenész-személyiséged bohém, hippis jellegét. Mit jelent neked, milyen értékeket képvisel neked az, hogy hippis?

Nem én kezdtem hangsúlyozni (nevet), rólam mondták, aztán annyiszor elhangzott, hogy végül a védjegyem lett. Persze igaz, hogy hiszek olyan értékekben, mint például, hogy tiszteljünk minden élőlényt, hiszek az egyenlőségben, a make love, not war szlogenben, hiszem, hogy vannak energiák amik nagyobbak mint mi. Azt gondolom, ezek a józan ész diktálta értékek, de ha ezek hippi dolgok, hát akkor azok, akkor az vagyok. Viszont többször vagyok magassarkúban, mint mezítláb, és nem tolok pszichedelikus drogokat, inkább a vad fantáziámon trippelek.

Mik voltak a pályád eddigi legfontosabb állomásai?

Amikor Budapestre költöztem és egyszer csak elindult a karrierem, hirtelen mindent megváltozott. Pár hónappal a költözés után a Quimby-vel mentem országos turnéra. Olyan művészekkel dolgozhattam együtt, akiket korábban nem is ismertem, de aztán nagy hatást gyakoroltak rám – Sena, a Bohemian Betyars, M3nsa, Said (Akkezdet Phiai), a Kistehén. A legfontosabb mérföldkőnek a Müpa-koncertet nevezném. Szürreális volt. Az idei őrület meg az volt, amikor közösen vettünk fel néhány dalt a német deep house DJ-vel, DJ Phonique-kal és áprilisban közösen turnéztunk Brazíliában. Meg amikor a zenekarommal játszottunk egy 800 fős templomban a Hamburgi Elbjazz Fesztiválon. És persze az új lemezem megjelenése!

Mennyire volt egyenes vonalú az eddigi pályád vagy mennyire volt kanyargós? Azt érzed, hogy nagyjából ott tartasz, ahol lenni szeretnél?

Próbálok a szívemre hallgatni és az ösztöneimre, amikor döntéseket hozok. Lehet, hogy naiv vagyok, de inkább ez legyen, mint elképesztő tervek. Abban bízom, hogy ha azt csinálom, amit csinálok, őszinte maradok magamhoz, és nyitott maradok az emberek, meg helyzetek felé, a dolgok történnek majd maguktól. Egyik felem a világ összes színpadára felállna, a másik meg nem kívánkozik a reflektorfénybe, csak jó inspirációra és békességre, meg zenélésre vágyik. Szeretném megtalálni ezek között az egyensúlyt. A színpad jó, mert összehozza az embereket, és különleges kapcsolódásokat teremt. Olyan helyzet és érzés, ami hiá-
nyozna, ha a dalaimat a hálószobámban tartanám.

Kérlek, mesélj az új lemezről! Hogyan, milyen körülmények között, mennyi idő alatt készült el? Mi volt a munkametódus? Kikkel dolgoztál? Mi ihletett?

Őszintén szólva, a tavalyi év volt életem legsúlyosabb zuhanása. Úgy döntöttem, hogy fogom magam és kicsit lelépek, részben Stockholmba, egy kicsit meg még messzebbre, így jött képbe Marokkó. Újra meg akartam találni az önkifejezésemet, anélkül, hogy bárki is megmondja, mit tegyek, hogyan szóljak. A lemez Svédországban, Marokkóban és Budapesten készült. Azt gondolom, a végeredmény nagyon őszinte. A lemezen rengeteg stílus hallható, olyan mint egy érzelmi- és sítílushullámvasút. Az egyik kedvenc dalom a The Witch, amit az utolsó pillanatban írtam és az utolsó pillanatban került a lemezre, amikor a lemez többi dala már megvolt. Azonban ez a dal fogja egybe a lemezt, ez az a dal, ami megérttette velem, miről is szól az album.

Mik a további terveid az idei évre? Vannak külön külföldi tervek?

Turnézni szeretnék a lemezzel Magyarországon, és szeretnék csinálni egy kisebb közép-európai turnét a környező országokban, aztán időben és térben is távolabbi cél az Egyesült Államok, talán valamikor a jövő év elején.

A cikk elkészülését a Nemzeti Kulturális Alap Hangfoglaló Programja támogatta.