Pajor Tamás 3.0 – Weisz, megszólalás és felelősség

Negyven éve született meg az első magyar rap-költemény, a Rock and roll az nem egy tánc – és most, 2026 februárjában Pajor Tamás egy újabb korszakhatárt húz. A Pajor Tamás 3.0, azaz a „Weisz” produkció premierje egyszerre performatív comeback, identitásnyilatkozat és szózenei támadás: posztpunk, rap, slam és duma ott, ahol mindig is a legnagyobb tétje volt a megszólalásnak. Az A38 Hajón február 20-án nem nosztalgia lesz, hanem jelen idő – éles szavakkal, új dalokkal és régi sebekkel.

A „3.0” nem pusztán egy új projektcím, hanem egyfajta önmeghatározás. Miben más ez a verzió az előzőekhez képest?

A „3.0” címmé emelt karakteres számozás, amely elég kontúrosan jelzi új sorsszakaszomat.
Általában az alkotás nem válik el a sorstól és a benne adatott személyiség formálódásától. De gondolom, ez evidencia.

A „Weisz” név ma már nem magyarázatra szoruló provokáció, hanem egy vállalt pozíció. Másként állsz színpadra „Weisz”-ként, mint korábban Pajor Tamásként? Van-e ebben a névben olyan súly vagy szabadság, ami kifejezetten formálja azt, ahogyan megszólalsz a közönség előtt?

Ez részben továbbra is némiképp fricska, részben a diaszpóra zsidó lét vállalt védjegye. Egyébként pedig valóban ez a családnevem: nagyapám, Weisz Marcell textilkereskedő volt, aki túlélte Mauthausent, de leromlott egészségi állapota miatt már nem tudott leszállni a hazatérő vonatról, és az kivitte Ukrajnába, ahonnan többé nem tért vissza. Az ő alakjának is emléket állítok ezzel, de nem titkolt célom, hogy odavágjak az antiszemita, szélsőjobbereknek, akik – mióta üzentem Dúró Dóra „nasasszonynak” – előszeretettel szólítanak meg ekképpen.

Az életedben a szó mindig központi szerepet játszott: dalszövegként, beszédként, prédikációként, provokációként. Ma, amikor pontosan látod, hogy egy mondat hogyan tud rombolni, félrecsúszni vagy mások kezében fegyverré válni, másként viszonyulsz-e a megszólaláshoz, mint korábban?

Nehéz kérdés. Az idő előrehaladtával az emberben – még akarata ellenére is – ülepedik talán némi belátás. A szó öl és elevenít, óriási hatalma van. A szellemből gondolat, a gondolatból szó, a szóból pedig tett lesz.

A cselekvés legfőbb katalizátora ebben az oksági láncban a verbalitás. Nehezen tudunk felnőni ennek a veszélyzónának a kihívásaihoz. Magamnak is mondom természetesen.

Különösen, mióta belebeszélek a politikába, óhatatlanul túlzok, tévedek, és vélhetően meg is bántok ezáltal embereket. Annak dacára is, hogy nem túlzás azt mondani, azok közé a – csúnya szóval – „tartalomgyártók” közé sorolódtam, akik felelősségük tudatában igyekeznek kerülni a karaktergyilkosságot, az uszítást és az alpáriságot.

Sőt, igyekszem példát mutatni a nyelv emelkedett, stílusos használatára. Ettől még biztos, hogy sok hibát is elkövetek. A kommunikáció általános eldurvulása viszont sajnos már közhelyszámba megy.

Fiatalon a radikalitás nálad az önpusztításig ment: botrány, szétesés, kontrollvesztés. Később ugyanez az energia a hitben jelent meg. Ma miben vagy radikális? Van-e még benned olyan késztetés, hogy „mindent vagy semmit”?

Sajnos, vagy sem, ez nálam alkati kérdés. Úgy látom, ez a végzetszerű, „telibe” típusú működés nemigen csillapul nálam a korral, sőt… Hitbéli elköteleződésem egyáltalán nem változott, mi több, lényegileg erősödött. Ezt, ha akarnám se tudnám kikapcsolni, merthogy ajándék – de persze ágában sincs ellenállni ennek.

Ugyanakkor ebben a felekezet- és nagyjából dogmamentes fázisban igencsak kitágult a szabadságom. Hozzáteszem, a felelősségem is nagyobb.

De nem érzem, hogy összeférhetetlenség lenne a radikális hitvallás és akár a legmeredekebb kortárs esztétika között. Szóval a tettvágy, a vitalitás továbbra is kulminál bennem.

Gyakran beszélsz arról, hogy az ember alapvetően függő lény. Mi a különbség számodra a pusztító és a megtartó függőség között? Hogyan lehet úgy kapcsolódni valami nálunk nagyobbhoz – hithez, közösséghez, ügyhöz –, hogy az ne vegye el az egyén szabadságát?

Nagyon lényeges és mély kérdés. Függőségünk mindenképpen adott, akár akarjuk, akár nem. Hiszen nálunk jóval nagyobb meghatározottságok közé születünk, majd akaratunktól függetlenül búcsúzunk a földi léttől is.

Szabadságunk – amennyire van – ezen keretek között élhető csak meg.

Szóval függőségünk nem választás kérdése, hanem determinált állapot. Viszont ezen belüli lehetőségeink, „meg nem valósultságunk” minduntalan célokat keres. Legfőképp a boldogságot.

Ennek délibábszerű tűnékenysége miatt viszont céltévesztve olykor káros függőségekbe kerülünk. Ezek tovább csökkentik az egyébként rendelkezésre álló szabadságunkat.

De létezik szabadságunk önkéntes, szabad korlátozása is, leginkább a szeretet érdekében.

A szeretet és a szabadság ugyanis gyakran egymás ellentétpárjaivá válnak.

Ha viszont szabadságunkról – vagy annak egy részéről – önként, kényszermentesen, szeretetből mondunk le, annak jutalma sosem marad el. Itt bontakozik ki a szabadság legmagasabb szintje.

Legnagyobb mesterünk ebben a Messiás Jézus, aki Úrként totális szabadsággal bírt, semmi nem kényszerítette, hogy ezt bárkiért is feladja, mégis megtette értünk, és kiüresítve magát, lemondva végtelen lehetőségeiről, gazdagságáról, szeretetből megbűnhődött azért, amit nem is ő követett el, hanem mi. Feltámadva így lett egyszerre a szeretet és a szabadság királya.

A hited megmaradt, de a hangsúly egyre inkább az egyéni spirituális úton van. Hol húzódik ma számodra a határ a hit és az intézmény között? Lehet-e úgy mélyen hívőnek lenni, hogy közben az ember nem akar megfelelni semmilyen elvárásrendszernek – még azoknak sem, amelyeket korábban maga is közvetített?

Itt a legnagyobb kérdés, hogy az említett „elvárás” honnan, miből és miért jelenik meg.

Ha az említett intézményekből és – ahogy mondtad – „rendszerszerűen”, az a magamfajta számára nem fenntartható.

Az azonban, amely a szívembe írt törvényből beszél hozzám – amely esetemben a Biblia igazságait is bírja –, továbbra is érvényben van.

Mondok egy példát, hogy ne legyen túl absztrakt: ha nem voltam őszinte, megbántottam mást, önző, erőszakos voltam, stb… megszólal bennem egy hang és korrigál.

Bár tudnék jobban figyelni erre…

Az utóbbi időben egyértelműbben szólalsz meg közéleti kérdésekben. Van-e szerinted olyan pont, ahol egy alkotó számára a hallgatás már nem semlegesség, hanem morális állásfoglalás? Hogyan lehet megszólalni úgy, hogy az ne lojalitásból, hanem belső indíttatásból fakadjon?

Hogyan igen, és hogyan nem?

Vannak határai közélet morális történéseinek, ahol valószínűleg már nem lehet nem megszólalni.

De azért ez minden alkotónál máshol van. A közéletet emberek alakítják, ezért ne gondoljuk, hogy véleményünk maga a kinyilatkoztatott igazság.

Vagyis morálisan nagyra tartott „igazságunknak” általában mindig van másik nézete. Talán ennek belátása eredményezhetne több párbeszédet és kevesebb gyűlölködést.

A világ minden országában a társadalom polarizált, a politikai harc kiélezett, a kommunikáció végtelenül eldurvult.

Persze mi úgy éljük meg, hogy nálunk leginkább. És sajnos nem alaptalanul.

De azért hála Istennek, Magyarországon nem beszélhetünk az ellenzék fizikai likvidációjáról, totális despotizmusról és vérontásról.

Isten adja, hogy erre soha ne is kerüljön sor. Ettől még a hatalom leleményes, széles skálájával találkozhatunk, amelyek ellen szerintem is helyes felszólalni.

Azonban például a szomszédunkban dúló háború és az ezt folytató orosz rendszer esetében már tényleg nagy súllyal jelenik meg a „hallgatás” felelőssége.

Csakhogy itt viszont brutális következményei vannak a megszólalásnak. Itt teljesen nyilvánvaló felelősök is vannak, legfőképpen a vérszomjas, tömeggyilkos, hóhér Putyin.

Persze nyilvánvaló, hogy egyedül nem tudta volna véghezvinni sok százezer ember halálával járó pusztítást.

Azt tudom mondani, hogy igazán nagy tétje az ennyire elvetemült, zsarnoki rendszerekben van az ellenzéki, szabadságjogi aktivitásnak.

Ennek közelmúltbeli, hatalmas hőse Alekszej Navalnij.

Örüljünk, hogy minket a sors – legalábbis egyelőre – nem kényszerít ekkora áldozatvállalásra.

Most, amikor a rendszerkritika és az irónia újra hangsúlyos a munkáidban, mit keresel valójában: reakciót, vitát, felszabadító nevetést – vagy inkább egyfajta kijózanodást?

Hát magam sem tudom…

Nem annyira racionális döntés eredménye ez, inkább egy ellenállhatatlan ösztönzés, amelyben keveredik az önkifejezés, a szereplés vágya, a múlt feldolgozásának ösztönös folyamata, az intellektuális igény, a nyelv szeretete és persze azért valós elégedetlenség a rendszerrel.

De azért alapvetően a politikai aktivitás nálam összességében nem dobogós, még ha ez most másként is tűnik…

A mostani anyagodban egyszerre van jelen rap, slam, politikai szöveg, irónia és zeneiség. Mennyire fontos számodra ma, hogy műfajilag beazonosítható legyen, amit csinálsz – vagy éppen az érdekel, hogy kicsússzon minden kategóriából?

Nyilvánvalóan nálam a szó, a megformált kommunikáció áll a középpontban.

Ennek sokféle eszköze van, az egyik a zeneiség.

De alapvetően – mint minden művésznél – egy látásmód működteti ezt, amely a hétköznapiság, a funkcionalitás fölé emeli a mondandót.

Ez a nézőpont zsigeri, szinte akarattól független, outsider, nonkonformista, dologiasságon túli, kiszakad a tárgyszerűségből, a szükséggel bíró monotóniából, a fölöslegesség luxusát hordozza.

Az ezen túli kategorizálás sokadlagos.

A hatóerő, a lényeglátás, a szívbéli közösségteremtés számít – műfaj- és stílusfüggetlenül.

Ha nem a múltadra, hanem a mostani munkáidra gondolsz: mit szeretnél, mi maradjon meg ebből az időszakból?

Egy markáns politikai állásfoglalás, egy esztétikai gesztus – vagy inkább annak a bizonyítéka, hogy lehet egyszerre kérdezni, kételkedni és mégis felelősen jelen lenni?

Nem tudom. Túl sok minden érdekel. És túl sok mindenben szeretnék egyszerre benne lenni.

Ráadásul az a helyzet, hogy valamiért sikerül is.

Nem tudom, miért van ez így, talán hiszem: isteni ajándék.

Próbálok élni vele.

Csak remélni tudom, hogy nem fogom szétaprózni a tehetségemet.

Hogy egy sporthasonlattal éljek: a tízpróba vagy az öttusa versenyzői valószínűleg egyik általuk űzött sportágban sem lennének világbajnokok – noha egyik-másikban nyilván kiemelkedőek –, de az egész portfólió együtt már valami különleges plusz.

Hát valami ilyesmiben vagyok.

Február 20-án az A38 Hajón lépsz fel, egy olyan estén, amely egyszerre kapcsolódik egy negyven évvel ezelőtti szöveghez (A rock and roll az nem egy tánc) és a Pajor Tamás 3.0 új alkotói korszakához. Ha csak annyit kérdeznék: „Milyen lesz ez az A38-as este zeneileg?”, mit mondanál?

Az új projekt zenei stílusát tekintve – az egyszerűség kedvéért – posztpunk lesz.

Ezek – mint esetemben korábban is – szövegsúlyos dalok, ez adja a koherenciát, miközben a zene azért valamelyest eklektikus.

Ebben persze megjelenik a hiphop, de ez alatt annak általam művelt, „szózenei” változatát kell érteni, amely valahol félúton a rap és a slam poetry között.

Úgy hiszem, hogy senki sem fog csalódni. Lesznek eléggé ismert dalok is az elmúlt egy-két évtizedből.

Az új szerzeményekből pedig igyekszünk a koncertig minél többet kirakni, hogy ott már közösen tudjunk énekelni.

Fergeteges meglepetésvendégek is készülnek, de épp ebbéli jellegükből adódóan kilétüket még nem fedhetem fel.

Annyit viszont elárulhatok, hogy Bernáth Szilárd filmrendező, a csodálatos Larry alkotója elhozza a hajóra az elmúlt évek Budapest Open Mic győzteseit.

Úgyhogy 19.00-tól a legjobb fiatal rapperek fogják biztosítani a warm-upot.

Ezt még részletesebben kifejtjük az elkövetkező hetekben.

Van-e benned valami, amit ezen az estén szeretnél lezárni, újrafogalmazni vagy végre kimondani – akár önmagad, akár a közönség felé?

Fú, nagy bejelentések vannak készülőben, de erről tényleg nem mondhatok semmit.

Az életem óriási átalakuláson megy át ezekben az időkben (is).

Nemrég jelent meg Emberhátrány című verseskötetem, emellett folyamatban van egy film rólam – egyfajta Rocktérítő 2.0.

Ennél többet azonban most erről sem mondhatok.

Úgy érzem, fergeteges lesz az új produkció.

Olyan szövegek és zenék jönnek, amelyek egy életen át értek meg bennem.

Érdemes lesz eljönni…