Rockwell | Amiben száz százalékig hiszek
Korlátok nélküli zenei világ: Rockwell
A jelenlegi drum & bass színtér legkülöncebb figurája Rockwell, aki már korai megjelenéseivel nagy feltűnést keltett. A régi iskolás rave korszakkal, amerikai technoval, a grime és a juke/footwork hangzásvilágával kacérkodó producer minden alkalommal tovább feszegeti a drum & bass határait. Debütáló albuma, a 2015-ös Obsolete Medium tökéletes betekintést nyújt Rockwell korlátok nélküli zenei világába. Produceri érdemei mellett kiváló DJ is, így minden bizonnyal a májusi huszonhetedikei Test Fest közönségét is megdolgozza majd. Mi mindenesetre megdolgoztuk ők pár kérdés erejéig, ő pedig mesélt nekünk az eddigi itthoni bulijairól, szociális kommentárokról, webkettőről és még sok másról.
Mit tartasz jelenleg izgalmasnak, zeneileg?
Az egyik kedvenc kikapcsolódásom egy hosszabb repülőút alkalmával meginni pár italt, majd meghallgatni pár véletlenül kiválasztott lemezt a gép beépített szórakoztatóközpontjából. Szerintem mostanság, mikor határozott elképzeléseid vannak arról, hogy mit szeretnél kapni egy adott zenétől, nagyon nehéz kihívást találni bennük, vagy csak szimplán megőrizni a lelkesedésed. Nemrég Észak-Amerikából hazafelé meghallgattam az új Oneohtrix Point Never lemezt, amiről semmit sem tudtam, viszont a nevével már rengetegszer találkoztam az internet bizonyos pontjain. Teljesen kész voltam tőle. Azon kaptam magam, hogy miközben megy, folyamatosan azt kérdezgetem magamtól, hogy ‘miért’ – nem csak a hangok miatt, amiket használt, hanem amilyen irányokba elvitte az egészet. A váltások teljesen váratlanul értek, hipnotikus volt.
Amikor egy nem kifejezetten dnb-orientált eseményen játszol, mint május huszonhetedikén, Kahn és DJ Paypal társaságában, az kihat a szettedre is?
Egy ilyen alkalommal nem drum ‘n’ bass-rajongóknak kell játszanom, akiknek megvannak a maguk prekoncepciói arról, hogy milyennek is kellene lennie a stílusnak és egy stílusba illő szettnek. Ráadásul mivel engem is a dnbhez sorolnak, elvárják, hogy azt játszak egész este. Ebben az értelemben egy olyan estén, mint a budapesti, sok olyan dolog is belefér, amit szeretek, de pont az előbb említett nyomás miatt egyébként nem vállalnék be. Régebben felmásztak a színpadra az emberek és a képembe üvöltötték átkerevés közben, hogy „NEUROFUNK!” – de ez oké, az emberek elmennek bulizni, ahol azt akarják hallani, amit ismernek és szeretnek, teljesen megértem. Mostanában már nem történnek ilyenek. Nagyon várom már, hogy egy este játszhassak Kahnnal és DJ Paypallal, mindketten olyan producerek, akiket tisztelek. Viszont! Függetlenül attól, hogy kikkel, hol és milyen közönségnek játszom, csak olyan számok lesznek, amikben száz százalékig hiszek – ebben az értelemben nem lesz változás a szettemben.
Többször is játszottál már Magyarországon, milyen emlékeid vannak az itteni bulikról?
Szeretek az A38-on játszani, a kilátás a városra a partról egyszerűen gyönyörű. Ráadásul nagyon jók voltak az ottani vibe-ok is, szóval várom már, hogy visszatérjek.
Az új albumod címe Obsolete Medium (azaz elavult médium) és egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy az elektronikus zenei szcéna olyan elavult dolgokért rajong, mint például a bakelit.
A cím eleinte viccnek indult, de minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább úgy éreztem, hogy többről van itt szó, mint például a bakelitről. A tény, hogy írtam egy teljes albumot egy olyan korban, amikor mindenre egyre kevesebb figyelem jut, ráadásul csak én és pár társproducer dolgoztunk rajta, ahelyett, hogy felbéreltünk volna egy szellemírót vagy hasonlót, egy kiadón keresztül megjelentetni, mikor mostanság minden producer áttelepül a Bandcampre, hogy közvetlenebb kapcsolata legyen a rajongóival… Kicsit viccet csináltam a saját munkánkból, mert akkoriban úgy tűnt, hogy mindenki letér arról az útról, amin mi haladunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy az az út a rossz, sőt, szerintem pont az ellenkezője.
Azt is hozzátetted, hogy ezzel az albummal a drum ‘n’ bass zeneiségére akarsz fókuszálni, de nem egy nyilvánvaló módon. Mesélj erről!
Úgy emlékszel Michaellel, aki Misanthrop néven jelentet meg zenéket, szóval vele beszélgettünk arról, amin épp dolgoztunk – és mint kiderült, nagyon hasonlóképp írtunk le azt. Mindkettőnket az érdekelt, hogy mi marad akkor, ha elveszed a hagyományos neurofunk basszusokat és hasonlókat és mit lehet kihozni a stílusból nélkülük. Szándékosan hagytam le ezeket az Obsolete Mediumról – rendszeresen elmondom, hogy sosem vonzott az, mikor a drum ‘n’ bass elkezd önmagára hivatkozni. A lemez is inkább olyanokból merít, mint a grime, a techno, house, a hiphop és a basszusok. Azt akartam, hogy az Obsolete Medium egyenlő mértékben tartalmazzon minden engem ért hatásból egy kicsit – de sose domináljon valamelyik; ha ez így érthető.
Az olyan számok, mint a Negative Approach vagy a Please Please Please (Play This On The Radio) mintha a színtér és a társadalom felé célzott kommentárok lennének. Fontos számodra, hogy kommentáld a status quot?
Amikor először hallottam drum ‘n’ basst, az egyik dolog, ami megfogott benne, az az volt, hogy a hangzást tekintve senki sem kötött komprommiszumot. Az elmúlt pár évben viszont, az úgymond poszt-Rudimental-érában, egyre több olyan unalmas nagyzenekari drum ‘n’ bass csapat alakult, akik mintha csak azért léteznének, hogy a „a hónap legszebb gólja” és hasonló montázsokhoz készítsenek aláfestő zenét. Nem vagyok valami militarista, habzó szájú underground harcos, aki utál mindent ami népszerű, távolról sem. Ha megnézel olyan számokat, mint az LK vagy a Shake Your Body; hatalmas kereskedelmi siker lett mindkettő Angliában, nagyon természetesen működtek, a zene minősége és milyensége miatt. A Please Please Please-vel arra akartam felhívni a figyelmet, hogy hogy a legtöbb mai zene nagyon erőltetettnek hat, ugyanaszerint a formula szerint készül, személytelen, csak hogy olyan legyen, mint amilyennek az emberek egy rádiós slágert gondolnak – és én ezeket nem érzem. Persze az emberek olyan zenét csinálnak, amilyet akarnak. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy azok a producerek, akik hasonló számokat írnak meg azt nem értik, amit én csinálok. Ami szintén teljesen oké. A Negative Approach című skittel is ezt jártam körbe, de ott inkább a feszültséget akartam kiadni magamból az ismétlődő „mikor jelenik meg az album” kérdéssel és a „két hét múlva” válasszal. 2012 óta kb. minden évben meg kellett volna jelennie, de végül tavaly novemberben jött ki. Elnézést, hogy megvárakoztattalak titeket – hosszú időbe telt, míg összeállt.
Hogy érzed, az emberek megértették az Obsolete Medium üzenetét? Milyenek voltak a reakciók?
Nem igazán olvastam róla rossz kritikákat, de az igazat megvallva nem is igazán olvastam bármilyen kritikát is róla. De az például meglepett, hogy több év végi listára is felkerült. Mindenki, akivel találkoztam, azt mondta, hogy tetszett neki. Kezdem elfogadni, hogy nem tudok mit kezdeni a bókokkal. Szerintem előbb-utóbb minden kreatív ember szembesül ezzel: nehéz mit kezdeni egy kívülálló véleményével, amikor te még mindig azon stresszelsz, hogy mondjuk egy bizonyos kiállás éppen csak egy kicsit hangosabb, mint te szeretnéd.
Véleményed szerint mik az előnyei és hátrányai annak, hogy az internet és a webkettő térnyerésével, illetve az ingyenes zeneszerkesztő szoftverek elterjedésével mindenki csinálhat zenét és azonnal el is juttathatja azt a potenciális közönségéhez?
Nem igazán szoktam foglalkozni a webkettővel és a social mediaval. A Twittert arra használom, hogy beszélgessek a barátaimmal és néha könnyű elfelejteni, hogy közben ott van még több ezer ember, akik mind olvassák, amit oda kiírok. Szerintem jó eszköz arra, hogy elmond nekik, épp min dolgozol, mivel foglalkozol és ha az emberek meg akarnak kérdezni valamit tőlem, megtehetik, mindig válaszolok. Ami viszont probléma, hogy kiposztolhatsz zenéket és mixeket és fontos tartalmakat egész nap és mégis több figyelmet kapsz egy macskás kép vagy viccesnek szánt meme miatt. Az igazat megvallva, én szeretem az elektronikus zenei színtérnek azt a fajta demokratizációját, ami az ingyenes zeneszerkesztő szoftverek elterjedésével köszöntött be. Kicsit ugyanaz zajlik éppen, mint a nyolcvanas évek hardcore színterénél: az emberek rájöttek, hogy nem kell rocksztárnak vagy elképesztő gitárosnak lenniük ahhoz, hogy bekerülhessenek egy bandába, elkezdjenek zenélni vagy felvegyenek egy lemezt. Számos kultúrában teljesen normális dolog zenélni és szerintem 2016-ban mindennél könyebb elkezdeni, ami csodálatos. Ami viszont nem foglalkoztat, pedig egy nagyon vonzó eleme a DJ kultúrának a kezdetek óta, az az egész marketingje, ami miatt a legtöbb ember DJ szeretne lenni: drága autók, ötcsillagos hotelek, Michelin-csillagos éttermek, üvöltő üresség – természetesen Instagramozva. Néha az az érzésem, hogy az emberek csak azért kezdenek el zenét írni, mert az lebeg a szemük előtt, hogy mennyit változtathat a financiális vagy szociális helyzetükön, nem pedig mert örömet okoz nekik. De gondolom teljesen természetes, hogy az embereket jobban érdekli, ha valaki kitesz magáról egy képet egy drága autóban mint mondjuk egy ötnapos stúdiózásról szóló videó. De higgyétek el, ha csak a pénz, a nők és a hírnév miatt kezdtek el zenélni – csak az időtöket pazaroljátok és biztos van könyebb módja annak, hogy benvonzd ezeket.
Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy zavar téged, hogy a drum ‘n’ bass nagyon tánctér-orientált, pedig a műfajban ennél sokkal több van. Ha valaki kíváncsi lenne rá, mi van a tánctéren túl, melyik három lemezt ajánlanád neki kezdésként?
Alix Perez és a SpectraSoul eddigi két albuma jó példája annak, hogy mennyi kreativitás, muzikalitás, változatosság és egyensúly van a mai drum ‘n’ bassban. Emellett bármelyik Darkestral vagy Instra:mental kiadványt is ajánlom.
