Heti lemezajánló: Colin Stetson, TV Colours, Alix Perez, Route 94

Mostantól minden hétfőn az A38 Hajó blogján rövid lemezkritikákkal jelentkezünk. Az első szórásban írunk a basszusszaxofon és az avantgarde jazz Jimi Hendrixéről, Colin Stetsonról, az időben eltévedt, de zseniális ausztrál garázspunk zenekarról, a TV Coloursről, Alix Perez stílusgyakorlatairól és egy újabb brit elektronikus zenészről, aki nagyon titkolózik.

Colin Stetson, New History Warfare Vol. 3: To See More Light – 2013, Constellation

Bár Colin Stetson már egy évtizede a pályán van, 2011-re alakult úgy a csillagok állása, hogy relatíve széles ismeretségre tett szert. Ekkorra Stetson már túl volt több fontos zenekarral, előadóval való közreműködésen Tom Waitstől kezdve a TV On The Radión át az Arcade Fire-ig, emellett a 2011-es volt az a bizonyos év, amikor a szaxofon újra divatba jött. Stetson basszusszaxofonon csinált valami olyat, amit a jazzlapoktól kezdve a trendi zeneblogokig mindenki megsüvegelt. Az úgynevezett körkörös-légzés technikájával egyszerre több szólamot játszik a hangszerén, a lemezre kerülő hanganyagot rendszerint egy agyonmikrofonozott basszusszaxofonnal egy az egyben játssza fel. Nehezen megfogható zene az övé, egyszerre idézi meg a Steve Reich-féle repetitív minimalizmust, mindeközben olyan izzó feszültség, őserő van a játékában, hogy közel sem hülyeség a basszusszaxofon Jimi Hendrixeként hivatkozni rá. A most megjelent lemeze, a New History Warfare Vol. 3: To See More Light, a 2011-es Judges folytatása, és egyben egy trilógia zárása. A Judges egy nagyon sötét lemez volt, szarvasbőgésszerű végtelenbe ordító hangokkal, izgatottan pulzáló ritmusokkal, máskor pedig kies, elhagyott, vagy inkább mintha ember előtti tájakkal. Mint a címe is sejteti, a To See More Light éppen ennek a világnak a napos oldalát akarja bejárni. Míg az előző résznél Laurie Anderson távolságtartó, narratív jellegű énekbeszéde volt néha a kísérő emberi hang, addig itt a mostanában elég gyakran foglalkoztatott, legutóbb épp Kanye Westnél is több számban vendégeskedő bon iveres Justin Vernon énekel több számban is. Vernon bukolikus/himnikus hangja egész más megvilágításba helyezi Stetson azonnal felismerhető, monotonitásában is sokszínű játékát. Ami korábban idegesség volt, az itt izgatott várakozás lesz, az ijesztő végtelenek otthonos tájakká válnak, Vernon hangja mellett pedig a szaxofonbőgések is megszelídülnek. Így a To See More Light egy sokkal megközelíthetőbb lemez lett, viszont mintha hiányozna belőle az a mélység, ami Judgesben megvolt, ahogy a csapongással járó zenei változatosságot pedig egyoldalú harmonikusság váltotta fel. Mindezzel együtt azért remek lemez ez, és kiváló bevezetés Colin Stetson világába.

szerz.: Lang Ádám

Colin Stetson: Who The Waves Are Roaring For

Colin Stetson „Who The Waves Are Roaring For” from Constellation Records on Vimeo.

TV Colours, Purple Skies, Toxic River – 2013, Dream Damage Records

Az ausztrál TV Colours egy Bobby Kill nevű csávó egyszemélyes projektjeként indult hat éve. Azóta mindössze 3-4 száma jelent meg osztott kislemezeken, de már ez is elég volt, hogy a canberrai lo-fi/punk/garázs szcéna, és az a néhány ember, akik a neten megtalálták a dalaikat, tűkön ülve várják a nagylemezt, aminek a megjelenése már kétszer le lett fújva, mert a láthatóan perfekcionista Bobby Kill elégedetlen volt az anyaggal. Közben Fighting League, Assassins 88 és Danger Beach tagokkal kiegészülve amolyan lokális szupergrouppá vált a TV Colours. Most azonban, hat év szöszmötölés után, ami azért elég vicces egy elsőlemezes punkzenekar esetében, itt a lemez! A Purple Skies, Toxic River egy a ’80-as évek pop- (és punk) esztétikájával kacérkodó konceptlemez, aminek a sommás sztorija annyi, hogy egy srác lelép a városból. Érdekes módon, a Purple Skieson egy cseppet sem érződik a sokévnyi erőlködés, görcsölés. Elsőre ütő, frappáns számok jönnek egymás után minden sallang nélkül, néha megszakítva filmzenéket mímelő melankólikus szintis, szaxofonos intermezzókkal, egészen a záró drámai és felemelő Wastelandsig. Karcos, jól rosszul szóló gitárok, éles, garázsos szólók, ridegen kalapáló dob, szétvisszhangosított, szenvedélyes ének és olyan epikus refrének, hogy falat lehetne velük bontani. Elég csak meghallgatni a lent belinkelt Beverlyt, az I Soon Found Out My Lonely Life Wasn’t So Prettyt, de igazából bármelyik dalt, hiszen nincsen gyengepontja a lemeznek. Egyelőre még olyan média nem kapta fel ezt a Purple Skiest, ami megalapozhatná a lemez áttörését, de még bármi megtörténhet. Mindenesetre érdekes belegondolni, mi lett volna, ha időben elkészül ez a lemez, mondjuk Ariel Pink és John Maus legjobb lemezeivel egyszerre, a 80-as évek revivaljének kiteljesedésekor.

szerz.: Lang Ádám

TV Colours: Beverly

Alix Perez – Chroma Chords (2013, Shogun Audio)

A belga Alix Pereztől sosem volt idegen, hogy túllépje a drum & bass határait. Már előző nagylemezén, az 1984-on is volt nyomasztó dubstep és flörtölős, dögös hip-hop, aztán ARP.101 néven el is kezdte wonky–glitch-hop meg mindenféle hasonlóba átforduló projektjét. Olyannyira bejött neki ez a stílusok közötti kis utazgatás, hogy legújabb albumán már csoda, ha feltűnik valami a régi, érzelmekkel teli és sodró lendületű dnb-jéből – pontosan három szám erejéig – és meglepő módon ezek a leggyengébb pillanatai a Chroma Chordsnak. A Chroma Chords egy remek példa arra, hogy hogyan legyen valami változatos úgy, hogy ne legyen élvezhetetlen káosz belőle, nem esik szét. De annyira azért mégsem tökéletes a végeredmény, Alix utazásai sokszor inkább csak kíváncsi városnézésnek tűnnek. Nem igazán érez rá, hogy hogyan lehetne még egy kis súlyt vinni a számokba, még rutintalanul mozog a dnb-n kívül. Ezt leginkább a sötétebb, néhol már trap-be nyúló hiphoposabb számokon hallani. Például a Foreign Beggarsszel készült Move Aside-on érezni, hogy sokkal több energia is lehetne benne, az ütős basszus mégsem annyira ütős és a dobok sem döngölnek eléggé. A Villains 1 x Heroes 0 is hasonlóan erős lehetne, They Call Me Raptor a legjobb formáját nyújtja, de itt is Alix alapja a gyengébbik pont. Viszont sokkal jobbak a játékos, poszt-dubstep közeli számok, a Sam Willis énekével megtámogatott Annie’s Song egy jól kicsavart rnb sláger lett, a hasonszőrű Broken Heart is közel áll ehhez, szinte már lágy, popos csilingeléseivel. Alixnak még egy kicsit kellett volna csiszolnia az összképen és a Chroma Chords egy zseniális lemez lett volna. Így csak simán kellemes, egy bátor, de nem elég ütős próbálkozás.

szerz.: Árvai Dániel

Annie’s song feat. Sam Wills

Route 94 – Fly 4 Life (2013, Route 94)

Azt hiszem, 2013-ra azért már nem tud elég izgalmas lenni az, hogy egy zenész titokzatos, nem ismerni a valódi kilétét, szinte sosem nyilatkozik. Ezt a témát Burial és Zomby kimaxolta, így hiába emlegetik, hogy a Route 94 név a dubsteptől kiábrándult, vagy ha úgy tetszik továbblépett Skream-et takarja, netalán Magnetic Man-beli társát, Artworköt. A közönség figyelmét sokkal inkább az keltette fel, hogy mennyire mesterien nyúl bele a mostani house-hullámba. Szinte minden második, mixekben vagy neten hallható száma sláger, valódi klubhimnusz. Route 94 körülbelül tavaly nyáron tűnt fel és indult hódítóútjára a house világában, de bő egy évet kellett várni első, hivatalos ep-jére. A feszes ütemű címadó szám komor zúgása később egy dögös, igazán old school buliba megy át és a két hangulat kiváló egyensúlyban váltakozik. A másik erős dal, a Tell You Why szintén egy szexi darab, de sokkal finomabb, az érzéki vokáljával már-már olyan, mint egy kedves barátnő. A végeredmény nagyjából jól tükrözi azt, amit elején is említettem, a négy számból kettő tök jó kis sláger lett, a másik meg szintén jó, de azért táncolásra még nem késztet. Felesleges azon pörögni, hogy most ki is ez a nagyon cool srác, a lényeg, hogy amit csinál az baromi jó.

szerz.: Árvai Dániel

Route 94 – Tell You Why (Original Mix)