Heti lemezajánló: Matias Aguayo, derTANZ, Defeater, Sophie

Az eheti lemezajánlónkban van az A38 Hajón is július 26-án fellépő interkontinentális, mindent magába olvasztó elektronikus zenében utazó Matias Aguayo, indusztriális free punk ráolvasás itthonról (derTANZ), egy családi drámájának utolsó része (Defeater) és egy érdekes rágógumi-elektronika (Sophie).

130726_aguayo03.jpg

Matias Aguayo: The Visitor (Cómeme, 2013)

thevisitor.jpgAz internet világában már egyre kevésbé számít, hogy ki hol született, nőtt fel, hiszen lényegileg minden egy karnyújtásra van. Matias Aguayo története ennyiből kicsit századvégi sztori. Chilei származásúként tiniként került Németországba, ott is kezdett az elektronikus zenével foglalkozni, és ott is jelent meg jónéhány kislemez után első lemeze a híres minimál-kiadónál, a Kompaktnál. Az Are You Really Lost nem volt különösen erős lemez, és hát kicsit meg is volt csúszva, ugyanis akkoriban már inkább az alakulgató dubstep volt az izgalmas, a minimál techno ideje pedig kezdett lejárni. Ekkor Aguayo Buenos Airesbe költözött, összegyűjtött egy csomó inspirációt a helyi zenékből, majd 2009-ben előállt egy olyan lemezzel, ami egyesítette az európai kifinomultságot, mélységet, a dél-amerikai szabadsággal és tűzzel. Az Ay Ay Ay ritmusképletei eltolódtak a technótól house fele, a minimalizmusnak csak a viszonylagos, loopolásokból adódó repetitívitás miatt volt némi nyoma, de ami igazán izgalmas volt benne, az emberi szájat ténylegesen hangszerként tudta kezelni. A ritmikának folyamatos kísérői lettek az emberi szájjal mímelt kattogások, rengeteg sávon rögzített anyag egyszerre tartogatott izgalmakat az odafigyelők számára, és éreztette Aguayo utcai performanszainak természetességét, közösségi erejét.

A jelenleg Párizs és Buenos Aires között ingázó producer idei lemezével tulajdonképpen az Ay Ay Ay-jal ellentétes utat járja be. A saját maga által alapított Cómeménél megjelent Visitor ugyanis egy latinos indíttatású, de végső soron egy sötét és szexi klublemez lett, amin a technót értelmezi újra dél-amerikai fejjel. Persze van itt minden más, house-tól (Una Fiesta Diferente) kezdve, technós electro-punkon (Llegó el Don), kumbiás lazázáson (El Camarón) át, egészen a krautrock fele elkalandozó, paranoid, ijesztő By The Graveyardig. Ugyanakkor hiába van még a könnyedebb számokban is valami ellentpontozás, ami biztosítja, hogy a Visitor ne nagyon érintkezzen az Ay Ay Ay felhőtlen világával és a vokálos hangmintákkal is sokkal visszafogottabban bánik, mindez mégse megy a táncolhatóság rovására. Mondhatni az előző idilli lemez realista testvérdarabja lett ez, egyfajta kép a dél-amerikai éjszakai életről és egy látlelet-minta az elektronikus zenéről, amiben már alig-alig lehet elkülöníteni az egyes, korábban szilárdnak hitt műfajokat.

szerz.: Lang Ádám

derTANZ: Kaktusz (szerzői kiadás, 2013)

20130628-der-tanz-kaktusz-lemezborito.jpgMár pár hónapja annak, hogy megjelent a derTANZ első nagylemeze, a Kaktusz, ami annyira jó lemez lett, hogy egyszerűen muszáj róla ebben a pár hete indult rovatban is szót ejteni. A zenekarnak volt tavaly egy párszámos kislemeze, amin ilyen fura/suta, rövid, csattogós posztpunk-számok voltak, aztán láttam őket élőben, ahol meg tök más volt az összkép. A derTANZcal kapcsolatban, talán öndefinícióként előkerülő free punk volt talán a legjobb szó arra, ami történt, kifejtve azonban még érdekesebb volt. Nem is dalok voltak koncerten, hanem hanem valami olyan ipari minimalizmus, amivel ez a pusztán egy dobra és egy effektezett basszusgitárra épülő zenét egészen törzsi élménnyé fordította át, sokszor vagy 10 perces pusztításokba belecsúszva. Mindehhez jött még a gonosz, becsavarodott, jó pasi figuráját hozó énekes a suttogásra, kántálásra és üvöltésre korlátozott énekével.

A Kuktuszon ezen két pólus, a rövid zakatolások és a beláthatatlan útvesztők között találta meg azt az arányt a derTANZ, ami talán a legjobban áll neki, ami kiemeli mindazt, amiben annyira erős a zenekar, a repetitív részek váratlan váltogatásában és a minimalista, a krautrocktól és sludge-tól sem idegen robosztus pusztításban. Egyszerűen nem tudok mást mondani, de valami egész tökéletes ökonómiával dolgozik ellentmondást nem tűrően a derTANZ. Simán érződik, hogy a dobos technikában tudna többet hozni, ahogy a basszusgitáros is, emellett a frontember is nagyon jól passzol az egészbe; hol vészjóslóan, gonoszan suttog, hol elidegenedetten károg, máskor meg fájdalmasan ordít. A zene meg? Fenyegető, koszos, de méltóságteljes, finom cinezgetésekkel, aztán meg egyszer csak teljesen becsavarodott, hegyomlásszerű, mocskos basszusgroove-ok, tompa kalapálások, váratlan kiállások az elpusztult tájakat idéző végtelen monotóniában, még váratlanabb, beláthatatlan újrakezdések és végítélet. A Kaktusz igazi kuriózum a magyar „könnyűzenében”, nem csak hogy nincs párja, hanem egy olyan lemez, ami a benne lévő lehetőségeket nem csak felvillantja, hanem meg is tudja valósítani.

szerz.: Lang Ádám

Defeater – Letters Home (2013, Bridge 9)

Defeater-Letters-Home.jpgVeszélyes dolog több lemezen keresztül vinni egy koncepciót, de a Defeaternek sikerült olyan jól felépítenie, hogy ne fulladjon unalomba így, a harmadik albumra se. A zenekar még 2008-ban kezdte el egy második világháború utáni család gyötrelmeinek történetét. Az első két lemezük a két fiúról szólt, idei albumuk viszont már az apát helyezi középpontba. Nem ez az egyetlen változás a Derek Archambault vezette hardcore banda korábbi lemezeihez képest. Valahogy mintha sokkal több energia és szenvedély lenne a zenéjükben, melyet a hangulatán is érezni. Sokkal súlyosabb és nyomasztóbb az elődöknél. Az album feléig baromi erős a sodrása, visz magával és csak három-négy szám után tűnik fel, hogy basszus már itt tartok a hallgatásban. De a vége felé kezd vontatottá válni, nem maga a teljes Letters Home, hanem inkább a számok harmadánál érezni azt, hogy ez már egy kicsit elnyújtott, kicsit sok. Sajnos a szinte filmesen drámai Bled Out hat és fél perces, már-már post-rockos szenvedése sem lett a legjobb lezárása az albumnak, hiába adja meg a keretet az újra előbukkanó és ismétlődő „And still all I see is that bastard in me” sor. Az Empty Days & Sleepless Nights-nál egy jóval dühösebb és a Travels-nél dinamikusabb lemezt hoztak össze, ettől függetlenül utóbbit nem veri, de ismét egy remek anyagot hozott össze a Defeater. A sztorinak elvileg vége a Letters Home-mal, kíváncsian várom, hogy ezután hogyan tovább.

szerz.: Árvai Dani

Sophie – Bipp/Elle (2013, Numbers)

artworks-000050743856-56lywb-crop.jpgHa lenne íze a zenének, akkor Sophie új kislemezét mondjuk a Turbo rágóéhoz tudnám hasonlítani. A Bipp olyan, mint egy nagy, színes valami, ami hiába használja a már jól ismert Rustie- és Jam City-féle futurisztikus hangzást, mégis izgalmas tud lenni és újítónak hat. Mint egy belassított post-dubstep szám, ami nem azért szerethető, mert tökre popos, hanem mert végig olyan, mintha be akarna indulni. De nem fog, pedig már szinte alá is képzelem a house-os ütemet (valahogy pont így), ám így is tele van élettel és pont ez a legjobb csavar, hogy nincs igazából benne semmi. Viszont valószínűleg mindenki tudja, milyen a Turbo rágó. Először émelyítően édes tutti-frutti ízű, amit sajnos csak pár percig lehet élvezni, aztán már nem is nagyon érezni, ki lehet köpni. Hát, a lemez másik száma, az Elle is valami ilyesmi. Sokkal enerváltabb a Bipp-hez képest, nem pattog olyan jólesően, nem elég színes. Így teljesen elsikkad a másik szám mögött; ott van, de sosem lesz elég hangsúlyos.

szerz.: Árvai Dani

Leave a Comment