A szaxofonom még mindig a börtönbüntetését tölti – interjú Dror Feilerrel

 A svéd polihisztor, Dror Feiler zenész-komponista-képzőművész és polititaki aktivista a skandináv művészeti élet egyik legkülönösebb és legeredetibb alakja, akinek életútját egyszerűen lehetetlen bármilyen hagyományos eszközzel leírni. A Tel-Avivban született, de immár negyven éve Svédországban élő Feiler élete a folyamatos tiltakozás és harc jegyében telik: tiltakozás az igazságtalansággal, az erőszakkal és az elnyomással szemben. Darabjainak témaválasztásai is politikus: a spanyol polgárháborúról éppúgy írt kompozíciót, mint a gázai konfliktusról. Filmzenéket, színházi és balettkísérőzenéket szerez, installációkat állít ki, szimfóniákat ír, szaxofonon játszik, eközben képviselőjelöltként indult a svéd parlamenti választásokon, egyszóval valóban hiperaktív művészről van szó, akinek a közéleti aktivizmus nem csupán üres szólam. Dror Feiler szeptember 6-án lép fel az A38 Hajón, az Újbuda Jazz fesztivál keretein belül. Interjú a hajtás után.

drof031.jpg

 

A38blog: Hogyan kezdted az ismerkedést a zenével és mi ösztönzött arra, hogy zenész legyél? Kik voltak rád nagy hatással?

Dror Feiler: Kiskoromban tanultam zongorázni, valamint játszottam fuvolán és hegedűn is, de 14 éves koromban teljesen abbahagytam a zenélést. Amikor Izraelből Svédországba költöztem a zene egy új kifejezőeszközzé vált. Mivel akkor még nem beszéltem svédül, aktívan kerestem az önkifejezés szavaktól mentes formáját, valamint új kihívásnak számított az is, hogy új hangszerekhez nyúltam, a klarinéthoz és a szaxofonhoz. Első zenei inspirációmat John Mayall & Bluesbreakers lemezeiből szereztem, majd miután rengeteg Frank Zappát hallgattam, lassacskán áthangolódtam a jazzre. Ma is nagyra tiszteletem John Coltrane, Albert Ayler, Anthony Braxton és Peter Brötzmann művészetét, de ugyanúgy szeretem a kortárs klasszikusokat is, mint Karlheinz Stockhausen, Iannis Xenakis, vagy John Cage.

A38blog: Mennyire követed az izraeli zenei szcénát? Dolgoztál-e az utóbbi időben érdekes izraeli zenészekkel?

DF: Sajnos ma csak az interneten tudom tartani a kapcsolatomat az Izraelben élő zenészekkel, mivel én már nem utazhatok be saját hazámba. Az új generációs izraeli zeneszerzők és előadók közül a legérdekesebbek talán Ilan Volkov és Arik Shapira. Egy másik nagyon érdekes személyiség a jelenleg Hollandia és Izrael között ingadozó tablás-énekes Meira Asher. Vele többször is volt közös fellépésünk.

A38blog: Mit gondolsz John Zornról és a Tzadik kiadóról, és a new yorki zsidó jazz szcéna vezető szerepéről?

DF: Ez egy nagyon összetett kérdés, mivel van zenei és politikai vetülete is. Zeneileg a Tzadik kiadó nagyon sokat tett a kortárs improvizatív zenéért és a műfajon belül egy teljesen új impulzust adott a művészeknek. Ugyanakkor a Tzadik egy nagyon heterogén lemezkiadó, ahol a jó lemezek mellett elég sok rossz is van. John Zorn nacionalista beállítottságával és ideológiai hozzáállásával meg egyáltalán nem tudok egyetérteni. Csak remélni tudom, hogy Zornnál ez egy öntudatlan állapot következménye.

A38blog: Mi a véleményed Skandináviáról és Svédországról, ahol jelenleg élsz? Ebből a régióból érkezik mostanában a legtöbb izgalmas jazz produkció. Elég, ha csak olyan neveket említek, mint Mats Gustafsson, Nils Petter Molvaer, Kjetil Moster, vagy az idei Újbuda fesztiválon is bemutatkozó Selvhenter?

DF: A skandináv model sikere a jól megszervezett zenei oktatásban rejlik. Ez is sajnos kezd mostanában megváltozni, de 6-7 évvel ezelőtt még létezett az a rendszer, ami a közoktatás részévé tette a zenét. Az iskola keretein belül bárki részesülhetett ingyen zenei oktatásban, potom 50 euróért pedig egy éves időtartamra akár hangszert is kölcsönözhetett. Ebben óriási szerepe volt az államnak, hogy demonopolizálta a zenei iskolákat és a zenetanítást, mint olyat és szabad választási alapon átemelte a közoktatásba. Ehhez természetesen szükség van egy művészetek iránt nyitott társadalomra is. Az állam nem csak a fiatal zenészeknek teremtette meg a lehetőségeket, hanem nemzetközi fesztiválok támogatásával megadta a lehetőséget neves külföldi zenészek fellépéséhez. Derek Bailey a kezdeti időszakban Angliában csak kapura játszhatott, míg Svédországban kapott komoly honoráriumot. Svédországban egy olyan alkalmas előadóművészeti miliő alakult ki, ahol nem csak a helyi zenészek érezték jól magukat, de sokan ide is költöztek, lásd Don Cherry vagy John Tchicai. A hatvanas évek elején Albert Ayler első hangfelvételei is Svédországban készültek. És még egy fontos tényező, hogy Svédországban az emancipáció együtt haladt a zenei műveltséggel. A zene hatással volt a külvilágra, érintette a társadalmi problémákat és aktuális kérdéseket, olyan közönséget toborozva, akik addig nem is érdeklődtek komolyan a zene iránt, csak hétköznapi fogyasztóként álltak hozzá. Ez végül is egy kölcsönhatást hozott létre, ahol az emancipációs folyamatok is hatottak a zenei fejlődésre és fordítva.

A38blog: Mennyire fontos egy művész politikai tudatossága?

DF: Szerintem nem csak a művészek és zenészek számára kell hogy fontos legyen a politikai tudatosság, hanem minden ember számára. Ezalatt nem a pártok közötti választási lehetőségek mérlegelését értem, hanem egzisztenciális kérdéseket. A zenészek gyakran azért tartanak a politikai szerepvállalástól, mert félnek az állammal való konfliktustól, vagy az állami támogatások, pályazati pénzek megvonásától.

A38blog: A 2004-es Snow White and the Madness of Truth (Hófehérke és az igazság őrülete) c. kiállítással egy komoly nemzetközi visszhangot keltő botrányba keveredtél. Nem szokás ilyet kérdezni, de ha mégis meg kellene fogalmaznod, mi volt a kiállított mű fő üzenete?

DF: A Historiska Museetsbe rendezett installációnk a Making Differences c. projekt keretein belül készült el, melyen rajtunk kívül több kortárs művész is részt vett. A kiállítás központi témája a politikai genocídium és az emberi szellem megsemmisítése volt. A haifai merénylőt ábrázoló installációt feleségemmel, Gunilla Sköld-Feilerrel közösen készítettük. Az intalláción egy vérvörös folyadékkal megtöltött medencében úszó csónak vitorláján ábrázoltuk az öngyilkos merénylő palesztin Hanadi Jaradat arcképét. A botrány ott robbant ki, amikor a stockholmi izraeli nagykövet, Zvi Mazel tettleg fejezte ki felháborodását és megsemmisítette az installációt. Számomra az egész szörnyűsége nem az, hogy Zvi Mazel, mint magánszemély rongálta meg a művet, hanem meghaladva diplomáciai megbízását, mint az izraeli politikai intézmény képviselője tette ezt. Még Heinrich Heine mondta: “Előbb a könyveket kezdik el égetni, majd az embereket”. Ez pontosan jellemzi az izraeli állam politikáját. Ha röviden kellene válaszolnom a kérdésedre, mi volt a kiállítás fő üzenete és egyben mi áll a merényletek mögött, akkor ezt válaszolnám: “Ha az ember nem találja meg azt amiért élne, előbb-utóbb megtalalája azt, amiért meghal”.

A38blog: Ennek fényében mit gondolsz a Pussy Riot bebörtönzéséről?

DF: A Pussy Riot egy elég erős művészeti nyilatkozattal állt szembe a hatalommal, a cenzúrával és elnyomással. Ugyanakkor ami ezután történt velük, azt kétféleképpen értékelhetjük, végül is maga az elnyomó hatalom csinált belőlük hőst. Mi történt volna, ha egy svéd punk formáció hasonló akciót hajt végre a stockholmi katedrálisban? Nem lehet tudni. Lehet hogy ők is kapnának valami rövidebb börtönbüntetést. De ebben az esetben nagyon kétlem hogy bárki is hősként tekintene rájuk. Ugyanez a helyzet Ai Weiweiel. Egy hozzá hasonló művészeti manifesztációt nehéz lenne elképzelni egy európai művész előadásában, egy európai közegben.

A38blog: Hogy történt és mi volt az oka annak, hogy szembe fordultál a hivatalos izraeli politikai vonallal?

DF: Én Izraelben nőttem fel, egy radikális baloldali családban. Ez teljes mértékben meghatározta az életfilozófiámat, melynek egyik alappilére az egyenjogúság. Három évig szolgáltam az izraeli hadsereg ejtőernyős alakulatában. Katonai szolgálatom alatt megtagadtam az elfoglalt területeken való parancsok végrehajtását. A katonaságnak nem szabad harcba lépnie a civilekkel, ez sérti az egyenjógúság elvét. Lassacskán negyven éve hogy Izraelből Svédországba költöztem, ugyanakkor héber az anyanyelvem, mely kulturális szempontból a mai napig nagyon fontos számomra. Izraelben az utolsó kiállításomat és koncertemet 2009-ben tartottam. Ezután részt vettem a Ship to Gaza és a Freedom Flotilla (“Szabadság Hajóraj”) nevet viselő konvojok megszervezésében. 2010-ben izraeli kommandósok szállták meg a konvoj török vezérhajóját, melynek következtében kilencen vesztették életüket. Az incidens a török-izraeli diplomáciai kapcsolatok romlásához vezetett. Legutóbb 2012. októberében hajóztunk ki Stockholmból az izraeli partok felé, az utazás 4 hónapig tartott és már a második börtönbüntetésemmel és egy újabb extradícióval járt. Az elkobzott kamerák és fényképezőgépek mellett a szaxofonomnak is búcsút kellett mondanom, mely “még a mai napig a börtönbüntetését tölti”.

A38blog: Az izraeli-palesztin békefolyamat aktivistájaként és több nemzetközi szervezet tagjaként milyen színekben látod a jövőt? Vannak-e optimizmusra utaló jelek és mi a béke fő veszélyforrása?

DF: Én a csodában reménykedem. A béke viszont csakis az igazságosságon alapulhat. Ha ez a béke nem alapul az igazságozságon, akkor az újabb és még durvább háborút eredményez. A versaille-i béke lezárta az első világháborút, de kirobbantott egy másikat, mely még véresebb és kegyetlenebb volt. Ahhoz hogy a régióban újra béke legyen, Izraelnek rengeteg engedményt kell tennie. Ezeket az engedményeket legjobb esetben az izraeli politikai elit csupán 5% támogatná. Az 1967-es hatnapos háború óta Izrael folyamatosan halad az emberi jogok megsértésének ama fokához, melyet a Dél-Afrikában zajló apartheid során tapasztaltunk. De ismételten, hiszek a csodákban. Két hónappal a berlini fal lebomlása előtt senki sem hitte hogy meg fog valaha történni…

A38blog: 2010-ben a svéd baloldali párt, a Venstre színeiben indultál a választásokon. A politika terén mik a terveid a jövőre nézve?

DF: Az uniós országokban jövőre május 22-és 25-e között tartják az európai parlamenti választásokat. A Venstre színeiben szeretném jelöltetni magamat, de ehhez első körben a párton belül kell prezentálnom a programomat és a jelölésemet. Budapesti koncertem után erre fogok koncentrálni és az ősz folyamán egy furgonnal beutazom Svédországot. A kampányom egy része lesz az, hogy felhívjam a figyelmet az Európai Parlament szerepére. Az unió gazdaságplitikája és financiális lobbyja sokkal erősebb és befolyásosabb az unió demokratikus intézményeinél. Innen következik, hogy az Unió lakossága a gazdasági demokrácia áldozatává válik. A klasszikus közgazdasági elmélet szerint (Philips görbe) alacsony infláció mellett a munkanélküliség viszonylag magas, míg a magasabb inflációval (mivel magasabb gazdasági növekedéssel jár) a munkanélküliség alacsonyabb. Az Unió fő vezérelve, hogy inkább legyen magas munkanélküliség, mint magas infláció. Ezzel csökken a szegényebb társadalmi rétegek támogatottsága és biztonságérzete, mondhatjuk egyenjogúsága, valamint erősödnek a populista és nacionalista irányelvek. Hiszen ez történik most nálatok Magyarországon is, meg Romániában, Bulgáriában, Dániában és Franciaországban a szélsőjobb izmosodásával. Ezért nekem az a mottóm, hogy “küldjünk egy Trójai lovat Brüsszelbe”.

A38blog: Végül mesélj egy picit zenei terveidről

Először is nagyon várom a budapesti fellépést, sok jót hallottam az A38 Hajóról és az Újbuda Jazz fesztiválról. Sokat dolgozok, mint zeneszerző, koncertezni leginkább szólóban szoktam, de ha engedi az időm, akkor fellépünk a triómmal, a Lokomotiv Konkrettal és a Too Much Too Soon Orchestraval is. A jövőben szeretnék még több időt szánni a zenélésnek. Addig is hamarosan találkozunk Budapesten.

Az interjú készítette: Mr.Kozlov

Újbuda Jazz fesztivál

Szeptember 6., péntek, 19h

Dror Feiler, Jü, 12z

részletes program itt

 

Leave a Comment