JazzaJ az A38 Hajón – interjú Rubik Ernővel és Papp Zoltánnal
Idén kilencedik alkalommal kerül sor Újbuda és túlzás nélkül Magyarország egyik legrangosabb zenei eseménysorozatára, az Újbuda Jazz fesztiválra, ami alapítása óta komoly nemzetközi fellépőgárdával vonultatja fel a kortárs szabad improvizációs zene és hagyományos jazz legfontosabb előadóit és irányzatait. A fesztivál első két napján, egy speciális showcase keretein belül mutatkozik be először az A38 Hajón Budapest legfontosabb kísérleti és improvizatív zenei sorozata – a JazzaJ.
A JazzaJ három éve indult szabadzenei koncertsorozata mostanra műfajában Budapest legaktívabb kreatív kísérleti műhelyét hozta létre. A fesztivál első két napján a JazzaJ istállójából kikerült formációk kapnak helyet, amelyek stílushatárokon túllépve a jelenlétet és a rögtönzést állítják fókuszukba, élénk kapcsolatban a közönséggel. A sorozat történetéről, az előadókról és sok minden másról a JazzaJ alapítóival Rubik Ernővel és Papp Zoltánnal beszélgettünk.
1. Mikor alakult a JazzaJ és milyen céllal?
Rubik Ernő Zoltán: 2011 szeptemberében kezdtünk egy koncertsorozattal, most indítjuk a harmadik évadot. Mikor a saját zenekaromat, a rubik.erno.quintet-tet szerettem volna bemutatni, hamar kiderült, hogy nem vagyunk egyedül azzal, hogy nem férünk be a közismert kategóriákba. Free jazz sűrű elektronikával? Improvizált zajzene pop-os pillanatokkal? Általában ez nehezen emészthető, zavaros vagy simán csak ismeretlen keveredés. Aztán rájöttünk, hogy egy egész szcéna rejtőzködik Budapesten ilyen, az improvizációhoz kapcsolódó, de stílusukban besorolhatatlan zenészekből. Ők, mivel nincs rajtuk címke, a legnagyobb lelki nyugalommal adják elő a saját zenéjüket, hiszen nem akarnak megfelelni semmilyen elvárásnak. Úgy tűnt, nem hogy nincsenek összefogva ezek a világszínvonalú előadók, formációk, de még egymást is alig ismerik. Ezen szerettünk volna változtatni, egy nyitott közösséget létrehozni, ahol a zenészek egymást is meghallgatják, a kíváncsiság és a tolerancia alapvetés. És persze szerettük volna kinyitni ezt a szférát egy szélesebb közönség előtt, megmutatva, hogy a művészet nem valahol ott fent van, hanem szemmagasságban. Emberléptékű.
Papp Zoltán: Az is egyértelmű volt, hogy mindez már nagyon aktuális. Egyrészt nagyon sok minden történt az elmúlt 20 évben a populáris műfajokban, ami nem hagyhatja érintetlenül a kortárs zenét sem. Az elektronikus zenei műfajok egy teljesen más hozzáállást hoztak,- új hangszerfelfogást, más viszonyt a közönséggel, az új típusú zenei megoldásokról nem is beszélve. Eközben felnőtt egy nemzedéknyi zenész, akik ezáltal máshogy gondolkodnak, de még nem nevezhetők generációnak amíg nem jelennek meg együtt. És született egy nagyon széles kultúrafogyasztó közönség, akiknek meg nincs közvetlen élménye az élő zenével, sosem láttak valódi spontaneitást a színpadon, a szokásos jazz-klisék viszont untatják őket és közhelyes számukra. Ezért gondoltuk, hogy itt az idő egy kicsit újrafogalmazni a dolgokat, vagy legalább elindítani erről egy diskurzust.
2. Mik voltak a legemlékezetesebb JazzaJ estek és miért?
REZ: Az első évad végén csináltunk egy kis fesztivált, összesen hat koncerttel. Ezek közül volt az egyik a Doneda-Grom-Kocher-Sambolec. Még nem hallottam ilyen friss zenét. Vagy a rubik.erno.quintet koncertje ugyanitt. Igen, tudom, saját ügy, de olyan jól sikerült a koncert, hogy az olasz dEN records vállalta is a kiadását, most szeptemberben jelenik meg. Ők adták ki Ken Vandermark és a Rara Avis legújabb lemezét, akik májusban játszottak nálunk és fantasztikus koncertet adtak. Vagy az impulzív Karosi Juli Laboratory, világok találkozása… Vagy a trio:beeper, Ponza és Sárvári Kovács Zsolti együttműködése. Nagyon jól éreztük magunkat, mindenki számára új volt ez a találkozás. Megvolt a figyelem, a gyors reakciók, az összedolgozás – de a határozottság is, a lelkierő, hogy a saját ügyét mindig felvállalja valaki az improvizációban.
PZ: Engem elsősorban az nyűgöz le, ha nagyon különböző világokat ütköztetünk és az előadók – a közönséggel együtt persze – hosszabb-rövidebb keresgélés után egy közös, egyedi hangra találnak. Ilyenkor nyilván a közönség is nagyon színes, és valamilyen formában ők is részt vállalnak az eredményben: mindenki drukkol, hogy sikerüljön! Erre sok példa van: Grencsó István zenekara Tigrics-csel kiegészülve, vagy a Pándi Balázs – drMáriás – Benkő Róbert – Kovács Royal Ferenc kvartett, ide tényleg mindenki a legkülönfélébb zenei tapasztalattal érkezett. De az egyik leginkább átgondolt és szívemnek legkedvesebb projekt volt, amikor a Muzsikásból ismert Porteleki László prímás mellett a fia Áron és fiatal zenésztársai működtek közre. Olyan népzenei gyökerű improvizációt hallhattunk, ahol az autentikus tradíció nem volt megerőszakolva, sem lebutítva, miközben a forráskódja nyitott maradt. Mondanom sem kell mennyire hiánypótló ez a hozzáállás.
3. Honnan informálódtok a műfaj hazai és külföldi szereplőiről? Magyarországon ennek a műfajnak szinte alig van offline és online fóruma.
REZ: Alig kell erőfeszítést tennünk. Mostanra kialakult, hogy a zenészek egymást ajánlják vagy minket ajánlanak egymás között. Egyre több külföldi formációt is bemutatunk így. Központi fekvésű az ország…
PZ: Nincs igazi fóruma, de hát az egész közeg csak most találja meg az identitását. Ehhez persze arcok is kellenek. Vannak zenészek, egyre többen, akiknek bízunk az ízlésében és a segítségükkel rakjuk össze az esteket. Nagyon komolyan vesszük, hogy ez egy közösség, ezért általában azt kérjük, hogy aki fel akar lépni, hogy megmutassa magát, előbb jöjjön el és nézzen meg néhány koncertet. Azt szeretnénk ugyanis, hogy a hallottakhoz kapcsolódjon, a folyamathoz szóljon hozzá, hogy a diskurzus is valós legyen, ne pedig valami kreált ügyet járjunk körbe.
4. Hogyan lehet a jazz-zel, a kortárs és a kísérleti improvizatív zenékkel jobban megismertetni a közönséget?
REZ: Beszélni kell róla és azt kell megmutatni, hogy azok a furcsa alakok, akik ezzel foglalkoznak, valójában ugyanolyan mindennapi emberek mint mi. Csak több teret adnak saját mániáiknak és mindezt felajánlják nekünk meghallgatásra. Nem muszáj végigülni. Ez kommunikáció, nem szolgáltatás. Hogy ezt megértsék, meg kell nyitni a szabadság lehetőségét a nézők számára is, be kell vonni őket, amennyire lehet. Nem kell vigyázzban ülni a koncerten. Ha a zenész szabad, a nézőnek is szabadnak kell lennie. Emellett a tematikus workshop is fontos eszköz, ez a következő lépcsőfok. Tartott nálunk workshopot több improvizatív zenei mester: Eddie Prévost, de Seijiro Murayama is.
PZ: Ez számunkra is a nagy kísérlet része. Azt gondoljuk, hogy mostanra a előadó-befogadó szerepek egy kicsit elcsúsztak az ideálishoz képest. Kényelmetlenül érzem magam olyan koncerten, ahol a zenész egy katedráról osztja az észt, a hallgatók meg, mint az iskolapadban, úgy csinálnak mintha értenék. Egyrészt ha nem megy, nem kell erőltetni, nem kell hazudnunk, hogy tetszik amikor nem. Másrészt a befogadó is dolgozzon kicsit, figyeljen, legyen türelmes, hiszen ezzel ő is felelőssé válik az élmény sikeréért! Igazából ennek a mindennapokban is így kellene működnie, mi meg ilyen idealisták vagyunk.
5. Mit fogunk látni az Újbuda Jazz fesztiválon a JazzaJ special szekción belül?
PZ: A programot a hajó galériájához terveztük, steril, mégis kellemes tér, jól hangzó, sok szempontból ideális környezet. Itt tisztán bemutatható az improvizációs jazz-nek az a vonala, amelyik a kortárs elektronikával határos.
REZ: Több olyan produkciót is láthatunk, ahol a zenészek hangszereik lehetőségeinek tágítására használják az elektronikát, mint pl. a Noise Flowers-nél. Sőrés Zsolt brácsája és Oli Mayne vibrafonja olyan hangzásokig fokozható, amik mellett Wahorn András oroszlánszelídítőként jelenik meg. Ez egyébként az egyetlen a fellépő formációk közt, amely már korábban is létezett és azért választottuk, mert egyszerűen nagyon-nagyon jó. Ez a három ember együtt olyat tud és olyan könnyedén és viccesen tolmácsolják, amitől mindenki egyből a cinkosukká válik, pedig ez egy komoly műfaj. Vagy mégsem annyira?
PZ: A Boom Voyage már speciálisan erre az alkalomra állt össze, és valószínűleg a legfiatalabb csapat a fesztiválon, ennek megfelelően magától értetődő természetességgel használják az elektronikát. A hip-hoptól a népzenén át a komolyzenéig sokfelől érkeztek, a közös itt is a zenei artikuláció, ebben persze már nagy a generációs egyetértés. A Matthew Mitchell vezette Rotten Halbinger of Deathly Bloom-nak a neve is sötét tónusú zúzós, drone-os hangzást ígér, aminek nagy hagyománya van az északi országokban és Matthew hazájában, Új-Zélandon. Ehhez nagyszerű jazzistákat talált magának, no meg egy virtuóz noizert, Birtalan Áront.
Az első napon a nyitókoncert pedig egyfajta ars poetika, ahol is Rubik Ernő és a rendkívül szórakoztató André Vida játszik szólót és duót. Ez kicsit színház is, felszabadító kezdésnek szánjuk. A zeneiség mellett a hangsúly itt azon az előadói formán van, ami csak az improvizált zene tesz lehetővé.
