Este ezer: A38-stábtagok kedvenc tévéadásai az elmúlt tíz évből

tv.jpg

Ma, azaz november 19-én kedden este 23:25-kor mutatja be a Duna TV a tízéves A38 Hajó ezredik koncertfilmjét. Ezer adás! Eszméletlen, talán csak a Szabó családdal vetekedő szám, szinte számunkra is hihetetlen, hogy a 2004-es Boban Markovic Orkestar felvétele óta még kilenszázkilencvenkilenc készült. Menő magyar zenekaroktól ismeretlen külföldiekig (és fordítva), elborult free jazztól barátságos popzenén át fröcskölő halálmetálig, akusztikus szólófellépéstől huszonnyolc tagú nagyzenekarig sok mindent látott a stáb – és vele együtt a több százezernyi, milliónyi néző. Ma este Péterfy Bori koncertjét mutatjuk be, és hogy a várakozást megkönnyítsük, összeállítottunk egy kis válogatást: az elmúlt ezer adásból mire emlékeznek szívesen (vagy éppen kevésbé szívesen) a stábtagok.

Lukács Richárd stúdióvezetőként, adásrendezőként kilenc éve uralja az élő tévéfelvételek káoszát, és próbálja összefogni a tucatnyi operatőr, ugyanennyi vágó, a szerkesztők és riporterek százfelé vágtató ménesét. Ha valaki, ő aztán mindent tud az adásokról, hiszen valamilyen módon mindegyikhez volt köze, és ő a féltve őrzött archívum teljhatalmú ura is, az Adáskazetták, Muszterek és Vinyók Vigyázója. Mivel mind az ezret látta, bőséggel szórta elénk kedvenceit:

A Paniks és a Boban Markovic Orkestar, mert ez volt az első. Az Európa Kiadó, mert fél évig készült Menyhárt Jenővel, és azóta megszépültek az emlékek. A GBH, mert gyönyörű volt, ahogy a főhős végigrosszalkodta a koncertet a káosz közepén. A Vad Fruttik, mert az volt az ötszázadik, de nem ünnepeltük meg. A Nouvelle Vague, ahol felejthetetlen a crowdszörfölő énekesnő. The Inspector Cluzo, vicces ahogy szétrúgja az énekes a dobos alól a dobokat. A Hurra Torpedo, és azon belül is a Turn Around-feldolgozásuk. És az 50 éves a Liszt Ferenc Kamarazenekar, mert ez volt az első koncertfelvételünk a Kiállítótérben.

Végső Zoltán az “ész”: zenész és ítész, aki egyébként hétről hétre az Élet és Irodalom hasábjain, és más lapokban mond kíméletlen kritikát aktuális koncertekről és lemezekről. Az A38 adásainak főszerkesztője korábban riporterként tevékenykedett a stábban, ezért nagyon sok élménye a kulisszák mögül, a gépolajszagú Motorbár-backstage-ből származik. Elvszerűségére jellemző, hogy már önmagában azt is visszautasítja, hogy “kedvenc adást” nevezzen meg, ugyanis “az adások mögé igyekeztük becsempészni azt a szemléletet, ami magát az A38-t létrehozta, és ez a szemlélet egységben értelmezendő, túlmutat az önmagában álló zenei minőségen“. Azért csak megnevezett néhányat:

Rengeteg emlékezetes koncertfelvételre emlékszem, amik nekem sokszor az interjúk miatt talán egész más összképet nyújtottak, mintha “csak” a koncertet hallottam volna. Rengeteg, a számomra ikonikus zenésszel találkozhattam személyesen. Peter Brötzmannal mindig különleges volt beszélgetni, ő pont olyan, mint ahogyan a zenéje alapján elképzelnénk. Mats Gustafsson viszont sokkal kedvesebb, rendkívül barátságos, már az első alkalommal olyan érzésem volt, mintha ezer éves ismernénk egymást. Az egyik legszebb kortársjazz koncertünk is hozzá kötődik, amikor a SwedishAzz formációjával korabeli svéd komponisták darabjait dolgozta fel. A projekt a hazaszeretetről árulkodott, ám egy egészen más fajta hozzáállásról tanúskodott, mint amit mi itthon gondolunk erről a fogalomról. De a hajós felvételek nem csak a jazzben involváltak. A rengeteg interjú során világosan kirajzolódott előttem az a kép, hogy a közkeletű előítéletekkel szemben a punkzenekarok tagjai talán mindenki másnál szélesebb látókörrel, markánsabb véleménnyel és okosabb gondolatokkal rendelkeznek.

Vannak vicces történeteink, például amikor az énekesnő testtetoválását firtatva hirtelen lekapta a kis kabátkáját és melleit megmutatva igyekezett folytatni a nyilatkozatot. Vagy amikor az Oregon két tagját kérdezgetve egyszercsak bekéredzkedett egy további tag is, mert ő sem akart kimaradni. És persze szomorú esetek is vannak, amikor Jackie Orszáczky nem sokkal a hajós koncertfelvétel után, ami élete talán utolsó nagyléptékű felvétele volt, elhunyt. Szinte minden egyes felvételünkhöz kapcsolódnak örökre emlékezetes pillanatok, de személy szerint a jazz gigászai mellett legjobban a latin területekről érkező zenészeket szeretem: ők mindig kedélyesek, barátságosak, velük gördülékeny a munka és egy pillanat alatt személyes kapcsolatba kerülünk – és nem utolsó sorban zeneileg is hihetetlen produkciókra képesek. Nekem nagy meglepetés volt Maika Makovski, Roy Paci az eddig Magyarországon megtartott koncertjei közül a hajón hozta legjobb formáját, a Che Sudaka pedig szinte haza jár az A38-ra.

Bácsi Péter a Kütyük és Drótok Mestere: műszaki vezetőként rajta múlik a felvételek technikai lebonyolításának sikere, és persze az adások makulátlan kivitelezése is. Fegyvermániás lövészklubtag módjára zsírozza és szereli az eszközöket, és persze az ő hibája, ha bármi elromlik, ami egy körülbelül huszonkétezer mozgó alkatrészt, megszámlálhatatlan kapcsolót, több kilométernyi kábelt, mérhetetlen mennyiségű adatot és tucatnyi türelmetlen művészembert tartalmazó apparátusnál nem ritka dolog. Ennek ellenére nem gyűlöl tiszta szívből minden műsort, sőt (és amint látható, kedvencei sok egyezést mutatnak Lukács Richárdéval):

Számomra nagyon nehéz a választás, mivel sok nagyon jó koncert és koncertfilm van a fejemben. Éppen ezért nem tudnék egy kedvencet kiemelni, sokkal inkább több emlékezetes estét, filmet. Az én szívemhez jellemzően nem annyira a mainstream előadók állnak közel.Szívesen emlékszem vissza például a norvég punkokra, a Hurra Torpedóra, akik őrült és egyben nagyon szórakoztató műsort adtak a Hajón, púpos telt ház előtt. Szintén nagy kedvencemmé lett az Inspector Cluzo, akik igazi őszinte, letisztult rockzenét játszanak, nagyon klassz volt a Hajós koncertjük is, hatalmas energiával és nagyon jó hangulattal. Végül egy hazai vonatkozású projektet említenék, az Alba Hyseni akusztik koncertet, élőben is nagyon tetszett, és a mai napig szívesen veszem elő az elkészült koncertfilmet is.

Szirmai Márton vágóként és felvételvezetőként vesz részt az A38 stábjának életében, már amikor nem nagyszerű kisfilmjeinek-dokumentumfilmjeinek valamelyikét forgatja. Az eredetileg jazz-zongorista-közgazdász rengeteg elismerést szerzett finoman megmunkált, mikrorealistának nevezhető alkotásaival, például legismertebb filmjével, a Szalontüdővel, amit száznál is több fesztiválra hívtak meg, a tavaly készült Legendával, vagy az egészen friss, az elmúlt hétvégén bemutatott Minimállal.

Sok kedvenc adás van az elmúlt évekből, nehezen emelnék ki egyetlenegyet. Amit különösen szeretek, ha igazi zongora van a színpadon – talán mert 10 évig én is tanultam -, ilyen volt például nemrég Sophie Hunger koncertje, és az abból készült adás. Ennek a nőnek az ereiben zene csörgedez, és emellé szuggesztív, laza, szerethető. És nagyon jó adás lett.
 

Lehoczky Tamás kiugrott angoltanár, rövidfilmes és a Pulpo nevű egyszemélyes zenei műhely mindenese operatőrként a legkeményebb munkák egyikét szokta végezni: ő a híres “színpad bal”, Cristiano Ronaldo, Franck Ribéry és Neymar posztja. Aki próbált már ötkilós kamerával a vállán, tűzforró lámpák kereszttüzében, tomboló punkkoncerten kígyózó vezetékek között imbolyogva órákig tökéletes képeket keresni, mindezt lehetőség szerint teljesen észrevétlenül, miközben az adásrendező kényelmes karosszékéből folyamatosan duruzsol a fejhallgatóban, nagyjából sejtheti miről van szó. A lenti felvételen ő is látható, bár ezúttal nem eredeti posztján, hanem jó reversed winger módjára a színpad jobb oldalán támad.
 
Egyik nagy kedvencem a GBH koncert volt: az interjú után az énekes néhany korsó sör után már a telefonjáról mutogatta nekem a salakmotor-versenyeken készult fotókat, mivel második szerelme ez a sport volt, és nagyon büszke volt a motorjaira. Asszem, életemben nem láttam ennyi fotót különféle salakmotorokról, de nem is szeretnék, ha egy mód van rá… A koncert alatt már eléggé készen volt az énekes, folyamatosan rosszalkodott. A színpad körül az összes mozdítható elemet előszedte a dobszőnyegtől a kiskocsiig, és behajigálta a közönségbe. Engem pedig – nem tudni, miért – Kevinnek (“My friend Kevin!“) szólított, majd két szám között berángatott a színpad közepére, és azt mondta, hogy mutassam meg a tévénézőknek azt a sok ronda punkot a közönségben.
 

Kis Anna vágó az egyik legsokoldalúbb személyiség a stábban: tanított, volt szerkesztő, újságíró, fordító, majd elvégezte a Filmművészeti Egyetem rendezői és vágó szakát is. Azóta, remek témaérzekénységről téve tanúbizonyságot, számtalan nagyszerű dokumentumfilmet készített, több közülük a Budapesten élő muszlimok életével foglalkozott, de a mi személyes kedvencünk, talán mert mindannyian egy hajón dolgozunk, az adriai világítótorony-őrök életét bemutató Lanterna, amit a stáb egy másik jeles tagjával, az operatőr (“civilben” szintén dokumentumfilmes) Somogyvári Gergővel közösen rendezett. Anna kedvenc adása a Mars Voltából ismert Rodriguez-Lopez tesók zseniális progrock-zenekara, a Zechs Marquise:

Kozlov Sándor programszervező, és az újságírók kordában tartásáért felelős személy egyben az A38 egyetlen kultúrdiplomatája, akinek erről papírja is van. Éveken keresztül Moszkvában tolta a magyar kultúra trojkáját, majd Budapestre költözve az ő tisztévé vált kortárs jazzek, kísérleti zenék és egyéb obskúrus produkciók felléptetése. Az erős skandináv befolyás alatt álló fiatalembernek számtalan remek és különleges koncertet köszönhetünk, nem mellékesen pedig ő a kitűnő örmény-orosz-magyar Deti Picasso, valamint az abból kinőtt Wattican Punk Ballet menedzsere is.
 
A kedvenc tévéadásom a Wildbirds and Peacedrums. A legemlékezetesebb pedig: június 1-én vettük fel az egyik kedvenc orosz zenekaromat, a magát egyszerűen Szentpétervár királyainak nevező N.O.M.-ot. A koncert napja szinte egybeesett a születésnapommal. Kedvenc zenekar, születésnap egy este – ez már így elég vészjóslóan hangzott… Már a koncert előtt jöttek a szülinapi jókívánságok, vodkák, sörök, pezsgők, pálinkák, majd ismét a vodkák… Addig amíg nem találtam magamat a koncertterem első sorában (általában nem kúszok az ötödik sornál előbb). Az este további részében filmszakadásom történt. Másnap reggel Lukács Ricsi, a felvételvezetőnk egy cím nélküli emailt küldött nekem, mely egy videófilmet tartalmazott. A felvételen 10 percen át csak engem vett egy operatőr. Kérésem ellenére a részeg Sanyit mégis bevágták később az adásba, amit a szomszédaim, és a sarki kocsmáros is láttak… Köszönöm, Ricsi.
 
[A VIDEÓ KÉRÉSRE LETILTVA.]
 
Vasák Benedek az A38 kommunikációs munkatársa, szövegírója, koncepciógyárosa, pályaelhagyó filmesztétaként különösen, a koncerteknél sokkal jobban élvezi a koncertadásokat. Hosszú ideig szerkesztőként és fordítóként vett részt a stáb munkájában, jó pár estét eltöltve az adásrendező és a fényes mellett a koncertterem végében magasodó “bástyában” – média iránti imádata miatt sokkal szívesebben nézve a négy kameramonitort, mint magukat a koncerteket.
 
Nekem minden koncert nagy kedvenc volt, mert egészen fantasztikus élmény látni, ahogy húsz-harminc, a sors szeszélye folytán összeverődött ember (a koncert stábja, a tévéfelvételek stábja és a zenekar) néhány perc alatt megtanul – ha megtanul – együtt dolgozni, és a gyökeresen eltérő érdekek, értékek és szakértelmek ellenére összehozni valami maradandót. Két emlékezetes adást emelek ki, az egyik az I’m From Barcelona, ez a következetesen örömzenélő huszonvalahány fős baráti társaság, aminek tagjai teljesen megtöltötték a színpadot, és a legfelszabadultabb koncertet adták, amit valaha láttam. A másik a Liszt Ferenc Kamarazenekar első fellépése a Kiállítótérben, mert itt – amellett, hogy végre rendszeresen komolyzenét is bemutatunk az A38-on – sikerült minden szempontból kihasználni az elképesztő, tükröződő üvegfalú tér adta lehetőségeket, és lenyűgöző felvételek születtek.
 

Leave a Comment