“Fel akartuk szabadítani magunkat” – interjú a Turisas hegedűsével

turisasx.jpg

Március 2-án ötödik hazai koncertjét adja majd a finn Turisas az A38 Hajón, ám mind közül ez lesz az eddigi legkülönlegesebb, hiszen a korábban a Szigeten, a Heidenfest kiemelt fellépőjeként, valamint a Die Apokalyptischen Reiter és a Dragonforce vendégeként is bizonyító zenekar immáron főzenekaraként tér majd vissza Budapestre egy olyan egész estés programmal, amely a tavaly megjelent Turisas2013 dalai mellett az épp idén tízéves bemutatkozó nagylemezt, a Battle Metalt ünnepli majd. Erről, az eltelt időről, az internet kritikájáról és a rajongói odaadásról beszélgettünk e-mailes interjúban a zenekar hegedűsével, Olli Vänskä-vel.

Hosszú idő után ismét főzenekarként turnéztok immáron több mint egy hete: milyen benyomásaitok vannak az eddigi koncertekről, milyen visszhangja van a bulijaitoknak? És hogy jöttök ki a Starkill tagjaival, megtaláltátok a közös hangot?

Fantasztikus dolog így koncertezni! 2008 óta ez az első alkalom, hogy mi vagyunk a főfellépők. A fogadtatásunk szerencsére elég jó, és persze azt is élvezzük, hogy van saját terünk olyan dolgokat csinálni, amik egy fesztiválturnéba már csak a játékidő kötöttsége miatt sem férnének bele. Így lehet az is, hogy a mostani koncertjeinkbe beleférnek a bemutatkozó lemezünk, a Battle Metal dalai, és a The Varangian Way azon anyagai, amikről kicsit megfeledkeztünk az utóbbi időben. Egyébként a Starkillék nagyon rendes srácok, hamar összekovácsolódtunk: iszonyú fiatalok, és tele vannak energiával, ami bennünket is inspirál.

turisasy.jpgTavaly ősszel azon a Heidenfesten voltatok kiemelt fellépők, amellyel 2011-ben Budapestet is elértétek: mit szerettek jobban, az ilyen fesztiválturnékat, vagy a klubkoncerteket?

Egy szavunk sem lehet a fesztiválturnékra, hiszen jól meg vannak szervezve estéről estére, és a közönség is a zenekarok rajongóiból keveredik. Ugyanakkor a saját turnédon tudod mégis a legjobban felmérni, hogy valójában kiket is érsz el. Azt gondolom, hogy amikor már elérhetővé válik a zenekarod számára, hogy olyan helyeken léphess fel a turnéd során, ahol nagyjából ezer fős klubokban játszhatsz, már bármilyen színpadi felállással megbirkózhattok, és bárkinek meg is mutathatjátok, mire vagytok képesek.

Közel fél éve már annak, hogy megjelent a legutóbbi lemezetek, a Turisas2013: ennyi idő távlatából mit gondolsz, olyan visszacsatolásokat kaptatok, amiket hallani szerettetek volna? Mi volt a legemlékezetesebb vélemény a friss dalaitok hallatán?

Nicsak, valaki olvassa az internetes lemezkritikáinkat! Valóban, elég megosztó lett a fogadtatása, de őszintén, én nem is vártam mást. Ez egyfajta kísérlet volt számunkra, és valójában minden dal különbözik egymástól. Attól tartok, hogy az emberek egy része olyasmit várt, hogy ez lesz a The Vargarian Way 2.0, de ez nyilvánvalóan nem így alakult.

Egy csomó szart is olvashattál a lemezről a sajtóban, ahogy több kedvező véleményt is, de általában véve azt hiszem, az emberek az új anyagot mintha kissé kontextus nélkül ítélték volna meg az emberek. Ha jól emlékszem, valaki meg is jegyezte, hogy az ’oi oi’ sikolyaim tönkretették az Into The Free-t, ami elég nevetséges számomra, hiszen nem is énekeltem azokban a részekben. Mindettől függetlenül úgy vélem, hogy ez egy erőteljes lemez lett, ami egy újabb lépés számunkra, kitágítva a zenei világunkat a lehető legkönnyedebb formában.

Red-Hands-pienempi-8-2012.jpg

Megkérdezhetem, hogy milyen hatások jóvoltából döntöttetek úgy, hogy elhagyjátok a konceptlemezek megírását, és egy átfogóbb, nyitottabb témaválasztás jellemez majd benneteket a dalszövegekben és a zenei kidolgozásban egyaránt? Ez tudatos döntés volt, vagy a dalszerzéskor alakult így?

Az az igazság, hogy egy kidolgozott konceptalbum megalkotása iszonyú nagy munka mindenki számára, hiszen ha csak a mi példánkat nézed, a történet mellett megvoltak a különböző zenei és dalszövegekre vonatkozó témák is. Persze még mindig bármikor csinálhatsz egy olyan konceptanyagot, mint a ’Priest Nostradamusa, vagy ilyesmi, de valójában ez csak a szövegek felől érvényes, ha a zene változatlan marad.

Mi csak fel akartuk szabadítani magunkat a múlt fogságából, és valami szabadabbat alkotni. Ez volt az elfogadott, előzetes megbeszélésünk már a dalszerzés során is, amikor már Jussitól (a zenekar gitárosa – a szerk.) és tőlem is érkeztek már témák, nem csak Nygardtól. Ebben az értelemben pedig izgalmasnak éreztem, hogy a zenekaron belül is ennyivel kötetlenebb nézőpontból formálódhattak a friss dalaink.

Ha jól tudom, a basszusgitárosotok, Jesper már tíz éve játszik a jammelős, de árulkodó nevű Funk In Funk Stairsben is: mennyire nehéz összeegyeztetni két ekkora formátumú zenekar működését?

Szerencsére nem olyan nehéz, mert ezzel a zenekarral nincs túl sok koncertje, így igazából nem is nagyon ütközik a két dolog. Ami viszont nagyobb odafigyelést igényel, hogy több másik finn popzenekarral is koncertezik a fesztiválszezonban, így ilyenkor azokat a koncerteket jó előre be kell tábláznia, nehogy ütközzenek az időpontok és helyszínek.

Immáron tíz éve annak, hogy a Battle Metal megjelenhetett: hogyan tekintesz vissza az eltelt időre, és hogyan látod a saját hatásotokat a műfaj történetében? Mit gondolsz a friss hangokról, és azokról, akik a ti ösvényeteken szeretnének haladni?

Nagyon elröpül az idő, hihetetlen, hogy tíz éve már ennek. A színtér nagyon kinőtte magát, és már el is érte a saját csúcsát… Nem is tudom. A folk metal és a kísérőműfajai – amelyek közül mi még mindig a battle metalt érezzük a sajátunkénak – még mindig izgalmas, és sok lehetőség rejlik benne, de azt érzem, hogy túl sok zenekar próbálja az egyszerűbb utat választani, és megelégszenek a középszerű teljesítménnyel.

A nagyzenekari hangminták népszerűsége és könnyű hozzáférhetősége sokkal egyszerűbbé tette mindenki számára, hogy házilag próbálja meg nagyszabásúvá tenni a saját hangzását, de ez gyakran azt eredményezi, hogy minden ilyen lemez ugyanúgy szólal meg. Ilyenkor egyértelműen lehet hallani a Battle Metal album hatását. De emiatt nem is igazán tudok kiemelni friss zenekarokat… Úgy gondolom, hogy még mindig a Moonsorrow a színtér legjobb zenekara. Mindig megújulnak, és állandóan érdekes marad, amit csinálnak.

Néhány héttel ezelőtt egy rajongói designt kaptunk a március 2-i budapesti koncertetekhez kapcsolódóan, és ebből arra következtettünk, hogy a közönségetek nagyon hálás a zenétek és az élő koncertteljesítményetek miatt. Mi volt a legemlékezetesebb ajándék, amit valaha is kaptatok, és amit meg is oszthatsz velünk?

Turisas-lego.jpgIgen, tényleg nem lehet egy szavunk sem, hihetetlenül lelkes rajongóink vannak! És ez fantasztikus, hogy mennyire tisztelik a zenét. Most épp Nagy-Britanniában vagyunk, amikor ezeket a sorokat írom, és itt az emberek nagyon energikusak a koncerteken: hozzánk vágtak a koncert alatt legalább tíz játékkardot és sisakot, amíg színpadon voltunk, de a legemlékezetesebb így is az volt, amikor Japánban rólunk mintázott Lego-figurákat kaptunk ajándékba. És fotókat is. És egy csomó minden mást. Imádjuk a rajongóinkat!

Mire számíthatunk a jövő heti budapesti koncertetek alkalmából, és mit üzentek a magyar közönségnek?

Köszönjük a kitartó támogatásotokat! Magyarország egy gyönyörű hely, és  a nyelve – a közös beszélgetések az anyanyelveinken mindig vicces eszmecserékhez vezetnek. Gyertek le a koncertünkre! Egy különleges szettel készülünk majd, ami a Heidenfestes bulinkhoz képest sok meglepetést tartogat – és azt hiszem, a Battle Metal dalai közül is játszunk majd jó párat!

Leave a Comment