“Életem egyik legjobb hetét töltöttem Budapesten” – Nat Osborn interjú és koncertbeharangozó

Full-Band-BnW.jpg

A New York-i születésű Nat Osborn igazi világutazó, tanult tablán játszani Indiában, játszott Budapest aluljáróiban, töltött meg nagy koncerttermeket Amerika-szerte és játszott Spanyolország legszebb erkélyein, valamint kitiltották az Egyesült Királyságból – mindezt mindössze huszonöt éves koráig. Majd szülővárosába visszatérve megalakította kiváló héttagú zenekarát, amely feszes ritmusokkal, kitűnő háromtagú fúvósszekcióval, Osborn elképesztő éneklésével, valamint egy iszonyat dögös ritmusszekcióval büszkélkedhet. Mára New York egyik keresett bandájává nőtték ki magukat, s az igazi felfedezésük még nem érkezett el. Május 7-én, immár nem a fővárosunk utcáin, hanem az A38 Hajó nagytermében lép fel az izlandi Samuel Jón Samuelsson Big Band társaságában. A koncert kapcsán beszélgettünk Nat Osbornnal az utcai zenélésről, a budapesti éjszakákról és a new-yorki metróról.

Az áll a honlapodon és a sajtóanyagaidban, hogy Budapest utcáin játszottál jazzt. Mikor volt ez és hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?

2011 nyarán, miután egy másik zenekar tagjaként Nyugat Európában játszottunk, egy zenésztársammal úgy döntöttünk, hogy Budapesten meglátogatjuk nagyon jó barátunkat, a pozános Mike Parkert (azóta ő is a Nat Osborn Band tagja). Egy hetet töltöttünk Budapesten, az utcán zenéltünk és felfedeztük az város éjszakai életét. Be kell vallanom, hogy életem egyik legjobb hete volt ez. Az emberek nagyon kedvesek voltak hozzánk és mindenben támogattak minket, gyakran elég komoly tömegek gyűltek össze a zenénkre. Egyik este néhány kezdeményező szellemű fiatal folyamatosan whiskey-vel itatott minket, így a koncert végére már alig tudtunk járni. Azon az estén elvesztettem a nagyapámtól örökölt bőrdzsekimet, de még mindig él bennem a remény, hogy három év elteltével is megtalálom!

New York híres utcazenészeiről, legfőképp a metrók aluljáróiból szóló minőségi jazzről, elég ha csak a Union Square-en egymást váltó, jobbnál jobb jazz zenekarokra gondolunk. A zenészeknek vizsgát kell tenniük és csak bizonyos licensz alapján játszhatnak közterületen. Mint bennfentes, hogyan látod ezt a szcénát?

Be kell hogy ismerjem, soha sem játszottam még new-yorki metrók aluljáróiban. Ennek ellenére nagyon sok barátom van, akik rendszeresen lépnek fel, sőt, elég vállalható pénzt is keresnek vele. Nagyon sokat játszottam Európa utcáin. New York az otthonom, ezért kevésbé tartom romantikusnak, hogy itt is játsszak. Az is igaz, hogy kell egy bizonyos engedély a fellépésekhez, de ha látják hogy elég jó vagy, a rendőrök békén hagynak. Ők is tisztában vannak azzal, hogy a metrózenészek hozzájárulnak New York különleges városképéhez. Jártam már úgy, hogy vonatot késtem le egy iszonyatosan jól játszó zenekar miatt. A legjobb helyeken amúgy nincsen konkrét beosztás és fellépési háló, ezért a zenészek között gyakran fordulnak elő kisebb összeütközések.

The King And The Clown címmel tavaly jelent meg első stúdiólemezed. Milyen visszajelzéseket kaptál eddig?

Szerencsére nagyon jó sajtóvisszhangja volt a lemezünknek. Több független kiadvány a tavalyi év legjobb lemezei között emlegette az albumunkat. A honlapunkon össze is gyűjtöttünk egy pár ütős sajtóidézetet.

Nagy hatással voltak rád a keleti zenék. Mit gondolsz, hogyan hatott az indiai zene a rock n rollra?

Konkrét példák vannak az indiai zene hatásáról a rock n rollra, elsősorban George Harrison és a The Beatles révén. Úgy gondolom, hogy a jazz és az indiai zene, a hasonló ritmusalapok, komplex harmonikus képletek és nyitottság révén egy hangon szólalnak meg. Az indiai zenének köszönhetően szélesítettem a hallókörömet. A nyugati zene kromatikus skálájával szemben megtanultam másképp hallani a zenét. Megtanultam tablán játszani, melynek segítségével teljesen új ritmusalapokat ültettem a kezeimbe.

Melyek a legkülönlegesebb zenék, melyek hatottak rád?

Azok a zenék, melyeket szeretek hallgatni, valamilyen formában megjelennek az én muzsikámban is, de a legváratlanabb hatások között ott vannak például Gerschwin, Irving Berlin, Bernstein, vagy Sondheim művei is. Szeretem a klasszikus dalszerkezeteket is. Az utóbbi időben sokat hallgattam a country zene nagyjait, mint Willie Nelson, vagy Guy Clark. Nem hinném hogy én is valaha elkezdenék country zenét játszani, de a nagy zenészektől mindig lehet valamit tanulni, legyen az bármilyen műfaj.

Az állami támogatások révén nagyon sok európai zenész, amerikai kollégáikkal szemben előnyösebb helyzetben van. Ugyanakkor több európai országban aktívan próbálják adaptálni a piacgazdasági alapokon működő amerikai modellt. Mi a helyzet az amerikai zenészekkel ma, mennyire tudnak megélni csak a zenélésből?

Oké, igyekszem röviden összefoglalni azt, amire gondolok, mivel nagyon sokat gondolkodtam ezen a témán, ezért vedd úgy, hogy ez egy maximálisan szubjektív meglátása a dolgoknak.

Még mindig úgy gondolom, hogy New York a világ kulturális központja. Minden egyes este több koncert, filmvetítés, színházi- és táncelőadás van itt, mint a világ bármely más városában. Ezért nagyon nagy a verseny a közönségért és a sajtó figyelméért. Azért hogy kitűnjél, egyszerűen a legjobbnak kell lenned. Az a közmondás, miszerint „ha itt sikerül, akkor bárhol máshol is sikerülni fog” még mindig valós. A new-yorki zenészek rengeteget dolgoznak a sikerükért. Én láttam olyan zenekart is, mely majd szétszedte a klubot, olyan jó volt, de öt embernek játszottak összesen. A világ bármely más táján lehet hogy már arénákat töltöttek volna meg. Mint fiatal és független előadóművész elég jól megvagyok New Yorkban. Büszke vagyok arra, amit sikerült felépítenem magam körül, de kénytelen vagyok elvállalni más munkákat is, mert csak zenélésből nem tudsz megélni. Volt, hogy több száz ember előtt léptem fel és csak pár dollárral a zsebemben tértem haza.

Szerintem nem tudsz csak úgy karriert építeni New Yorkban. Ebben a városban kell élned, hogy felfedezed mik a határaid, aztán ezt a tapasztalatot átviszed más közönség elé. Jelenleg az egyenlőtlenség korát éljük Amerikában, New Yorkban pedig csak azok a zenészek tudnak megélni a művészetükből, akik eleve komoly anyagi háttérrel rendelkeznek. Egy olyan jelenségnek vagyunk a szemtanúi, amikor a tehetősebb művész elsőbbséget élvez egy olyan rendszerben, ahol eredetileg a legjobb és nem a leggazdagabb érte el az első helyezést. A rendszer, amely eredetileg másképp volt kitalálva, nem a legjobbat helyezi előnybe, hanem a legtehetősebbet. Amerikában óriási hiány van a művészeti pedagógiában, amiben Európa jelenleg elsőbbséget élvez és ezáltal egy sokkal egészségesebb kulturális közeget képez. Leegyszerűsítve, úgy gondolom, hogy az európai rendszer sokkal jobb, mert megadja a lehetőséget és a megélhetést, de még mindig New York teremti meg a legjobb előadókat, mert a torkánál fogva szorítják.

Szerintem a leghasznosabb egy középút lenne. Fontos a támogatás, de ugyanúgy szükséges a versenyszellem is, ahol a művészek megküzdenek egymással, keményen dolgoznak, hogy a legjobbak lehessenek.

Milyen felállásban érkeztek Budapestre?

Kvartett formájában turnézunk most Európában. A billentyűk és az énekmikrofon mögött én leszek, Dustin Carlson játszik gitáron, Mike Parker hozza a mélyeket, Damian Neiwinski pedig a dobritmust.

Ha meg kellene nevezned 5 kedvenc lemezedet, mi lenne az?

Stevie Wonder- Innervisions

Rufus Wainwright – Poses

Fleet Foxes – Fleet Foxes

Radiohead- OK Computer

Buena Vista Social Club- Buena Vista Social Club

Leave a Comment