„Még mindig képesek vagyunk fejlődni, mint zenekar” – 65daysofstatic-interjú

A kétezres évek elején a brit iparvárosban, Sheffieldben alakult 65daysofstatic sok kritikus szerint a világ egyik legjobb posztrock-zenekara. Ha ilyen messzire nem is mennénk, annyi bizonyos, hogy a 65daysofstatic eddigi öt nagylemezének mindegyike – köztük a legfrissebb, a tavaly ősszel megjelent Wild Light – eufórikus kritikákat kapott. Hogy jogosan-e, az majd kiderül az együttes augusztus 5-i A38-as koncertjén. Addig is, érdemes elolvasni a zenekar gitárosával, Paul Wolinskival (a kép jobb szélén) készült interjút, akivel arról beszélgettünk, milyen együtt dolgozni Robert Smith-tel, melyek a legjobb filmzenék és mi a szerepe a zajnak a számaikban.

Meséljetek az idei, Oscillator című kisfilmetekről és a tavalyi, Sleepwalk City című installációtokról. Mit kell tudni róla?

Az Oscillator húsz percének gerincét a Wild Light felvételei alatt felgyülemlett számok, illetve a lemezhez kapcsolódó európai turnén készült felvételek alkotják. Van benne egy csomó fel nem használt vagy befejezetlen szám, és vannak benne korábban elvetett kísérletek zajokkal, torzításokkal, gerjedésekkel és programozott hangokkal, illetve részletek a Sleepwalk City című installációnkból. Elég különös darab – a leginkább kísérletező oldalunkat mutatja be, azt a folyamatot, ahogy kiválasztunk egyes elemeket és ezekre összpontosítunk, hogy végül kész számokká gyúrjuk ezeket.

A Sleepwalk City egy installáció volt, amit tavaly mutattunk be a szülővárosunkban, Sheffieldben. Tizenhat, külön-külön vezérelt hangszóró volt az alapja. Töredezett műholdképekből, tőzsdei jelentésekből, Google robotokból és Edward Snowden-interjúkból vágtuk össze. Szerettük volna valahogy kifejezni a jövővel, jövőnkkel kapcsolatos bizonytalanságunkat, zavarodottságunkat. Kétnapos, loopolt hanginstalláció volt, esténként különleges koncertekkel. Elég jól sikerült.

Mit szimbolizál az új album címe, Wild Light?

Ez folyton változik. Jelenleg úgy gondolom, azokat a fejünkben kavargó dolgokat, amikre nincsenek szavak. Azokat az alaktalan dolgokat, amiket nem tudsz sem körülírni, sem pedig kontrollálni. Amik elillanak, ha megpróbálod elkapni őket. Nem tudom, ez-e a jó megfogalmazás, de most épp elég pontosnak tűnik.

A Wild Light nagyon kidolgozott narratívájú albumnak tűnik. Van ennek valami köze ahhoz, hogy azután kezdtetek el dolgozni rajta, hogy elkészültetek a Silent Running (az Oscar-díjas látványtervező, Douglas Trumbull híres, 1972-es sci-fije) alternatív filmzenéjével?

Lehetséges, bár szándékosan nem törekedtünk erre. Inkább az volt a célunk, hogy az albumnak legyen egy hangulata, vagy egyfajta iránya, de sosem volt kimondva, hogy most egy történetet akarunk elmesélni. Reményeink szerint az album számai ugyanúgy működnek önmagukban, mint egy nagyobb egység részeként.

A Silent Running hatása szerintem inkább a mindkét albumot jellemző minimalizmusban érhető tetten – legalábbis a korábbi 65daysofstatic albumokkal összevetve. A Wild Light szerintem sokkal fókuszáltabb, minden számot lecsupaszítottunk az alapötletig.

Szerinted melyik a valaha írt legjobb filmzene?

Úgy érted, minden film közül? Erre ugyanúgy nem tudok válaszolni, mint arra, hogy melyik a legjobb lemez vagy minden idők legjobb zenekara – annyira különböznek egymástól, hogy nem lehet összevetni őket. Például nagyon szeretem John Williams Jurassic Park-filmzenéjét, de a Schindler listájához írt, halkabb, melankolikusabb szerzeményeit is – a kettő pedig nem is különbözhetne jobban. Aztán ott van még Vangelis és a Szárnyas fejvadász – meg azok a filmek, ahol a hangmérnöki munka, a különböző hangok elrendezése és hatása fontosabb, mint a zene maga, például Walter Murch munkája a Coppola-féle Magánbeszélgetésben. Nehéz dönteni. 

Nehéz dönteni. Mostanában sokat hallgattam a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! zenéjét, amit Angelo Badlamenti komponált. A Sycamore Trees egyszerűen elképesztő szám!

Tíz éve jelent meg az első albumotok, a The Fall Of Math, amit nemrég újra kiadtatok és pár koncert erejéig olyan setlistet állítottatok össze, ami a lemez számaira fókuszál. Milyen érzés volt újra játszani a számokat? Terveztek hasonlót a többi albumotokkal is?

A lemez számainak körülbelül a felét rendszeresen játszottuk koncerteken, amelyeket pedig nem, azokat is szerettük, csak nem illettek bele a setlistbe, nem működtek úgy élőben, ahogy szerettük volna. Az együttes tizenhárom éve alatt nagyon különvált az, amit a stúdióban és a színpadon elképzelünk, meg akarunk valósítani. Teljesen más az, amikor stúdiózunk és amikor fellépünk, de ettől még mindkettőt figyelmbe kell vennünk, amikor például számokat írunk, kell hogy legyen átjárás a két dolog között.

Épp ezért mindannyian elég szkeptikusan fogadtuk az ötletet, hogy játsszuk el a teljes The Fall of Math-ot. Tudom, hogy egyre több banda csinálja ezt, de én személy szerint jobban szeretem, ha nem tudom előre, melyik számokat fogom hallani egy koncerten. Mindenesetre, amikor meghirdettük a koncerteket, a rajongók reakciója egészen elképesztő volt, és a koncertek is nagyon jól sikerültek. Talán nem működött annyira a kémia a színpadon, mint szokott, de a rajongók ezt nem vették észre, és a lelkesedésük átragadt ránk is. Ennek ellenére nem garantálom, hogy a többi lemezt illetően hasonlóan járunk majd el – talán majd a Wild Lighttal…

 Ez a kis „kitérő” változtatott valamit az új albumhoz való hozzáállásotokon?

Igen, úgy érezzük, még mindig képesek vagyunk fejlődni, mint zenekar és ez nagyon fontos nekünk. Nagyon szeretjük a régi lemezeinket és számainkat, de az újakat sokkal jobban – és szerintem sokkal jobban is szólnak. Azt hiszem, végre teljesen ki tudjuk aknázni a zenekarban rejlő potenciált. Tizenhárom év kellett hozzá.

A zaj fontos eleme mindegyik albumotoknak; tervben van esetleg egy zajlemez, amilyeneket például Merzbow készít?

Lehet, hogy egy nap majd készítünk egy zajlemezt, de akkor sem úgy állunk majd hozzá, hogy “na most írjunk egy zajlemezt”, hanem csak szimplán eldöntjük, hogy itt az ideje új lemezt készíteni, és talán az lesz a végeredmény. Az Oscillation egyébként egy kicsit elmozdulás volt ebbe az irányba, rengeteg drone és zajzene van benne. Kiadhattunk volna egy kísérő EP-ként a Wild Lighthoz – mint amilyen a Heavy Sky volt a We Were Exploding Anyway után, de úgy gondoltuk, hogy filmként jobban működik. Egy dolog biztos: imádunk minél több zajt kicsikarni a hangszereinkből a színpadon.

Szerinted nehezebb egy instrumentális bandának ideológiákat, üzeneteket közvetíteni?

Azt hiszem, ez csak a közvetíteni kivánt tartalomtól függ. Számunkra nem probléma. Sőt, jobb is így – azokat a gondolatokat, üzeneteket, amiket mi át akarunk adni a hallgatóinknak, nehéz szavakba önteni. 

Hogy jött az ötlet, hogy Robert Smith énekeljen a Come To Me című dalotokban? Miben más egy énekessel dolgozni?

Egy évvel a We Were Exploding Anyway felvételei előtt (2009-ben) turnéztunk a The Cure-ral és jó barátok lettünk. Amikor a Come To Me című számot írtuk, úgy éreztük, ének is kellene bele, ezért megkerestük Robertet – aki szerencsére igent mondott. Már a Come To Me előtt is dolgoztunk különböző énekesekkel, így nem éreztük furcsának a dolgot. Nincs olyan kikötésünk a zenénkkel szemben, hogy nem lehet ének a dalokban – egyszerűen csak a legtöbb esetben fölöslegesnek érezzük.

Tavaly már felléptetek Budapesten, milyen emlékeitek vannak arról a koncertről?

Nagyon jó emlékeink vannak mind a fellépésről, mind a Budapesten töltött időről. Amikor tavaly Budapestre érkeztünk, már több mint egy hónapja tartott az összesen tizenkét hetes turnénk. A koncert előtti nap volt az első, amikor nem léptünk fel, így kicsit sétálgathattunk a városban – mit is mondhatnék, gyönyörű! Nagyon várjuk már, hogy visszatérhessünk!