Oldal kiválasztása

„Saját magamat kell inspirálnom” – interjú Susana Santos Silva portugál trombitással

2014. 09. 03.

A tizedik Újbuda Jazz Fesztivál fókuszába idén a szólistanők kerültek. Az izraeli-amerikai harsonással, Reut Regevvel nemrég készítettünk interjút, most az A38 Hajón szeptember 3-án fellépő portugál trombitáslány, Susana Santos Silva van soron. Santos Silva és a svéd bőgős fiatalember, Torbjörn Zetterberg duója igazán különleges, Magyarországon még sosem látott produkció. Mindketten nagyon sokoldalú egyéniségek, a mainstream dzsessztől a kérlelhetetlen kísérletezésig terjed zenei skálájuk. Santos Silva (aki magát nemes egyszerűséggel csak SSS-ként emlegeti) a crossover bigband, az Orquestra Jazz de Matosinhos tagjaként Lee Konitztól Bob Bergig sokakkal játszott, de az világos, hogy a legjobban az intim duókban érzi magát. Ilyen a (többek között Ivo Perelmannal is közös trióban játszó) Zetterberggel alkotott kettőse is: a trombita és a bőgő finom összhangjai, varázslatos, érzékeny együttműködése igazán nem mindennapi élményt ígér. Santos Sivával beszélgettünk pályafutásáról, a portugál dzsesszről és arról, hogy duóban vagy nagyzenekarban jobb-e játszani.

sss.jpg

Hol és mikor kezdtél el zenélni, és mióta vonz a free jazz és az improvizatív zene?

Hétévesen kezdtem el trombitán játszani. Már a nagypapám is játszott a hangszeren egy katonazenekarban, és a hobbi kedvéért először ő tanított trombitálni. Ezután nyolc évig jártam zeneiskolába, amit a mérnöki kar követett, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a zene az életem. Ezért végül a portói Zenei és Előadóművészeti Kollégiumban kötöttem ki. Az utolsó tanévben kiutaztam Karlsruhebe, ahol egy évig Reinhold Friedrich tanítványa voltam. Végül rájöttem, hogy ez mégsem az, amire vágytam, így visszautaztam Portóba, ahol folytattam tanulmányaimat és közben elvégeztem a rotterdami Codarts dzsessztanszék mesterkurzusát. Ebben az időszakban kezdtem el igazán érdeklődni a dzsessz és a kísérleti zenék iránt.

Fiatal korodhoz képest elég sok lemezt adtál ki, melyik a kedvenced és miért?

Mindig az éppen soron következő a kedvencem! Nincsen kimondottan kedvenc saját lemezem, de ha mégis ki kellene valamit emelnem, akkor idén készítettünk egy közös lemezt a bőgős Törbjorn Zetterberggel és az orgonista Hampus Lindwallal. A felvételeket a párizsi Saint-Esprit templomban készítettük, és már alig várom, hogy megjelenjen!

Mi a legnagyobb kihívás számodra, szólóbán játszani, duóban, vagy egy nagyobb zenekar tagjaként?

A szólóelőadásban mindig a kitartás és a fizikai készenlét a legnagyobb kihívás. Amikor más zenészekkel játszom, akkor többet kell figyelni a másikra, de ugyanakkor rengeteg impulzust is kapunk egymástól. Akkor van gond, ha nem indul be a folyamat és nem áll be az összhang. Ha egyedül zenélek, saját magamat kell inspirálnom és felülmúlnom. Ilyenkor mindig nagy szerepet játszik a helyszín. Egy jó akusztikával bíró, inspiráló tér csodákat tud művelni, úgy mint egy jó közönség is rengeteg energiát tud adni a zenésznek. Nagyzenekarban játszani gyakran egyenlő a kottázással, amikor nagyon ritkán kapsz egy 3 perces szólólehetőséget… és ez valójában nem fekszik nekem annyira.

Budapesten együtt lépsz fel a svéd nagybőgős Torbjörn Zetterberggel. Hogyan ismerkedtetek meg, és kezdtetek el együtt dolgozni?

2012-ben Portugáliában, a Portalegre Jazz Festivalon ismerkedtünk meg. A LAMA tagjaként Chris Speeddel játszottam együtt (a koncertről amúgy készült is felvétel, amit a Clean Feed kiadó jelentetett meg 2013-ban). Annyira összhangban voltunk Torbjörnnel, hogy hamar Harjadalenban találtuk magunkat, északon, a hegyek között, ahol az Almost Tomorrow lemezünk készült. Mindemellett tagja vagyok Torbjörn nagyzenekarának is, az Och Den Stora Fragannak.

Több európai zenésszel is játszottál már együtt. A rockzenészek többségéhez képest a dzsessz-zenészeknek gyakran önmagukat kell menedzselniük. Mit gondolsz, mi a dzsessz-zenészek legfőbb kihívása a zenélésen kívül?

Az önmenedzselés valóban komoly problémát okoz. Rengeteg energiát fordítok erre, amit inkább a zenélésre szánnék. De nincs már lehetőségem… legalábbis a többségünknek. Bevallom, eddig nem fektetettem túl sok energiát menedzserkeresésbe, de természetesen örülnék, ha lenne egy olyan ember, aki helyettem vinné az ügyeket. Portugáliában nagyon kevés pénz van a kultúrában, és ami van is, nehéz hozzáférni, főképp független előadóknak. Most a De Beren Gieren nevű belga trióval működöm együtt, és ők az Aubergine művészeti menedzserirodához tartoznak. Az egy teljesen más hátteret biztosít a nekik, ahol csak a alkotásra kell koncentrálniuk.

Portugália nem tartozik a dzsessz-nagyhatalmak közé, de az egyik legkurrensebb kiadó, a Clean Feed és egy elég komoly fesztivál, a Jazz em Aogosto is nálatok található, míg olyan zenészek erősítik a helyi szcénát, mint Rodrigo Amado. Hogyan jellemeznéd a portugál dzsesszt, és milyen változásokon ment át, mióta te is a része vagy?

Elég sok jó zenészünk van, de csak az utóbbi években jelennek meg igazán képzett, iskolázott előadók. Amikor tizenkilenc évvel ezelőtt megalakult az Orquestra Jazz de Matosinhos (egy ideje én is a tagja vagyok a zenekarnak), a zenészek fele amatőr volt, vagy a klasszikus zenei színtérről jöttek. Portóban szimplán alig volt képzett dzsessz-zenész. Húsz év alatt ez drasztikusan megváltozott, ám a legnagyobb probléma még mindig a koncerthelyszínek hiánya. A nagy fesztiválok többnyire külföldi előadókat hívnak, a kisebb klubok pedig gazdasági okokból hamar tönkremennek, helyükön a meg ugyanolyan bizonytalan jövővel rendelkező helyszínek létesülnek. A külföldi fellépések meg szinte irreálisak, mivel Portugália messze van, útiköltségre meg alig lehet támogatást szerezni. Négy évvel ezelőtt Portóban nem volt hely, ahol a zenészek felléphettek volna, így mi magunk alapítottunk egyesületet Porta-jazz néven, ami lehetőségeket adott a fellépésekre. Van egy saját helyszínünk, ahova más intézményekkel karöltve szervezünk hetente koncerteket. De van egy másik egyesület (Sonoscopia) is a városban, mely inkább kísérleti zenéknek biztosít teret, de velük is nagyon sok az átfedés.

Mi az öt kedvenc lemezed?

Nem hinném, hogy ki tudnék emelni öt lemezt, annyira sok csodálatos zene van! Helyette hadd mondjam el, hogy az első hanganyag, amit rongyosra hallgattam, Miles Davis Kind of Blue című lemeze volt. Azelőtt az első igazi dzsesszélményemet a szüleim révén szereztem, amikor a vasárnapi hírlap mellékleteként megjelent az Art Ensemble of Chicago válogatáslemeze. Akkor még nem értettem, miért tetszik ez a zene, és mi az a dzsessz, csak jóval később, amikor kezembe került a Kind of Blue, valamint Davis Plugged Nickel Sessions lemeze, akkor jöttem rá, hogy ez az én zeném…