Bored Nothing | Hangos, dühös, szomorú, vicces, szenzitív

Egy ausztrál fiatalember, aki sokatmondó, Bored Nothing, azaz Unott Semmi nevű zenekarában egyesíti Elliot Smith folk-popját a My Bloody Valentine köldöknéző indie-jét a Sonic Youth zajrockjával. Ő Fergus Miller, a szomorkás balladák, a befelé űrhajózás, a hálószobapop mestere, aki szeptember 13-án lép fel az A38 Hajón lép fel az újjáalakuló Fran Palermo és a Dope Calypso társaságában. Első magyarországi koncertje kapcsán beszélgettünk vele régi és új zenekarairól, a DIY-esztétikáról és arról is, hogy milyen volt tinédzsernek lenni Ausztráliában.

A debütalbumod számait még hajléktalanként írtad. Hogy lettél az?

Az ausztrál állam nem igazán foglalkozik a társadalomból lemorzsolódókkal, könnyen hajléktalanná válhatsz. Engem a depresszióm és az alkoholizmusom miatt kirúgtak a munkahelyemről, ezért egy ideig parkokban kellett aludnom.

Öt szóban összefoglalva, milyenek a koncertjeitek?

Hangos, dühös, szomorú, vicces, szenzitív.

Több interjúban is elmondtad, hogy nem tartod magad képzett zenésznek. Szeretnél jobb gitáros lenni?

Manapság ritka, hogy valaki úgy alapít zenekart, hogy előtte tanult játszani valamilyen hangszeren – itt vagyok példának én. A hagyományos értelemben vett zeneiskolák és képzések amúgy is idejétmúltak. Azt hiszem, valaki minél többet játszik valamin, annál jobb lesz rajta, szóval én is fejlődök.

Az egész Bored Nothingra jellemző egyfajta csináld magad-, DIY-esztétika, ez szándékos?

Nem, egyszerűen így alakult. Ha nincs pénzed, abból gazdálkodsz, amid van. Volt otthon egy rakás kiszuperált hangszerem és egy kazettás magnóm, így azokkal vettem fel az albumot. A következőt is így fogom, függetlenül attól, hogy most már van egy rendes zenekar és egy kiadó is mögöttem.

Miért ellenzed azt, hogy bárki is fizessen a zenédért?

Mert nekem semmibe sem kerül felvenni mondjuk egy albumot. Van otthon pár hangszerem és egy mikrofonom, és minden nap zenélek, csak hogy teljen az idő. Miért fizessenek az emberek valamiért, amit amúgy is megtennék? Zavar, mert nem egy termékről van szó, amit azért csinálok, hogy majd eladjam, hanem valamiről, amit szeretek és ami a napi rutinom része.

Azért kezdtél zenélni, mert unatkoztál. Változott ez az évek során?

Nem, ez mindig így lesz. Nem akarok dolgozni vagy egyetemre járni. Szeretek otthon ülni, rajzfilmeket nézni és gitározni. Nem túl izgalmas, sőt, baromira unalmas, de engem ez inspirál.

Mi a helyzet az előző zenekaroddal, a Milkshake-kel és az újjal, a Revenge Surgeryvel?

A Milkshake inkább egy zenei kollektíva, amit két barátom vezet. Úgy öt-hat éve játszunk együtt és nemrég jött ki a második EP-nk. A Revenge Surgeryt a barátnőmmel közösen csináljuk – unatkoztunk és úgy döntöttünk, felveszünk egy EP-t a kazettás magnómmal. Aztán találtunk egy dobost és elkezdtünk koncertezni is. Mindketten nagyon szeretjük, most dolgozunk a második EP-nken.

A korai kiadványaid alapján nagyon dühös és félelemmel teli tinédzser voltál. Milyen volt Ausztráliában felnőni?

Nagyon kocka tinédzser voltam. Kilenctől ötig dolgoztam, egész nap otthon ültem és egyáltalán nem szorongtam. Igazából, szerintem még mindig tinédzser vagyok, sosem növök már fel. Amúgy nem rossz Ausztráliában felnőni, csak unalmas. Nincsenek koncertek, nem tudsz eljárni például kocsmázni, így a legtöbb gyerek csak otthon ül és iszik.

Miket hallgatsz mostanában?

A Beatles örök kedvenc, valamint mostanában sok Sun Kill Moont, Andrew Birdöt és Big Start hallgatok.