„Nem gondoljuk túl a dolgokat” – The Picturebooks-interjú
Chopperek, csajok, végtelen országutak és zsigeri, nyers rock ‘n’ roll – a Picturebooks maga a megzenésített Americana-életérzés. Négy évvel ezelőtti, Artificial Tears című lemezéért egyaránt lelkesedtek a kritikusok, a Sziget közönsége (a zenekar négy éve az A38 színpadon lépett fel) és a koszos, bluesos alapú rock ‘n’ roll rajongói. Most pedig itt az új lemez, az Imaginary Horse, ami mellé pedig egy újabb magyarországi koncert dukál: a zenekar november ötödikén a Kadavar előtt játszik majd, mely koncertre kombinált jegy is váltható, ami érvényes a bő egy héttel későbbi Airbourne koncertre is. A fellépés apropóján beszélgettünk a zenekar tagjaival a csináld-magad mentalitás előnyeiről, házi stúdiójukról, és elárulták azt is, mely zenékre a legjobb gördeszkázni.
Négy éve már felléptetek Budapesten, a Sziget fesztiválon. Milyen emlékeitek vannak arról a koncertről?
Imádtuk! Nagyon izgatottak voltunk, hogy egy akkora és annyira ismert fesztiválon játszhatunk, mint a Sziget. Emlékszem, egy sátorban (A38-Wan2 színpad) léptünk fel, ami akkorra már tele volt emberekkel. Flynnt (Flynn Claus Grabke, gitáros) megrázta az áram, amikor hozzáért a mikrofonjához. Őrült és fájdalmas pillanat volt.
Hogy jött a zenekarnév (A Képeskönyvek)?
Nem túl régóta játszottunk még együtt, amikor is jött egy fellépési lehetőség – szóval nevet kellett adnunk a zenekarnak. Valamiért A Képeskönyvek jutott először eszünkbe; úgy gondoltuk, arra az egy koncertre megteszi, aztán megszerettük és megtartottuk.
Az Imaginary Horse című új lemezeteket nem éppen hagyományos stúdióban vettétek fel.
A lemezt abban a garázsban vettük fel, ahol a choppereinket bütyköljük és sörözünk a barátainkkal. Illetve, előbb átépítettük stúdióvá. Sőt, még egy rámpát is építettünk a bejárat elé, hogy akkor deszkázhassunk a felvételek alatt, amikor csak akarunk! Hónapokig dolgoztunk a számokon, próbáltuk megtalálni a saját stílusunkat, valami olyat alkotni, ami abszolút mi vagyunk. Sokáig azt sem tudtuk, összeáll-e az egész egy lemezzé. A felvételek ideje alatt a sajátunkon kívül semmilyen zenét nem hallgattunk, nem beszéltünk a promóterünkkel vagy a kiadónkkal, nem akartuk, hogy bármi vagy bárki is befolyásoljon minket. Rájöttünk, hogy egy rendes, jól felszerelt stúdióban azt csinálhatsz, amit akarsz és ez szerintünk megöli a kreativitást. Ezért – és mert azt akartuk, hogy a számok minél nyersebbek, brutálisabbak legyenek -, nem használtunk effekt pedálokat, cineket, nem úgy állítottuk be a mikrofonokat, ahogy a mostani rockzenekarok – elegünk volt ezekből! Dobverők helyett gumikalapácsot, cinek helyett tamburint, csengőket és hasonlókat használtunk, megvettük a legnagyobb dobot, amit találtunk és sok hangszerünket mi magunk szereltük össze. Mindent, amit hallasz a lemezen, két, tőlünk öt méterre elhelyezett mikrofonnal vettünk fel,
Az elmondottakon kívül van még valami módszeretek arra, hogy megőrizzétek a rock ‘n’ rollra jellemző nyers, zsigeri energiát?
Nem gondoljuk túl a dolgokat.
Az egész The Picturebooksra jellemző egyfajta csináld magad-, DIY-esztétika, ez szándékos?
Abszolút, mindent mi magunk csinálunk: a klipeket, a zenét, a honlapunkat, a Facebook-oldalunkat, a képeket, mi vezetjük a turnébuszt, adjuk el a pólókat, pakolunk ki és be – nem bízunk senkiben! Ha mi csináljuk ezeket a dolgokat, tudjuk, hogy minden úgy lesz, ahogy azt elképzeltük.
Sokat merítetek az úgynevezett Americana-ideálból.
Igen, sokat lógunk az államokban, sok barátunk van arrafelé – így azt hiszem, nagy hatással van ránk maga a hely, a kultúra, a zene. De főleg a sivatagok. Az olyan dalok, mint például a PCH-Diamond elég jól leírják, mit éreztünk mondjuk Huntington Beachen.
Milyen zenékre a legjobb gördeszkázni?
Minor Threat, The Smiths, The Distillers, The Velvet Underground, The Stooges – bármi megteszi, ami felpörget!
Rob Halford, a Judas Priest énekese sokszor egy chopperral hajtott fel a színpadra – ti sosem gondoltatok egy hasonló belépőre?
Nem!
