„Imádjuk Budapestet, egy fantasztikus város!” – Triggerfinger-interjú

A belga rock egyik legjobb zenekara, a nagyvonalú, Led Zeppelin-es vintage rockot koszos stonerrel, laza eleganciával  és brutális koncertprodukcióval ötvöző Triggerfinger négy év után visszatér a hajóra. Nyári szigetes fesztiválfellépése után november tizenötödikén egy bensőséges, forró hangulatú klubkoncerten mutatja be áprilisban megjelent új nagylemezét, a magyar The Adolescens társaságában. Ennek apropóján kifaggattuk a trió basszusgitárosát, Paul Van Bruystegemt (a képen középen) a zenekarnév eredetéről, a feldolgozások fontosságáról és az is kiderült, hogy miért dolgoztak fel olyan sok számot.

Négy éve már felléptetek az A38-on, milyen emlékeitek vannak arról a koncertről?

Azt leszámítva, hogy senki sem ismert minket, remekül éreztük magunkat. Bejártuk a várost, majd a hajón vacsoráztunk, és mind a kilátás, mind az ételek fantasztikusak voltak! A koncert után még buliztunk kicsit, de nem túl sokáig, mert másnap reggel repültünk is tovább. Imádjuk Budapestet, egy fantasztikus város!

Tényleg a Piszkos Harry ihlette a zenekar nevét?*

A név Ruben (Block, a zenekar énekes-gitárosa, a kép bal szélén) ötlete volt, valamiért lejegyezte magának a Triggerfinger szót a noteszébe és annyira megtetszett neki, hogy végül így nevezetük el a zenekart. Lehet, hogy a Piszkos Harryben hallotta, elvégre elég sokat lövöldöznek a filmben.

Az új album (By Absence of the Sun) szövegeit illetően azt nyilatkoztad, hogy a fő téma az az ellentét, hogy bár boldog és aktív életet éltek, mégis rengeteg aggasztó dolgot láttok szerte a világban – hajléktalanokat, lepattant junkiekat, prostituáltakat, koldusokat. Hogy próbáltátok ezt feldolgozni?

Ahogy fokozatosan összeállt az album, úgy jöttek a szövegek is – nem beszéltük meg előre, hogy ez lesz a fő téma, szimplán ez kezdett el foglalkoztatni minket, ezt a fajta kontrasztot éreztük, amikor turnéztunk vagy épp a Los Angelesben stúdióztunk. Mint mindenki más, mi is olvasunk újságot, figyeljük a híreket és ezt látjuk mindenhol. De az élet csak telik és sokszor mire egy cikk végére érsz, már el is felejted, miről olvastál.

 

A dobosotok, Mario producerkedik is – hogyhogy mellette bevontatok egy másik producert, Gren Gordont is az új lemez munkálataiba?

Mario együtt dolgozott Greggel egy belga rockbanda, a The Black Box Revelation albumain, és egyszer csak úgy jött le egy próbára, hogy muszáj együtt dolgoznunk Greggel, mert nem csak jó szakember, hanem dolgozott az egyik kedvenc albumunkon, az L. Ronon is (a Barkmarket nevű amerikai noise-rock zenekar ötödik lemeze). Imádjuk azt az albumot, így egyáltalán nem volt kérdéses, hogy elrepülünk Los Angelesbe, hogy együtt stúdiózhassunk vele.

A harmadik albumotokat (All This Dancin’ Around) a Sound City Studiosban vettétek fel. Milyen érzés volt egy ilyen legendás helyen dolgozni a számokon?

Fantasztikus! A Sound City Studios tényleg legendás, majdnem mindegyik, számunkra meghatározó lemezt itt vették fel vagy keverték ki – de ennek ellenére mindenki egyforma bánásmódban részesül, mindenkivel egyformán barátságos a csapat, amitől csak még jobb volt itt dolgozni. Dave Grohl pedig egy fantasztikus filmet (Sound City) forgatott a helyről, nem is bírtam végignézni sírás nélkül, már csak azért is, mert egyike voltunk az utolsó, ott stúdiózó zenekaroknak.

Dolgoztatok már fel Major Lazert, Duffy-t, Lykke Lit, Rihannát – honnan indult ez a hóbort és mi alapján döntitek el, melyik szám lesz a következő?

Eddig minden albumunkra jutott egy-két feldolgozás. Azoknak az előadóknak a számait, amelyeket te most felsoroltál, egy belga rádió kérésére gyúrtuk át Triggerfingeresre – akkoriban épp azok voltak az igazán nagy slágerek. A Lykke Li-feldolgozás is így jött, de nagyon szeretjük a mi verziónkat, örülünk, hogy akkora siker lett, amekkora. 

 

A Triggerfinger egyik ismertetőgye, hogy mindig öltönyben vagytok. A való életben is így öltözködtök?

Csak Ruben, legalábbis kezdetben – az ő ötlete volt az, hogy a színpadon mindannyian viseljünk öltönyt. Belementünk, megszoktuk, megszerettük – manapság már akkor is öltönyt húzunk, ha épp nincs koncertünk.

Ti írtátok a zenét Peter Monsaert filmjéhez, az Offline-hoz.

Igen, Peter kért meg minket erre, mi pedig igent mondtunk, már csak azért is, mert még sosem írtunk filmzenét. Nagy élmény volt, az összes számot az európai turnénk alatt írtunk. Az Offline pedig egy nagyon jó film.

Mit gondolsz a belga rockszíntérről?

Mindig meglepődünk, mennyi jó belga rock ‘n’ roll banda van. Az, hogy egy ilyen kis országban ilyen sok jó zenekar van, nagyon inspiráló tud lenni.

—
*A „triggerfinger” az angolban jelentheti a mutatóujjat (azaz azt az ujjat, amivel az ember meghúzza a ravaszt), vagy azt az állapotot, amikor az ember ujja behajlítva begörcsöl és úgy néz ki, mintha egy képzeletbeli ravaszt akarna meghúzni vele.