Lydia Lunch | A halál és a rombolás előhírnökei ellen harcolok

Lydia Lunch, a New York-i no wave színtér nagyasszonya pályafutása során zenekarvezetőként először tavaly lépett fel Magyarországon. Akkor Retrovirus című friss lemezét mutatta be egy elemi erejű koncerten, most pedig december 17-én visszatér az A38 Hajóra, hogy másik nagy összegző lemezét, a Big Sexy Noise-ot játssza el az azonos nevű zenekarral. A Big Sexy Noise-ban a hajón idén márciusban fellépett Gallon Drunk két tagja kíséri. Tavaly készített interjúnk folytatásaként Lydia Lunch-csal az elmúlt év fejleményeiről, az amerikai külpolitikáról és az archiválás fontosságáról beszélgettünk.

Amikor utoljára beszéltünk, még mindig Barcelonában laktál. Most azt hallom, hogy visszaköltözöl az Egyesült Államokba. Miért döntöttél így?

Jelenleg elég nomád hangulatban vagyok. Egyszerre vagyok New Yorkban, Los Angelesben, Barcelonában, Louiseville-ben (Kentucky) és annyit turnézok Európában, amennyit csak lehet. Mostanában a Big Sexy Noise, a Cypress Grove, a Medusa’s Bed és természetesen a Retrovirus a főbb zenekaraim. Szóval arra megyek ezekkel a projektekkel, ahova csak visznek. Kezdek beleőrülni abba, ha két hétnél tovább kell egy helyben maradnom. Ez egy új fázis az életemben, amit nagyon élvezek.

Részben George W. Bush politikája miatt hagytad el az Egyesült Államokat, de Obama sem váltotta ki a lelkesedésed. A novemberi „félidős” választásokon viszont ismét a republikánusok szerezték meg a szenátusi többséget. Most mik a főbb aggályaid Amerikával kapcsolatosan?

Amerika korrupt, kétszínű, arrogáns és megbízhatatlan. Háborúkat indít, hogy más országoktól nyersanyagokat lopjon, tömeges népirtásokat végez és olyan háborúból élősködő cégekkel szerződik, mint a Halliburton, akik rombolnak, majd azért kapnak pénzt, hogy helyreállítsanak, és ezt is csak addig csinálják, amíg az a vállalati érdekekeit szolgálja. Hatalmas katasztrófákat teremtenek, melyekkel aztán az embereket hibáztatják, és amikor már semmi se marad hátra, az emberek fellázadnak a rendszer ellen. Ez az adatgyűjtés is egy őrület… aki valamennyire gyanús, bűnös. Amerika dollármilliárdokat költ a háborúra, míg lakosságának harmincöt százaléka élelmiszerkuponokon él.

Olaszország, Franciaország és Spanyolország összlakossága egyenlő az Amerikában élő szegények számával. A mocskos kis titkunk az, hogy a valóság hollywoodi változatával etetjük a világot. Amerikában több börtönfogoly van, mint Oroszországban vagy Kínában, és nagyon kevés változott, mióta elkezdtem siránkozni a féleszű Ronald Reagan miatt. Mint oly sok országban a világon, amit „banksterek„, vállalati kleptomániások és könyörtelen diktátorok irányítanak, az emberek csodálatosak, a politikusok kegyetlenek.

Sokat utazol Európában és nemrég Latin Amerikában is koncertezték. Zenész szemszögéből melyek legérdekesebb helyek/városok, ahol játszottál?

Bármelyik hely, ahol még nem játszottam. Kolumbia csodálatos volt. Szerintem ott igazán jól értették az emberek azt, amit már évtizedek óta a művészetemmel próbálok kifejezni. A hely szellemisége lenyűgöző és figyelembe véve a közelmúlt történetét elég pozitív. Valamilyen okból rokoni kapcsolatot éreztem az emberekkel, és gyakran lépek fel az ellen, hogy milyen szar az élet a világ más tájain, legfőképp az ellen, ahogy azt Egyesült Államokból mutatjuk… Még mindig rendíthetetlen vagyok ama meggyőződésemben, hogy az egyén és annak szabadsága számít igazán. Mindenhol vannak remek emberek és a művészet a gyógyír az egyetemes sebekre… én pedig meghagyom magamnak azt az élvezetet, hogy lázadjak a halál és a rombolás előhírnökei ellen.

Tavaly a Retrovirusszal játszottál Budapesten, most pedig a Big Sexy Noise-zal érkezel, ahol a két Gallon Drunk zenésszel, James Johnstonnal és Ian White-tal zenélsz együtt. Mit szeretsz a legjobban a srácokban?

A Big Sexy Noise egyszerűen csak olyan, mint a elnevezése – hangos, szenvedélyes, szemérmetlen mulatság. James és Ian nagyon erős és pontos zenészek, hozzák a rockot és értik a fura humorérzékemet… nagyon aranyosak, viccesek és tehetségesek. Nekem kellett egy rock zenekar, hogy kifejezhesse a lerobbant, lázadó szellemiségemet és ellensúlyozná azt a sok szart, amit a spoken word előadásaim során összehordok.

Turnéid során mennyire gyakran találkozol a no wave szcéna egyéb képviselőivel? Például mikor beszéltél utoljára James Chance-szel?

Általában New Yorkban találkozom velük. Nagyon jó barátom Connie Burg a Mars zenekarból. Vele például két hete találkoztam. A Mars basszusgitárosa, Mark Cunningham szintén Barcelonaban él, ezért vele gyakran látjuk egymást. Adele Bertei a Contortionsból Los Angelesben lakik, vele elég jó barátok vagyunk. James Chance-t körülbelül egy éve láttam utoljára.

Mik a jövőre vonatkozó terveid mind a Retrovirusszal, mind a Big Sexy Noise-zal? Tervezel-e új könyvmegjelenéseket és spoken word előadásokat 2015-ben?

Az új Retrovirus-lemezt november 24-én vesszük fel, és 2015-ben adjuk ki a Rustblade Records kiadónál. Tim Dahl, Bob Bert, Weasel Walter… csodás zenészek. Ők teljesen új életet leheltek a zenei skizofréniámba. Nagyon jó érzés visszatekinteni a régi szerzeményeimre, mivel nagyon ritkán játszottam őket élőben. A Retrovirus zenéje brutális, szép, sötét és még mindig felemelő. Az elkötelezettségünk, hogy annyira erősen szólaljunk meg, amennyire csak tudunk. Szeretnék készíteni még egy Big Sexy Noise LP-t. James és Ian eddig el voltak foglalva a Gallon Drunk legutóbbi és nagyon ütős lemezének promózásával. Egyszerre két könyvön is dolgozom, legutóbb pedig egy négyórás improvizált szettet vettem fel Bécsben az ORF rádiónak a Medusa’s Bed zenekarral. A felvétel szintén jövőre lát napvilágot. De a legjobban most arra koncentrálok, hogy rendbe szedjem az archívumomat, és leadjam egy egyetemnek, abban a reményben, hogy mindent digitalizálnak és általánosan elérhetővé tesznek. Több ezer oldal szövegről van szó, több száz fotóról, amit vagy én fotóztam, vagy rólam készítettek. Fontos, hogy ezt én szedjem rendbe, mert nem szeretném bárki másra hárítani ezt a hálátlan feladatot. Weasel Walter mint a no wave nagy szakértője sokat segít nekem ebben. Ezen kívül májusban New Yorkban nyílik egy nagy fotó- és archívumkiállítás a munkásságomról.

Mi volt a legszokatlanabb bók, amit valaha kaptál?

Valójában egy sértés volt Mike Gira részéről. Egyszerűen csak a „két lábon járó pornográfiának” nevezett. De bírtam, hahaha…

Ha már így, akkor lenne még egy kérdésem. Ha egy pornófilm rendezésével bíznának meg téged, mi lenne a forgatókönyv és kik lennének a szereplők?

Te, én és még ezer ember. Mindenki írna egy tíz másodperces jelenetet, hogy megmutatnánk az emberi szexualitás teljes skáláját, a dicsőséges, véres, idegenszerű abszurditásával. És most… azt mondom, felvétel indul… Most te jössz, pontosan mit fogsz csinálni?