John Coffey | Azt játsszuk, amit egyébként is szeretünk

Hollandia és a kontinens egyik legnépszerűbb zenekara, a húzós punkos zúzást eszméletlen energiájú koncertekbe sűrítő John Coffey először Magyarországon, szeptember tizennyolcadikán az A38-on! Amellett, hogy a frontember nagyon ügyesen kap el felé hajított söröket crowdsurfing közben, a John Coffey a legnagyobb sztárok egyike hazájában, és minden fesztiválon ezrek tombolnak önfeledten a fellépéseken – így különösen kiemelkedő, hogy a Holland Királyi Nagykövetség jóvoltából a koncert ingyenes, csupán regisztrálni kell rá a hajó honlapján.

A zenekar a Halálsoron című Frank Darabont film egyik szereplője után kapta a nevét.

Igen, mikor először láttuk a filmet, John Coffey (egy halálraítélt fekete férfi, akit Michael Clarke Duncan játszik) volt a kedvenc karakterünk, így arra gondoltunk, miért ne róla nevezzük el a zenekart? Egy hatalmas férfi apró szívvel; kicsit olyan, mint amit mi játszunk: hangos zene, de ha beleásod magad a szövegekbe és kicsit az egész mögé látsz, rájössz, hogy több is annál.

Hogyan jellemeznétek a stílusotokat valaki olyannak, aki még sosem hallott titeket? Mely zenekarok hatottak rátok?

Általában csak annyit mondunk, hogy eszméletlenül hangos rock ‘n’ roll, de ez inkább egy attitűd, nem pedig maga a zenénk. Utóbbi leginkább grunge-, hardcore-, metál- és punk-keverék. Úgy kategorizálod, ahogy akarod! Hogy kik hatottak ránk? Leginkább: a kilencvenes évek grunge-ja, a Nirvana, a Pearl Jam, az Alice In Chains, a The Smashing Pumpkins, ilyenek. Aztán az Every Time I Die, a The Ghost Of A Thousand, ami már sajnos feloszlott, de attól még elképesztőek, valamint az Underoath és a He Is Legend.

Ha egy szóval kéne jellemeznem titeket, az leginkább az energikus vagy az intenzív lenne. Nehéz napról-napra megőrizni ezt a hihetetlen energiát? Hogyan tudjátok átadni mind lemezen, mind pedig élőben?

Imádunk zenélni és boldogok vagyunk, hogy azt játsszuk, amit egyébként is szeretünk. És bármekkora közönségnek játszani elképesztő élmény.

Meséljetek a holland punk-rock színtérről!

Rengeteg új és ígéretes zenekar van, akikre érdemes odafigyelni, mint a Death Alley, a Birth Of Joy vagy a The Deaf.

Négy éve énekest és gitárost cseréltetek, milyen hatással volt ez rátok, mint zenekarra?

Lényegében akkor indult a jelenlegi John Coffey története és az azóta megjelent albumok, valamint azok a dolgok, amit azóta csináltunk, szerintem magukért beszélnek, nem csak a hatás tekintetében. Emellett a jelenlegi felállás nem más, mint öt ember, akik feltették az életüket arra, hogy zenéljenek – ami azt jelenti, hogy sokkal több energiát tudunk a zenekarba tenni, mint előtte, ami szintén egy hatalmas különbség.

Felvettetek egy számot a holland Mumford & Sonsként is emlegetett Mister & Mississippi (akik  november hetedikén szintén fellépnek majd az A38-on) énekesnőjével, Maxime Barlag-val. Hogy jött a kollabráció ötlete?

Jóbarátok vagyunk a zenekar tagjaival, ráadásul Maximenak elképesztő hangja van, szóval mindenképp szerettük volna, hogy énekeljen valamelyik számunkban. Ráadásul ugyanaz a kiadónk, az ügynökünk és a menedzsmentünk is!

Milyen volt Matt Goldmannel dolgozni az idei albumotokon (The Great News) és mire utal a címe?

Egy álmunk vált valóra azzal, hogy vele dolgozhattunk – minden elérhető The Chariot és Underoath stúdióvideót láttunk már, nem is tudnám megmondani, hányszor. Így a saját albumunkon dolgozni azzal az emberrel, aki két olyan zenekar hangzását is meghatározta, akik számunkra a legfontosabbak közé tartoznak, hihetetlen megtiszteltetés volt.

Az album címe egyfajta ellentmondás; a szövegek fő témája az őszinteség fontossága magunkkal szemben, hogy fejlődjünk, mint emberek és hogy kritikusak legyünk magunkkal és a minket körülvevő társadalommal szemben. Hasonlót szimbolizál a borító is, a labdán álló medvével – a medvéknek nem a cirkuszban van a helye, egy labdán, hanem a vadonban.

A Heart of a Traitor című dalotok a művészet és a szórakoztatás között feszülő ellentétről szól. Meséljetek kicsit erről, ti hogyan gondoltok magatokra?

Művészek vagyunk, de amikor több, mint száz koncertünk van egy évben, óhatatlanul akadnak olyan esték, amikor a zenélés helyett inkább otthon maradnánk. Olyankor egyszerűen ki kell rángatnod magad ebből az állapotból és felmenni a színpadra, mert az emberek a te zenekarod miatt jöttek el. Ilyenkor úgy érezzük, hogy amit csinálunk, az inkább szórakoztatás és nem önkifejezés, hiszen a közönség miatt játszunk, de szerencsére ez a ritkább.

Az Unstashed című EP-teken a Bright Companions című albumotok hat dalának akusztikus változata található. Ez hogy jött?

Nagyon szeretjük az amerikai folk/countryt, mint az Ó, testvér, merre visz az utad? filmzenéje, így arra gondoltunk, érdekes lenne a saját, hangosabb dalainkból valami hasonlót kihozni. Nem volt nehéz, élveztük az EP-n való munkát.

A beszámolók és videók alapján imádtok koncertezni. Mi volt a legőrültebb dolog, ami valamelyik fellépéseteken történt veletek?

Hú, rengeteg őrült dolog történik veled, amikor turnézol! Voltak például kerekesszékben ülő, crowdsurfingelő emberek, volt, hogy szalmabálákat dobált a tömeg egymás közt egy fesztiválon vagy felmásztak a sátor tetejére.