Kétszeres Fonogram-díjasok: Ozone Mama
Ahogy a Dirty Sound Magnet (akikkel szintén interjúztunk) a svájci, úgy az Ozone Mama a hazai vintage-rock éllovasa. Mindkét zenekar dalai modern felfogásban adják vissza a késő hatvanas, kora hetvenes évek zenei- és érzésvilágát. Zenéjük egyedi, energikus, hazai és nemzetközi elismerést egyaránt kivívó, színpadi produkciójuk pedig kiemelkedően látványos – így nem túlzás azt mondani, hogy a stílus szerelmeseinek kihagyhatatlan lesz a két banda január tizennyolcadikai közös koncertje. Ennek kapcsán meséltek nekünk az Ozone Mama tagjai a két Fonogram-díjról, az itthoni hard rock színtérről, Amerikáról és még sok másról.
Hogyan értékelnétek az Ozone Mama tavalyi évét?
Székely Márton (énekes): 2016 nagyon fontos és izgalmas év volt a zenekar életében. Sokasodtak a hazai és az európai koncertek, fesztivál-fellépések, eljutottunk az amerikai kontinensre is, konkrétan a Canadian Music Week showcase fesztiválra és New York államba. Ismét nyertünk egy Fonogram-díjat, ezúttal a Sonic Glory lemezünkkel, melyre szerencsére itthon és külföldön is pozitív reakciókat kaptunk. Sajnos nyár végén kényszerpihenőre kellett vonulnom a gerincsérvem miatt, de Andris a gitár mellett rövid időre felvállalta a frontemberi szerepet is és a zenekar így teljesített két korábban már leszervezett koncertet (a szegedi SZIN Fesztivál-on és a németországi End Of Summer Festival-on). Két hónap kihagyás után pedig újult erővel vetettük bele magunkat a koncertezésbe, és az év végére elkészült legújabb zenés mozink is, a ’Siren’s Call’ című dalhoz forgattunk egy „epikus thrillert” a Cineast csapatával.
2012-ben az év felfedezettjei, 2016-ban pedig az év hazai hard rock vagy metal albuma kategóriában nyertetek Fonogram-díjat. Beérett a munka? Mit jelentenek számotokra ez a díj?
Gábor Andris (gitáros-háttérénekes): A díj átadója (Szűts László, a MAHASZ elnöke) úgy fogalmazott, hogy „szépen egymásra épülnek a dolgok”, tehát azt hiszem, mondhatjuk, hogy beérett a munka, de legalábbis jó az irány. Ez a díj nagyon sokat jelent nekünk, mert a legnagyobb megtiszteltetés és elismerés, amit itthon egy zenekar kaphat.
Dobos Gergely (basszusgitáros): A Fonogram-díj hatalmas megtiszteltetés számunkra. Igaz, kicsit csalódva tapasztaltuk, hogy a gálán a vaddisznó pörköltből bárki részesülhetett, függetlenül attól, hogy nyert-e, vagy sem.
Miben volt más elkészíteni a Sonic Glory-t a The Starship Has Landed-hez képest? Miben látjátok a fő különbséget a két lemez között?
SzM: A debütáló nagylemezünk hosszas küzdelmek után, 2011-ben jelent meg. Az album a zenekar első pár évének zenei lenyomata: harapós, zsigeri és ebből adódóan tele van apró hibákkal, de a mai napig nagyon szeretem ezeket a dalokat. A ’Sonic Glory’ elkészítése már egy sokkal érettebb, tapasztaltabb életszakaszunkban történt, és úgy érzem, hogy a magunknak állított mércét sikerült is vele megugranunk, miközben meg tudtuk tartani az őszinteséget és a kreativitást, ami mindig is jellemezte a zenénket. Külön öröm számomra, hogy gyakorlatilag csak pozitív visszajelzéseket kaptunk az lemezzel kapcsolatban, még a nemzetközi szaktekintélynek számító lassic Rock Magazine tollából is. Maximalista lévén persze úgy hallgattam az új dalokat is, hogy közben arra gondoltam, hogyan lehetett volna még jobban megcsinálni őket, de ezeket a „kiigazításokat” azóta az élő verziókba már beépítettük, szóval szerintem élőben jobbak vagyunk, mint a lemezen!
GA: Fentieken kívül nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy a külföldön (Amerikában) zajlott utómunka új világokat nyitott meg számunkra. Személyes vágyam volt a kinti keverés és master, és az eredményt tekintve nagyon örülök, hogy így döntöttünk.
Több interjúban is azt nyilatkoztátok, hogy a lényeg számotokra a zenétek általi életérzés közvetítése. Hogyan írnátok körbe?
GA: A zenénk főleg emberi érzésekről szól. Nem igazán társadalmi és végképp nem politikai témájú dalok ezek. A szabadság iránti vágy már a hatvanas és hetvenes évek rockzenéinek is központi témája volt, mi pedig pont ezekből táplálkozunk. A dalaink témája tehát adott, a hangzást és a stílust tekintve pedig ezek a dolgok kéz a kézben járnak egymással.
Gulyás Máté (dobos): A dalok továbbra is a szabadságot jelképezik. Ez valóban egy életérzés, illetve a kreativitás szabadsága. Szomjazzuk ezt és szeretnénk, ha a zenénket mások is befogadnák és ezáltal kiszakadnának egy kicsit az élet nehézségeiből.
Mi a véleményetek az utóbbi évek retro-hullámáról a nemzetközi rockvilágban? Jó-e, ha a zenekarok a negyven-ötven évvel ezelőtti hangzásokhoz nyúlnak vissza, lehet-e így újat mutatni a rockzenén belül? NYEREMÉNYJÁTÉKHa szeretnél két személyre szóló belépőt nyerni az Ozone Mama koncertjére, esetleg egy vászontáskát vagy egy dedikált lemezt, nincs más dolgod, mint megosztani a koncert eseményét az #ozonemamaat38 hashtaggel és elküldeni azt a zenekarnak. A nyertest az Ozone Mama sorsolja majd ki a SilentStream élő adás keretében!
GA: A rockzenében nem lehet túl sok újat mutatni, viszont ha egy zenekar nem egy huszonharmadik retro-rock banda szeretne lenni, hanem dolgozik azon, hogy megtalálja a saját hangzását, akkor érdekes lesz. Az őszinteség nagyon fontos. Az utóbbi időben sajnos kissé túlszaporodtak, már-már futószalagon érkeznek a 70-es éveket megidéző „revival”, freedom-rock bandák, amelyek túlnyomórészt elmennek egy kommerszebb indie, vagy esetleg metal-irányba. Sok a kísérletezős jam band is, az ő zenéjük nehezebben befogadható a szélesebb közönségrétegek számára, így underground státuszban maradnak. Kérdés, hogy rákényszerülnek-e a zenekarok, hogy eltávolodjanak a kezdetektől, a gyökerektől és ennyire megváltozzon a zenéjük. Nehéz kérdés, mert mi is változunk, viszont a kezdetek óta próbáljuk alapvetően ugyanazt a könnyen befogadható, dallamos rock-ot tolni, kellően seggbe-rúgós, explozív riffekkel. Persze nem azt mondom, hogy az ember ne kísérletezzen, a nyitottság az új dolgokra elengedhetetlen. Összefoglalva tehát nálunk az irány marad, csak megpróbáljuk egyre jobban és érdekesebben csinálni ezt a blues alapú, helyenként elszállós rock zenét.
SzM: A rockzenének – sőt, minden könnyűzenei műfajnak – az alapjait 50-60 évvel ezelőtt rakták le. Teljesen természetes dolog, hogy mind a mai napig ezekből az alapokból táplálkozik minden zenész. Hogy ki milyen stílust érez magáénak, az már természetesen szubjektív dolog. Számomra a 60-as, 70-es évek rockzenéje és a 90-es évek grunge hulláma adtak olyan inspirációt, amit azóta is magaménak érzek. Nagyon sokféle zenei és nem-zenei hatás ér minket, és ezeket akarva-akaratlanul beépítjük a számunkra közös nevezőnek tekinthető hard rock műfajba, ezáltal válik a zenénk egyedivé. Egyébként a régi klasszikus zenészek, dalszerzők is úgy alkottak, hogy magukba szívták a körülöttük lévő világot, és aztán megfogalmazták azt a saját nyelvükön. Szerintem nem az a legfontosabb kérdés, hogy lehet-e „újat mutatni”, hanem az, hogy amit alkotsz, az hiteles, őszinte és – stílustól függetlenül – a lehető legjobb legyen.
Mi az, ami szerintetek az Ozone Mamát kiemeli a sok retro/vintage-rock zenekar közül?
DG: Például hogy nálunk jó a dobos. Ez most lehet, hogy furán hangzik, de sok zenekar ott vérzik el, hogy nem tudja eljátszani a saját számait, mert egy „tapsoló falepkét” ültet be a dobok mögé.
GA: Talán az, hogy mi nem fordulunk ki önmagunkból csak azért, hogy esetleg eladhatóbb legyen a zenénk, nem távolodunk el a saját gyökereinktől, csak éppen annyira, ami még belefér az őszinteségbe. Nem másoljuk, hanem inspirációként használjuk a hatvanas, hetvenes évek jellegzetességeit, és ezek modernebb felfogásban, kicsit a kilencvenes évek alternatív és stoner rock elemeivel ötvözve köszönnek vissza a dalainkban.
A Shockmagazin azzal kezdte a Sonic Glory kritikáját, hogy az itthoni hard rock színtér borzalmas állapotban van: kevés az ígéretes fiatal zenekar, a régi nagy előadók pedig menthetetlenül megfáradtak. Ti hogy látjátok ezt?
LIVEUROPE
A program támogatója a tizenhárom európai klub összefogásából létrejött Liveurope, amelynek célja, hogy összehangoltan segítse fiatal európai tehetségek nemzetközi érvényesülését.
SzM: Egyrészt igazat adok ennek a véleménynek, de ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet, mindenkinek foglalkoznia kell vele: a zenészeknek, hogy minél jobb dalokat írjanak és egyre komolyabban dolgozzanak; a közönségnek, hogy nyitottabbak legyenek a még nem annyira ismert zenekarokra is és esténként a koncertek kedvéért felkeljenek a foteleikből; illetve a zenei médiának, hogy hitelesen és minél magasabb színvonalon tájékoztasson, és megfelelő felületet teremtsen a magyar rockzenekaroknak. Ha valakit tényleg érdekel a hazai rockzene, akkor ásson egy kicsit mélyebbre! Jónéhány banda van Magyarországon is, akikben benne van a spiritusz, csak az iszonyatos információ-áradatnak és a marketing (azaz leginkább a pénz és a kapcsolatok) hiányának köszönhetően egyszerűen nem jutnak el a zeneszeretőkhöz – ezt saját tapasztalatainkból is mondom. Hálásak vagyunk az újságíróknak, rádiós és tévés szerkesztőknek, bloggereknek, akik említést tesznek rólunk, foglalkoznak velünk és ezzel segítik, hogy egyre több ember tudjon rólunk.
GA: Sajnos ez részben igaz, viszont azért azt nem mondanám, hogy kevés az ígéretes hazai zenekar. Úgy fogalmaznék, hogy kevés olyan csapat van, aki „hihetően”, hitelesen teszi a dolgát. A régi nagy előadók valóban egyre fogynak. A stadion-rock ideje az utolsó perceiben jár, nem igazán tudok olyan mai bandát említeni, aki hasonlóan meg tudna tölteni egy stadiont, mint pl. az AC/DC, Guns ‘n’ Roses, vagy az Aerosmith. Vannak viszonylag sikeres új rock-bandák, de óriási a dömping és a zeneipar egy kíméletlen gépezetté vált. Az irányítás által tarol a klisés mainstream pop és be kell látnunk, hogy ilyen erősen egyenlőtlen helyzetben elsősorban nem a kortárs rock-zenekarokat fedezi fel a közönség. Nem tudom a jövőben mi lesz ezzel a tendenciával, talán újjá lehet és kell építeni majd azt, ami szinte mára teljesen összedőlt. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha egy rockzenekar rajongótábora folyamatosan növekszik, akkor azért nincs akkora baj, hiszen a rockzenét kedvelők a leghűségesebbek. Valamiféle szabadságharc ma odaállni a rock ügye mellé.
Fontos egyébként szerintetek, hogy egy olyan album, mint a Sonic Glory, egy azt helyén kezelő és értékelő kulturális közegbe érkezzen, vagy úgy vagytok vele, hogy majd megtalálja a saját közönségét és ez nektek elég?
GA: Nyilván nagyon fontos, hogy a lemez minél több olyan emberhez eljusson, aki érzi, érti és értékeli ezt a zenét, ezért őket célzottan is próbáljuk elérni. Ugyanakkor akadnak például olyan követőink is – közülük néhányan nem is igazán rockerek -, akik mondjuk személyes kapcsolat, továbbajánlás, vagy csak „véletlenül arra járás” útján találnak ránk.
Turnéztatok Amerikában és Kanadában is, mik a tapasztalataitok? Mennyire lehet itthonról kapcsolatokat építeni?
SzM: A kapcsolatépítés egyik legeredményesebb módját számunkra a hozzánk hasonló gondolkodású külföldi zenekarokkal kialakított baráti viszony jelenti. Közös munkával, DIY ("csináld magad") módszerrel szerveztünk cserekoncerteket például dán, osztrák, cseh és lengyel csapatokkal, és ezek kivétel nélkül jól sikerültek.
Az amerikai / kanadai út során főként olyan nemzetközi cégeknél tettük le a névjegyünket, amelyeknél előzőleg nem volt személyes ismeretségünk. Ez formálisabb, és ebből adódóan lassabban erősödő kapcsolatokat jelent, melyeknek reméljük, hogy pozitív hozadéka lesz a jövőben.
A kapcsolatépítés sikeréhez és a további lépések megtételéhez egyébként hozzátartozik az is, hogy az adott nyelven megfelelően tudj kommunikálni a partnereiddel, illetve hogy az anyagi lehetőségeid lehetővé tegyék, hogy a stáboddal együtt el is tudj utazni a leszervezett külföldi bulikra. Az utazásban az utóbbi időben nekünk (is) nagy segítséget jelentenek például a Nemzeti Kulturális Alap és a Cseh Tamás Program ilyen irányú pályázatai.
GM: Az amerikaiak számára ez a zene olyan, mint amikor mi leülünk gulyást enni. Nem szeretjük mindannyian, de ha jól sikerült megfőzni és éhesek is az asztalnál ülők, akkor evés közben úgy érzik, hogy otthon vannak. Jelenleg úgy tűnik, a mi ételünk jól sikerült. Sőt, némi repetával is készülünk
Mik a terveitek 2017-re?
SzM: Szeretnénk elkészíteni és az ősz folyamán kiadni egy új nagylemezt. Ezzel kapcsolatban vannak még remek kis titkaink is, amelyeket majd hamarosan elárulhatunk.Az új dalokon már dolgozunk, és (vigyázat, spoiler!!!) az idei első koncertünkön, az A38-on teszteljük is az egyik kiforrottabb darabot. Az album miatt azért nem állunk le a koncertezéssel sem. Bár a dalszerzés és a felvételek miatt tavasszal lesz egy kívülről pihenőnek tűnő, de valójában elég szorgos időszakunk, januártól kezdve a nyár végéig azért már jónéhány bulit beírtunk a koncertnaptárba.
KÖVESD AZ A38 BLOGJÁT!
A cikk elkészülését a Nemzeti Kulturális Alap Hangfoglaló Programja támogatta.
