30Y | A személyes történetek izgatnak

A hajón kezdenek: 30Y

A 30Y 2014-ben egy három EP-ből álló sorozattal tért vissza, 2015-ben egy Best Offal összegzett, tavaly pedig egy kiváló új lemezzelerősítette meg pozícióját, mint az egyik legegyedibb hangú és megszólalású együttes a hazai gitárzenei színtéren. A négy pécsi „testvér” 2017-ben először az A38 Hajón játssza majd a Dicsőség dalait, ennek kapcsán beszélgettünk velük értelmezői pozícióról, saját stúdióról, hiányérzetről és pulóverekről.

A Dicsőség talán az eddigi legkísérletezőbb, legbátrabb 30Y lemez, mind a zenei megoldások, mind a hangszerelés terén. Tudatosan akartátok ilyennek, vagy a dalok kikövetelték ezt? 

Erre haladtunk, most, ha kicsit értékelő akarattal gondolkodom az új lemez felől. A Beckek lemez bátorsága, amit a Zazával játszunk, de a felvételi folyamatban mind a négyen együtt voltunk, szóval annak az attitűdje jól mutatta már, hogy merrefelé is tartunk. Aztán a 2014-es EP sorozat – amit már a saját stúdiónkban tudtunk rögzíteni – is ide dolgozott, talán néha egyenetlenül, mert egy-egy dalt elkapkodtunk. Mindenesetre én nem látom váratlannak az új lemezt, legalábbis azt, ahogyan a világot megfogalmazza, és úgy tűnik, sikerült praktikusan is összerakni az ügyeinket: időt, technikai hátteret. A megszólalásban meg fontos a Ligeti Gyuri és a Szebi, akik tényleg nagyon meg akarták és meg tudták érteni, hogy mit is csinálunk.

Milyen hatással volt a dalszerzési metódusotokra az, hogy most már a saját stúdiótokban dolgoztatok az albumon?

A stúdiómunka alkotó folyamat. De ez nem megy úgy, hogy a próbateremben megcsinálod a dalokat, aztán néhány nap alatt feljátszod szólamonként, sávonként egy stúdióban, aztán várod, hogy a keverést követően megszólaljon. Nem azt a dalt fogod hallani, ami a fejedben van. Inkább azt képzelem, hogy a stúdiómunka, a dalokkal való foglalkozás itt kezdődik, az első felvételek után, amin keresztül egyre mélyebben ismered meg a dalt, amit írtál, megpróbálod értelmezni, megérteni annak a dalnak a beszédmódját. Ehhez idő kell, sok nap, olykor nagyon távolra kell ellépni egy daltól, olykor meg állatira benne lenni hetekig.

„Az eddigi lemezeink inkább dokumentálni akartak, sem mint alkotó módon fogalmazni meg valamit.” – nyilatkoztad egy interjúban. Mesélj erről!

Az előző kérdésed kapcsán felvetettekből adódik ez: az előző lemezek esetében megírtuk a dalt, hangszereltük, és az akkori állapotában feljátszottuk azokat. Szóval a dalok aktuális állapotát rögzítettük, tulajdonképpen egyfajta demót csináltunk, stúdiókörülmények között. Ez egyébként általában a magyarországi gyakorlat: mert nyilván állati költséges és rengeteg időt emészt fel minden más út. És persze szerencsénk volt azért, mert nagyszerű hangmérnökökkel és producerekkel dolgoztunk, akik ezt a dokumentációt az aktuálisan legjobb formájában tudták megmutatni.

A szövegek leginkább egy elemi hiányérzetet próbálnak körbetapogatni, mennyire inspirált téged ebben az aktuális közhangulat?

A személyes történetek izgatnak, és persze, azoknak van valami általánossága, különben az egyediségükben ragadnának benne. Egy nő története mondjuk lehet általános életérzés is, engem mégis annak az egynek a sorsa érdekel, aki abban a dalban létezik. Vagy az A.J.K.A. támolygó bácsija mindenki számára ismerős lehet, aki járt valaha kocsmában műszakváltás környékén, de ezt nem lehet úgy általában elmesélni, hanem éppen a konkrét sztori hívja életre mindannyiunk számára a ráismerést. Egy szerelmes dal sem tud általánosságban valódi érzéseket megragadni, az akkor közhelyek tára lesz.

A Révbeér című szám kapcsán elmesélted, hogy bár a lemezen úgy jó ahogy van, élőben másképp kell játszani, máshol van a húzása. Megváltoztatja a dalaitokhoz való kapcsolódást ez a folyamatos értelmezői pozíció?

A legtöbbször ez alapvetően praktikus kérdés. A tempója egy dalnak egészen más élmény a lemezen, mint a koncerten, ahogyan a hangszerelésben is változtatnunk kell néha, mondjuk éppen a révbe ér esetében: a lemezre ezt egy régi nylonhúros klassszikus gitárral játszottam fel. De koncerten valahogy nem volt jelenléte az akusztikus gitárnak ebben a dalban, úgyhogy elektromos gitárral játszom, ráadásul transzponáltuk is, hogy az énekszólamok segítsék a dal dinamikáját. Ezekkel a változtatásokkal jutottunk el oda, hogy a dal azt mondja a koncerten, amit a lemezen.

Honnan jött az ötlet, hogy pulóver is készül az albumból és az azon szereplő dalokból? Neked mi a legkedvesebb zenéhez köthető „kegytárgyad”?

A pulcsi a Béláé. Bélával meg a Pamukival dolgozunk együtt most már harmadik éve úgy, hogy nem valami projektek mentén hívódnak be a dologba, hanem folyamatosan együtt vagyunk. Ha van egy képi ötlet, beszélgetünk róla, vagy éppen zenei ötlet, akkor annak a formálásában, az arról való gondolkodásban jelen vannak. Így volt ez az elsőre dalának filmjével is, ahogy a lemez teljes arculata esetében – egészen a mindenféle tárgyakig, amiket meg persze annyira imádok, hogy állandóan bombázom a bélát az idétlen ötleteimmel, és néhányat szerencsére meg is csinálunk. A pulcsinak csak akkor láttuk értelmét, ha az nem marad egyszerűen arculati elem, hanem tényleges tárgy lesz, igazi pulóver. Tárgyként meg a leghülyébbet színházi előadásról őrzöm: egy madártollat Nyári Oszi jelmezéből.

Tavaly volt tizenöt éves a 30Y – mi teszi ennyi idő után is izgalmassá számodra a zenélést, a zenekart?

Zenekart csinálni állati jó dolog. Amikor nem jó csinálni, akkor is jó tudni, hogy csinálod. Egyébként persze, van rutinja, sőt megszokottsága egy koncertnek, mint eseménynek: megkapjuk a time table-t, megcsináljuk a hangbeállást. A legtöbb klubban, koncerthelyszínen azt is észreveszed, hogy mittudomén, új a színpadi lépcső, vagy lecserélték a monitorokat. De ezt inkább mondanám ismerősségnek, akár olykor otthonosságnak, amiben még inkább izgat az, hogy mi történik a koncerten. Éppen ezért van az – és bizonyos értelemben ez is régi rutinja a zenekarnak -, hogy koncert előtt, ott helyben írjuk meg az aznapi setlistet. Képzeld el, 2007-ben játszottunk először a hajón, és azóta nem is tudom, hányszor; éppenséggel unhatnánk is – mi meg mégis életünk legfontosabb koncertjeként húzzuk rá magunkat. Ha nem így volna, minek játszanánk?

Azért is kérdezem ezt, mert a Dicsőségről azt nyilatkoztad, hogy „a saját dalát akarja elmondani és azokat kockára tenni és ezen keresztül a zenekar saját magát is”. Mennyire volt benne a lehetőségek között, hogy ha az útkeresés és a kilépések után nem lesz olyan a lemez, amilyennek szeretnétek, akkor inkább feloszlotok/szüneteltek?

Kis túlzással minden alkotó pillanat egyszerre a létezésünkre való rákérdezés is. Ha egy zenekar nem ír dalokat, akkor felszámolódik a jelen idejű létezése, önmagát reprodukálja folyamatosan, saját múltját babusgatja, aztán szép lassan feltelik hamissággal. Valahogy úgy képzelem, hogy minden előző dal az éppen aktuális dalokkal értelmeződik újra, ez a viszony pedig nem nosztalgikussá teszi a régebbi dalokat, hanem éppen a jelenbe rántja azokat. Így aztán úgy lehet játszani a rajzszöget vagy a rubikernőt, mondjuk, mintha éppen most születnének.

Hogy látod most a 2017-es éveteket?

A hajón kezdünk.

A cikk elkészülését a Nemzeti Kulturális Alap Hangfoglaló Programja támogatta.

Hangfoglaló Program       nka_hu

Leave a Comment