Gaya Arutyunyan | Az építészet egy megfagyott zene

Örmény, orosz, magyar, építészmérnök, zenész, festő: Gaya Arutyunyan

Gaya Arutyunyanról, a hazánkban is ismert örmény Deti Picasso és Wattican Punk Ballet zenekarok karizmatikus énekesnőjéről kevesen tudják, hogy építészmérnökként végzett és egyben remek festő is. Mióta Budapesten él és alkot, több csoportos képzőművészeti eseményen is részt vett, kiállított a K. Petrys galériában, a Műveleti Terület Galériában, vagy az Art-In-Fusion sorozatban is szerepelt, de februárban lesz az első alkalom hogy, Belső Hangok címmel önálló kiállítást tart az A38 Hajón. A figuratív művészetben utazó Gaya képzeletbeli hősei között van aquitaniai kakasidomár, kétsarkú Napóleon-kalapba öltözött tiszt, Csing-dinasztiabeli szolgalány, baszk tengerész, vagy szentpétervári költő, akik egytől egyig belső hangokon beszélgetnek. A kiállított művek nagy része nem hagyományos vászonra készültek, hanem fapanelekre, kartonlapokra, vagy konyhai vágódeszkákra lettek festve. A február huszonegyedikei megnyitó előtt beszélgettünk vele Borisz Paszternakról, a saját életünkről való gondolkodásról, textúrákról és még sok másról.

A legtöbben a Deti Picasso és a Wattican Punk Ballet zenekarok éléről ismernek, kevesen tudják, hogy eredetileg építészmérnökként végeztél. Mi vonzott ebben a karrierben?

Ahogy a Nobel-díjas orosz költő és író Borisz Paszternak mondta, a magadban rejlő művészetet kell szeretned és nem magadat a művészetben. Tizenkilenc évesen ezt még nem tudtam. Biztos vagyok benne, hogy a tehetség nem elég, hiszen akinek nincsen elegendő tapasztalata és tudása az nem tud alkotói egységgé formálódni. A zene magától jött belőlem, míg az építészet nem. Ezért is döntöttem úgy, hogy inkább a zenével foglalkozom, mint eredeti szakmámmal, az építészettel.

Országot és várost váltani magánemberként sem, művészként sem egyszerű dolog. Miért érkeztél annak idején Budapestre és mit gondolsz, változtatott a művészeteden az új lakóhely?

Az élet útjai kifürkészhetetlenek. Ahogyan 2007-ben nem terveztem, hogy Budapestre költözöm, ugyanúgy nem számítottam arra, hogy tíz évvel később, bár ideiglenesen, de visszaköltözöm Moszkvába. Biztos vagyok, abban, hogy van egy külső erő, ami próbára tesz minket és én bízom benne. A zenész élete Oroszországban és Magyarországon nagyon különbözik. Oroszországban a zenész szakmája nagyon nehéz, ezért erre az útra térve az orosz zenészek tudják, mit áldoznak fel az életükben és miért. Magyarországon viszont minden könnyedébb, egyszerűbb és vidámabb, talán kevésbé szakrális. Egyrészt ez jó, másrészről pedig nagyon sok a potyautas. Ilyen szempontból a zenész missziója leegyszerűsödik.

Milyennek látod az itthoni művészeti színteret, mondjuk az örménnyel szembeállítva? Van, amit változtatnál rajta?

Nagyon szeretem a XIX-XX. századi magyar művészeket, mint Rippl-Rónai József, Csók István, Csontváry Kosztka Tivadar és Ferenczy Károly. Van egy szertartásom a múzeumjáráshoz. Iszom egy Budapest koktélt a múzeumi kávézóban és randizok a kedvenc festményeimmel. El sem tudod képzelni, hogy örülnek nekem. Legutóbb Országh Lili kiállításán voltam az MNG-ben és Szűcs Attila kiállításán a Ludwig Múzeumban. Nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú időre bezárt a Szépművészeti Múzeum. A kortárs magyar festők közül nagy tisztelője vagyok Duliskovich Bazil, Roskó Gábor és Martus Éva művészetének.

Hiszel abban, hogy a képeiddel vagy a zenéddel hatni tudsz a valóságra? Mi volt a művészetedre neked eddig adott leginkább tetsző reakció?

Hiszek abban, hogy a művészettel tudunk hatni a valóságra. A művész nem mindig érti, hogy az alkotásban nem a végtermék a fontos, hanem maga a folyamat, a cél felé haladás. Nagyon fontos, hogy egy adott művész hogyan hat a környezetére és a valóságra. Nem kevés példa van akár a zenében is, hogy az életük során nem túl ismert vagy elismert előadók hogyan hatnak a következő generációkra. A Goat és a King Gizzard & The Lizard Wizard zenekarok például nagyon sokat merítenek a kevésbé ismert keleti pszichedelikus zenékből és még sorolhatnám.

Ami a képeimet illeti, nagyon sokan magukat ismerik fel a festményekben. A zenénkre vonatkozó reakciók közül pedig talán az volt a legemlékezetesebb, amikor egy lány bejött az öltözőnkbe és azt mondta, hogy bár ott volt a koncerten, de nem hallott egy dalt sem, mert hosszú idő után először sikerült elgondolkodnia a saját életéről. Számomra ez volt a legjobb reakció, hogy a zenénk ilyen, majdnem hipnotikus hatást tud kelteni.

Mennyire hatnak ki a különböző művészeti tevékenységeid egymásra? Van úgy, hogy azt érzed, ez vagy az a téma dal helyett jobban működne festmény formájában?

Nem hiába mondják, hogy az építészet az egy megfagyott zene. A zenei kompozíció szabályait az építészeti karon sajátítottam el és úgy tartom, hogy a zeneszerzés és az arányérzék, az ízlés és az aranymetszés minden művészeti formában egységes. A képzőművészetben és az építészetben hiányolom a szó szoros értelmében vett dinamikát, ezért az, amit a zenére szánok, az a zenében is marad és ez a festményeimre is jellemző. Most az életemben egy statikus gyűjtő folyamatban vagyok, ezért ismét szívesen festek.

A legtöbb képedet nem hagyományos vászonra festetted, hanem fapanelekre, karonlapokra vagy konyhai vágódeszkákra. Puszta praktikusság vagy más oka van?

Nem tudtam megbarátkozni a hagyományos vászon textúrájával. Számomra nagyon fontos az alkotói szabadság, a grafika és a festmény kombinálása, ehhez pedig a vászon túl merev alapnak bizonyult. Az önkifejezésben maximális szabadságot szeretnék, hogy könnyen tudjam ötvözni a grafikát, a festészetet és a kollázst. Ezt a szabadságot adja a fa és a préselt karton textúrája.

A legtöbb képeden képzeletbeli hősök szerepelnek – mikor és hogyan találod ki őket, mi izgalmas számodra bennük?

Az életben engem az emberi természet, a viselkedési normák és a pszichológia érdekelnek a legjobban. Miért tiltanak meg a felnőttek a gyerekeknek olyan dolgokat, amit maguk nem tartanak be. Érdekel a jó és a rossz eredete egy emberben. Nem találom ki a hőseimet, ők létező alakok, csak még nem találkoztam velük.

Mit szimbolizál számodra a kiállítás címe, a „belső hangok”?

Ahogy Dosztojevszkij mondta: „van Isten és ördög, akik küzdenek egymással, az összecsapásuk harcmezői pedig az emberi szívek”. A hősök, az én belső hangaimat szimbolizálják, akik egymással vitatkoznak.

A kiállítást Dányi Viktória és Porteleki Áron közös produkciója nyitja majd meg, utóbbi zenész pár éve csatlakozott a Deti Picassohoz is. Mit várhatunk majd az ő performanszuktól?

Az volt az alap elképzelésem, hogy ne legyen ének a kiállítás megnyitón. A dobok számomra a ritmust, a belső ütemet képviselik, a tánc pedig valamilyen szinten pantomim, a test nyelvét. Szeretem és nagyra tartom Áron és Viki tehetségét. Azt beszéltük meg, hogy mindent az érzésekre és megérzésekre hagyunk, az improvizációra, így ez számomra is meglepetés lesz.

One thought on “Gaya Arutyunyan | Az építészet egy megfagyott zene

Leave a Comment