Sailor & I | Megtalálni azt ami rezonál velem

Alexander Sjödin énekes, zenész és dalszerző, Stockholm szülötte, rendkívül színes zenei háttérrel és érdeklődéssel jazz, rock és klasszikus zenei hullámokból táplálkozva. A végeredmény; katartikus elektronika, alternatív pop a már-már tipikusan „északiasan” melankolikus dallamvilággal. Sjödin zeneiében – ahogyan nevében is – újra és újra felbukkan egy megfoghatatlan kettősség, melyben a szintetikus melodráma és ének szinte tökéletes elegyet alkot a sötétebb árnyalatú downtempo és house alapokkal. Idén jelenik meg debütalbuma, a The Invention Of Loneliness, melyet élőben, duó felállásban mutat majd be az A38 Hajón március kilencedikén, az orosz Ishome társaságában. Ennek kapcsán beszélgettünk vele Sigmund Freudról, az analóg szintetizátorok varázsáról, a kreatív filozófiájáról és még sok másról.

A zenében kik voltak az első nagy kedvenceid?

A Beastie Boys, a The Beatles vagy a Kiss. Nem tudom, melyikük volt az első, mindigis sok különböző fajta zenét szerettem. Gyerekkorom óta ez vonzott és máig ezt tartom az „anyanyelvünknek” amin keresztül a legtermészetesebben kommunikálunk egymással.

Joy Division? Tőlük még a Disorder című dalt is feldolgoztad.

Valóban. Nagyon szerettem azt a számot meg akartam mutatni egy új oldalát.

A Sailor & I állításod szerint egy metafora, amely az emberekben dúló eltérő, egymással harcban álló vágyakat szimbolizálja. 

Igen. Sigmund Freud, a pszichoanalitikus irányzat megteremtője adta az ötletet; szerinte az emberi lélek felosztható idre, egora és szuperegora. Ezek a személyiségünk egy-egy oldalát szimbolizálják és ahogy viszonyulnak egymáshoz, illetve másokhoz adja bármilyen pszichológiai állapot magyarázatának a vázát. Megfogott a téma. Amikor elkezdtem zenét és szöveget írni, rá kellett jönnöm, hogy a saját háborúmat elsősorban magammal vívom, a gyengeségeimmel, a félelmeimmel és az elképzeléseimmel, amiken át kell látnom hogy megértsem, ki is vagyok valójában és miről is szól valójában ez az egész szenvedés. Ez a folyamat még mindig tart és valószínűleg egész életemben végigkísér majd. Mondhatni ez az én utam. Örülök, hogy ott van számomra a zene és az ahhoz kapcsolódó kreatív folyamatok, amikkel a különféle rezgéseimet egy új szintre emelhetem.

Több interjúban is hozzátetted, hogy a zenélés egy lehetőség a számodra, hogy olyan oldalait is felfedezd a személyiségednek, amikről nem is tudtál. Mi volt a legnagyobb meglepetés?

Sosem lepődöm meg semmin. A saját kis játszóterem egész életemben folyamatosan változott és restaurációra szorult. Csupán hat hónapos voltam, mikor anyám beadott egy árvaházba és fél évvel később örökbefogadott egy család. Akik hat-hét éves koromban elváltak és új családokat alapítottak. Szóval hirtelen már három anyám és apám is volt. De életem legnagyobb meglepetése talán az volt, mikor az első gyermekem megszületett. Amikor először a karomba vettem, hirtelen rádöbbentem, mennyi fájdalmat is hurcoltam magammal azóta, hogy még gyerekként egy hatalmas traumát kellett elszenvednem. Realizáltam, hogy tudat alatt a fájdalom irányította az egész addigi életem, ezért bántam olyan destruktívan magammal és másokkal is. Ezért dolgozom annyit magamon és művészként is inspirálnak ezek a tapasztalatok. Szeretném megosztani őket másokkal is.

Kívülről nézve nagyon rövid idő alatt „futottál be” – te is így érzed? Mennyire volt sokkoló számodra az elmúlt egy-két év diadalmenete?

Én pont fordítva éltem meg. Gyerekkorom óta zenélek, szóval hosszú időbe telt míg idáig eljutottam. De mindig is tudtam, hogy ez az életem és évek óta készítettem már magam erre. Boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom és nehezemre esik olyat mondani, amit szívesebben tennék – rengeteget kapok ebből a fajta „önterápiából” és abból, hogy megoszthatom a „találtakat” és a nézeteimet másokkal.

Ha már sikerek, az Âme-féle Turn Around remix is hatalmas klubhimnusz lett. Szerinted miért?

Mert teljesen különbözött azoktól a zenéktől amiket általában hallasz a különböző klubokban. A szöveg egyszerű volt, de átélhető – megszólította az embereket. Az én hangom sem tipikusan X-Faktoros, mindenki felkapta rá a fejét. Ráadásul az Âme is remek munkát végzett, nem csak hozzáraktak pár plusz ütemet az eredeti számhoz. Szerintem ezért akarta olyan sok DJ játszani a remixet, ami miatt aztán még több ember kezdte el pörgetni.

Ha már szóba került az énekhangod: saját bevallásod szerint azért kezdtél énekelni, mert nem igazán volt olyan énekes, aki úgy tudta volna előadni a dalaidat ahogy azt te elképzelted. Van azért olyan, aki szerinted képes lenne rá?

Persze, biztos vannak olyanok akik jól tudnák énekelni a számaimat, talán még nálam is jobban – ezt nem nekem kell megítélnem. Mostanában sokat stúdióztam egy énekesnővel, Polinával, összeraktunk két dalt is, ami talán felkerül a második lemezemre – gyönyörű hangja van, nagyon illik a zenémhez.

Miért döntöttél anno úgy, hogy nem használsz számítógépet és ahhoz hasonlókat a dalírásnál?

Meguntam őket. Mondjuk most megint a laptopomon dolgozom, a jelenlegi helyzetemben nem tudok mindent analóg módon rögzíteni. De ettől még sok analóg szintetizátort használok. Félre ne érts, nem azt akarom mondani hogy rossz ötlet számítógépen dalokat írni, csak annyit, hogy olyan sok lehetőséged van ilyenkor, ami elvonhatja a figyelmed az igazából fontos dolgokról, hogy hamar elkezded lerövidíteni a dolgokat, a könyebb útra lépsz és nem fedezed fel az adott ötletben rejlő összes lehetőséget. Néha használok például virtuális hangszereket, vannak olyanok, amik kifejezetten jól szólnak, de számomra egyáltalán nem izgalmas így dolgozni, sőt. A felhasználói élmény borzalmasan unalmas. Viszont ha meglátok egy való hangszert, pont az ellenkezőjét érzem. A legtöbb szintetizátorom az 1980-as évek elején készült, eléggé lehasználtak, szóval sok közülük már nem is működik rendesen. Szóval amikor használom őket, ki kell találnom hogy hogyan tudom megkerülni a velük kapcsolatos problémát – ami miatt új metódusokat fedezek fel és tele leszek friss ötletekkel, amikre egyébként eszembe sem jutottak volna.

Van egyébként egy kreatív filozófiád?

Abszolút. A Sailor & I esetében számomra az a lényeg hogy megtaláljam azt ami rezonál velem és felerősítsem, történeteket formáljak belőle. Számomra ennek a legjobb módja az, hogy megpróbálom félretenni mindazt, amit az évek során tanultam és hagyom hogy a zene elvigyen egy olyan helyre ahol még nem voltam. Ha megvan ez a fajta keret, akkor már jöhetnek a részletek, elkezdhetem jobban kidolgozni az egészet. Próbálok nyitott maradni mindenre. Azt hiszem, ez a rövid és egyszerű válaszom erre a kérdésre, haha.

Úgy tudom, rajongsz a dokumentumfilmekért.

Igen, mondhatni függő vagyok! Szerintem azért, mert erős igényem van arra hogy kapcsolódjak más emberekhez és az ő történeteikhez. Így kevésbé érzem magam magányosnak. Elképesztően le tudnak kötni a különböző sorsok, a világ pedig tele van velük. Nem is értem, hogy másokat miért nem érdekelnek, miért fiktív történeteket olvasnak (amelyek persze megtörtént dolgokon alapulnak). Mintha az emberek valamiért nem akarnák látni a való világot. A természet például elképesztően komplex, a különböző rendszereivel, fejlődési útjaival és minden mással, az emberek ennek ellenére mintha félnének tőle. Félnek attól, hogy egyedül maradjanak az erdőben, de biztonságban érzik magukat egy metropoliszban. Számomra ez érthetetlen.

Mik a terveid 2017-re?

Végre megjelentetni a debütalbumomat, sokat koncertezni, befejezni a második lemezemet, együtt dolgozni más előadókkal, valamint szeretnék az élő fellépésekhez egy zenekart, négy-öt zenésszel. Illetve még több szintetizátort akarok vásárolni, elkezdeni DJ-zni (szerintem egy izgalmas mellékprojekt lenne) és végre Berlinbe költözni. Leginkább ezek a fontosak most.