Hatebreed | Egészen a Duna aljáig

Három év után tér vissza az A38-ra a metal-hardcore szcéna egyik alapköve, az amerikai Hatebreed

Tíz év után ismét az A38 Hajó fedélzetére tér vissza Jamey Jasta zenekara, a connecticuti Hatebreed! Az ezredforduló egyik legmeghatározóbb metalos hardcore erőműve az utóbbi években többször is visszatérhetett Magyarországra, ám az aktuális nyári turnéjukat egy exkluzív klubkoncert erejéig félbeszakító ötös most egy kordonoktól mentes, önfeledt főzenekari buli erejéig látogat majd Budapestre az European Confessional Tour jegyében. Augusztus egyik, ha nem a legdurvább eseménye kapcsán utaztunk vissza 1994-ig…

…amikor is öt zenész úgy döntött, hogy itt az ideje egy „vissza-a-gyökerekhez”-típusú hardcore zenekart alapítani. Viszont úgy, hogy közben a death és thrash metálos gyökereiket sem tagadják meg: ahogy egy korabeli kritikus fogalmazott „kiállásban, attitűdben és üzenetben egy keleti-parti hardcore kvartett, Sepulturát idéző énekkel és Slayeres riffekkel – csak épp Kerry Kingék egy évtizede nem voltak képesek ilyen súlyosat alkotni”. Nem csoda, hogy az Ozzfest közönsége pont annyira lelkesedett értük, mint azok, akik a Deftones előzenekaraként látták anno őket. A debütáló Statisfaction Is The Death Of Desire pedig máig érinthetetlen klasszikus, a Victory Records katalógusának egyik legdühösebb ékköve.

Ilyen kezdetek után sokan meglepődtek, mikor a Hatebreed bejelentette: a folytatás már a világ egyik legnagyobb kiadójánál, a Universalnál jelenik majd meg. Hiba volt azonban azt hinni, hogy ez bármilyen szinten ki fog hatni Jamey Jastáék zenéjére. A Perseverance ugyanis – bár magán viselte a Slipknottal közös turnék hatásait – ugyanaz a döngölő bulldózer, Cro-Magsos riffekkel, moshtasztikus breakdownokkal és pont az egyszerűségük miatt gyújtó hatású szövegekkel. Még fontosabb azonban, hogy kereskedelmileg is sikeres volt, inspirálva ezzel az egész New Wave Of American Metal-mozgalmat és bebizonyítva, hogy nem csak a nu metal lemezek produkálhatnak magas eladásokat. A tagok is érezhették, hogy maradandót alkottak: öt év helyett alig egy telt el a folytatásig, a The Rise Of Brutality nyitódala, a Tear It Down pedig az előző album zárótételéből született. Ennek ellenére a harminckét perc egy pillanatra sem érződik összecsapottnak vagy félgőzösnek, sőt: ha lehet még brutálisabb mint az elődjei. Elég ha csak pár számot mondunk, amik azóta is a setlistek gerincét képezik: Live For This, a Doomsayer, a Facing What Consumes You vagy a Confide In No One máig nem vesztettek az erejükből.

Már ekkor megmutatkozott, hogy a banda számára fontos a tisztelgés azok előtt, akik inspirálták őket: az Another Day, Another Vendetta a Sick Of It All, a Straight To Your Face pedig a Madball és az Agnostic Front előtt rója le a lerónivalót. Ha ehhez még hozzáadjuk azt is, hogy a nevüket is a Misfits-klasszikus (Hatebreeders) után választották, nem is olyan meglepő, hogy az újabb album (Supremacy) után egy feldolgozáslemezzel jelentkeztek: a For The Lionson a maguk képére formálták többek közt a Cro-Mags It’s The Limitjét, a Black Flag Thirsty And Miserablejét és a Metallica Escapejét is.

A folyamatos turné-stúdiózás-interjúzás mókuskerék azonban több mint tíz év alatt kikészítette a tagok többségét. Olyannyira, hogy a 2009-es Hatebreed című lemezre irónikus módon már csak Jamey Jasta és a basszusgitáros Chris Beattie maradt az eredeti tagságból. Ettől függetlenül a hangzás javarészt megmaradt ugyanannak: nyak- és csonttörő erejű metálos hardcore, feltartóztathatatlan riffekkel és a frontember karizmatikus üvöltéseivel. Ugyanakkor jutott pár doomosabb, death metálba hajló tétel – mint az Undiminished – is a lemezre, jelezve, hogy még ennyi év után sem tűnt a kísérletező kedvük. Ezt jól mutatja az is, hogy Jasta a megjelenés a Crowbar-főnök Kirk Windsteinnel csinált közös projektet Kingdom Of Sorrow néven, majd előállt egy metálosabb szólólemezzel is.

Hogy aztán a 2012-es The Divinity Of Purpose féltéglaként csapódjon mindenki arcába. Ugyan a szájkarate-mester már előzetesen kijelentette, hogy „itt nem lesznek dallamok vagy bármi hasonló”, de még így is brutális, milyen energiával és dühvel feszül(t) a Hatebreed mindenki arcába. Továbbra is ott lüktet a dalokban a Biohazard, a Sepultura és az ős-hardcore, a hatalmas groove-okkal és a vérforraló tempókkal együtt, miközben folyamatosan tudják úgy variálni az alapokat, hogy abból olyan koncerthimnuszok süljenek ki, mint a Dead Man Breathing vagy a Nothing Scars Me. A tavalyi The Concrete Confessional alapján pedig Jamey Jastá-ék továbbra is hűek a jelszavukhoz: „all pit, no shit”! Szóval nem túlzás az év leginkább hajóborító estjére készülni, ugyanis a Hatebreed valószínűleg egészen a Duna aljáig fogja döngölni az A38-at!

Leave a Comment