Kistehén | Finomabb dolgok, őszinteség és kompromisszumok
Megtalálta a jó oldalát a lakodalmas alternek is, rengeteg ötlete van, novelláskötetet is ír: az idén 15 éves Kistehén előszilveszteri koncertjéhez közeledve Kollár-Klemencz László frontemberrel beszélgettünk a zenekar változásairól, újra megszeretett Szájbergyerekről és a közelgő lemezükről is.
A Kistehén idén ünnepelte a 15. születésnapját. Ezt tekinthetjük egy nagyobb korszak lezárásának, vagy csak azért ünnepeltétek meg, mert adta magát a jubileum?
A Kistehén 15 éve alatt sokféle lemezt adott ki. A zenéink maguk is elég eklektikusak, és több tagcsere is volt a zenekarban a lemezek között a stílusváltások miatt. Ettől függetlenül én mégis egységesnek érzem az egészet. A Szájbergyerekes időszak lezárásáig, körülbelül 2009-ig inkább tömegkulturális jellege volt a Kistehénnek, amin a 2010-es és az utána következő lemezek változtattak. Annak ellenére, hogy ez egy radikális határnak számított, számomra mégis összeért az egész a 15 éves jubileumi koncerten.
Ezzel a koncerttel végleg lezártátok a Szájbergyereket is magában foglaló Kistehén-érát, és most valami más jön?
Ellenkezőleg, inkább magunkévá tettük a Szájbergyereket is. Ez a dal most már szerintem kéz a kézben tud járni az Ezt is elviszem magamallal, ez furcsán hangzik, de ott a koncerten bennünk abszolút ez az érzés uralkodott. Az sem mindegy, hogyan játsszuk el: már máshogy szólal meg, mint a régebbi koncerteken. Most nem a mulatós vonalat hangsúlyozzuk ki benne, hanem azt a hangulatot, amivel ma is tudunk azonosulni. Számomra fontos, hogy ma is kinyúljak ahhoz a dalhoz.
A tágabb képet nézve sok feszültség jár az olyan váltásokkal, amelyeken keresztülment a Kistehén. A tagcserék mellett a zenekar identitása és jelenléte is megbillen a rajongók számára. Érzékeny terület ez, de nem bántuk meg: a tömegmédiából egy értékorientáltabb közegbe léptünk át. Általában azok a zenekarok, akiknek van sikeres daluk, inkább azt próbálják újra és újra meglovagolni, én pedig pont azokat a dolgokat akartam elhagyni, ami engem a tömegkultúrához kötött. Finomabb dolgokat és ahhoz megfelelő embereket kerestem. Egy olyan országban, ahol jelenleg a Punnany és a Halott Pénz jelentik a popkultúrát (ami kihatással van a zenei fesztiválok kínálatára is), az a fajta hang, amit mi képviselünk, jobban háttérbe szorul. De szerencsére egy szomorú novemberi hétvégén is eljön ránk vidéken is 150-200 ember, amitől nagyon boldog vagyok.
Miről fog szólni 2018 a Kistehén számára?
Csinálunk és finalizálunk egy új lemezt, amit áprilisban mutatunk be. Számomra az benne az izgalmas, hogy a pont „15-ös Parkos koncert” után úgy érzem, hogy összeér benne a régi és az új Kistehén. Még nem vagyunk a végén, ezért még ez sem teljesen biztos, de úgy érzem, ilyen irányba haladunk a dalokkal.
Hogy áll a műanyag székekről szóló novellád?
Áprilisban kell leadnom a kiadónak, jól áll. Dolgozunk rajta a szerkesztővel, valószínűleg ősszel fog megjelenni. Pár éve íróm már – régóta fotózgatom a műanyag székeket, csináltam is egy ilyen Facebook-oldalt, ahol mindenkit arra buzdítok, hogy ha lát bárhol műanyag széket, fotózza le és küldje el. Ezekből a fotókból kiindulva kezdtem el írni a novellákat, elképesztő, hogy mennyi törtnetet rejtenek magukban.
Egyre aktívabb a Kistehén melletti másik projekted, a Rengeteg is. A kettő hol találkozik egymással, ha találkozik egyáltalán?
Zeneileg teljesen más a kettő, a szövegek viszont itt-ott összeérnek. A 2008-as Ember a fán lemezzel indult el ez a korszak, akkoriban túl sok lassú, melankolikus dalt írtam a Kistehén számára, amelyek egyszerűen nem fértek be a zenekar repertoárjába, ezen felbuzdulva pedig csináltam nekik egy külön albumbot. Ezek egytől egyig akusztikus hangszerelésű, melankolikusabb dalok, tulajdonképpen nevezhetők balladáknak is. Ezt egy Erdős Virág vers-feldolgozáslemez követte, tavaly pedig megjelent a Rengeteg. Teljesen más világ ez, de ha valahol kapcsolatot kell keresni a kettő között, akkor a szövegeket mondanám. A Kistehén – vagy mondjuk úgy, hogy az egész pop-rock kultúra – sokkal harsányabb, a Rengeteg pedig egy kamarazenekarhoz közelít. Számomra átfogóan azt jelenti, hogy minden, amit a Kistehén nem jelenít meg számomra, megjeleníti a Rengeteg. De ezt csak azért van, mert a műfaji keretek nem engedik, hogy minden zenei vágyamat kiéljem a zenekarban.
Az A38 Hajó weboldala 22 múltbéli programot dobott ki a „Kistehén” kulcsszóra keresve. Rengeteget koncerteztetek már a Hajón, melyek a legmarkánsabb emlékeid ezekről?
Időpontokra már nem pontosan emlékszem, de még az elsők között volt az a koncertünk, amikor a Che Sudakával játszottunk. Ők iszonyatosan zúztak, mi is iszonyatosan zúztunk, volt egy különleges hangulata az estének. A másik pedig a váltáskor – amikor kicsit elhagytuk a Szájbergyereket –, abban az estében nagyon nagy feszültség volt. Kijött a Picsába az űrhajókkal lemez, és fogalmunk sem volt, hogyan reagál majd a közönség. Nehezen is fogadták be. Minden közönség olyan, hogy elvárja a zenekartól, hogy azt játssza, amit ő szeret. Meg is sértődik, ha nem így történik.
Amikor mi az alterlakodalmas után egy radikális lépéssel előjövünk egy sokkal alterrokkosabb repertoárral, akkor a „régire” készülő közönség megszeppen, kaptunk is tőlük beírásokat. Maga a koncert jó volt, mi izgultunk, feszültek voltunk, de azzal legalább elindult az a folyamat, amivel elkezdtük felépíteni a mostani közönségünket.
Mivel készül a zenekar az előszilveszteri koncertre?
Nagyjából azokból a dalokból állítunk össze válogatást, amit a Parkban is játszottunk. Több régi dal is lesz a műsorban, minél bulisabbá, táncosabbá szeretnénk tenni azt az estét. Nem tudom letagadni: most már megszerettük a korábbi dalokat is, és minél többet szeretnénk azokból is játszani.
A cikk elkészülését a Nemzeti Kulturális Alap Hangfoglaló Programja támogatta.