Teszem a dolgom, és nem bánok semmit | Luke Sital-Singh
Első budapesti koncertjét adja az Instantban Luke Sital-Singh az A38 Hajó szervezésében
Finom, személyes, intim hangulatú zene, mintha minden dala az életünk fontos, néha szorongató, mélyen megélt pillanatairól szólna. Mintha életünk filmzenéje lenne – nem véletlen, hogy igazi filmek (sorozatok) is használják a dalait: ő a Los Angelesben élő dalszerző-énekes, Luke Sital-Singh, aki június 5-én az A38 Hajó szervezésében ad klubkoncertet az Instantban. Interjúnk.
Mely előadók hatására lett belőled énekes-dalszerző?
Damien Rice volt az első, akinek komolyabban elmerültem a munkáiban. Egyértelműen ő volt az első, aki arra inspirált, hogy én is valami hasonlóval foglalkozzak. Ha jól emlékszem, 14 évesen fedeztem fel őt, és eleinte nem is nagyon tudtam megfogalmazni, hogy mi fogott meg a zenéjében. Volt benne valami nyersesség, de ez mégis komoly érzelmekkel párosult. Akkoriban nem voltam hozzászokva az ilyesmihez. Azóta persze már ellepték a világot az énekes-dalszerzők, de ő az elsők között aratott komolyabb sikert.
2012-ben a Guardian azt írta rólad, hogy életet lehelsz egy megfáradt műfajba. Szerinted mitől lesz valaki jó és egyedi énekes-dalszerző?
Szerintem a szöveg a lényeg. Ha egy énekes-dalszerző nem jelentőségteljes, értelmes, kutakodó, nyílt, őszinte, sebző szövegeket, hanem csak szimpla szerelmes dalokat ír, az az én szememben nem sokat ér.
Öt évvel ezelőtt felkerültél a BBC Sound of 2014 listára. Mekkora lökést adott ez a karrierednek?
Okozott egy kis pezsgést körülöttem a zeneiparban, de az ilyen dolgok mindig illékonyak, és nem tartanak sokáig. Ez a lista minden évben változik, és ha nem kovácsolsz gyorsan tőkét a jelölésből, akkor nem nagyon tud a hasznodra lenni. Az akkori kiadóm nem igazán tudta megragadni a lehetőséget. De még mindig itt vagyok, teszem a dolgom, és nem bánok semmit
Némely dalod eléggé filmzene-hangulatú, és nem meglepő, hogy időnként fel is bukkannak tévésorozatokban. Mennyire inspirálnak téged a filmek, sorozatok? Mik a kedvenceid?
Egyértelműen hatnak rám a filmek és a sorozatok. Nagyon érdekel a betekintés az emberi lét misztikumába és komplexitásába – én magam is hasonló témákról írok a szövegeimben. A kedvenc sorozatom Az elnök emberei. Meg sem tudnám mondani, hányszor néztem végig. Túl sokszor. Bárcsak én is úgy tudnék írni, mint ahogy Aaron Sorkin megírta azokat a forgatókönyveket. Nagyon muzikális és költői az egész. Azt hiszem, sikerült ellopnom belőle egy pár ötletet az évek során.
Milyen érzés számodra, amikor meghallod valamelyik dalodat egy sorozatban?
Az igazat megvallva, egy kicsit furcsa érzés, de persze nagyszerű dolognak tartom, és bizony nem egyszerű az ilyesmit összehozni. Mondjuk, soha nem ér meglepetésként, mert előre tudom, hogy egy adott dalom melyik sorozatban lesz benne. Az biztos, hogy nem olyan szemmel nézem az adott epizódot, mint az átlagos tévénéző. Túlságosan jól ismerem a dalt, és számomra soha nem vonul a háttérbe, holott az volna a lényege.
Miért költöztél Los Angeles-be?
Új kihívásokra és kalandokra volt szükségem. Mindig is szerettem volna közelebb kerülni a film és a tévé világához. Jelenleg az a legnagyobb célom, hogy közreműködjek egy olyan filmben, aminek én írom a zenéjét. Elég nagy cél ez és nem könnyű elérni, de remélhetőleg L.A-ben adódik majd erre lehetőségem.
Mi volt a legnagyobb kihívás, ami L.A.-ben fogadott?
Nehezebb bizonyult az egész, ahhoz képest, mint amire számítottam. Korábban már töltöttem el ott valamennyi időt, de odaköltözni teljesen más dolog! Természetesen eléggé más a kultúrája az Egyesült Királyságéhoz képest, de néha engem is meglep, hogy milyen kicsit tudnak lenni a különbségek. Ami mondjuk egészen más, az az autózás. L.A.-ben mintha nem lennének szabályok!
Tartottál egy TED-előadást, ahol arról beszéltél, hogy milyen nehéz volt összehozni a harmadik albumodat. Miért választottad ezt a platformot? Hogy érezted magad a beszéded közben?
A TED-előadásom valójában a szomorú dalok fontosságáról és szépségéről szólt, abból a szempontból, hogy milyen jól össze tudják kötni az embereket, akik a segítségükkel talán kevésbé érzik magányosnak magukat. Nagy megtiszteltetés volt számomra a felkérés, és eléggé izgultam előtte. De nagyszerű volt az emberek reakciója, úgyhogy teljes mértékben megérte.
Mi inspirálta a Golden State című új albumodat? Mesélj a dalszerzői folyamatról és a felvételekről!
Az biztos, hogy elég sok időre volt szükségem ehhez a lemezhez. Mindig egy kicsit nehezebb megtalálni a megfelelő dallamot a megfelelő szöveghez. Nem könnyű frissnek maradni, és megtartani az önbizalmat. Végül többnyire ugyanazokkal az emberekkel csináltam meg ezt az albumot, mint előzőt, és ez kellemes ismerősséget kölcsönzött a hangulatnak. Viszont most másik stúdiót használtunk: elrepültünk Portlandbe, hogy a Jackpot stúdióban dolgozzunk. Érdekes egy hely az, különleges története van. Annak idején Elliott Smith alapította az egészet, a korai zenésztársával, Larry Crane-nel. A dalszövegeket leginkább a külföldre költözésem és az azzal kapcsolatos feszengések inspirálták, és hogy hogyan tudok továbblépni. Nyilván ez még nem a klimax, csak amolyan elő-klimax.
Kik a kedvenc kortárs énekes-dalszerzőid?
David Bazan, Damien Jurado, Emma Louise, The Tallest Man On Earth, Julia Jacklin, Adrianne Lenker, Old Sea Brigade, Ciaran Lavery, Heather Woods Broderick, hogy csak egy párat említsek.
Az irodalomból is merítesz ihletet?
Csak a költészetből. Nagyon bírom Billy Collins-t, messze ő legkedvencebb költőm. Imádom a szavai egyszerűségét, és a túlvilági megfigyeléseit a hétköznapi életről. Bárcsak én is tudnék olyan szövegeket írni.
Jártál már Magyarországon? Ha igen, mik voltak a benyomásaid? Ha nem, mire számítasz?
Eddig csak egyszer jártam nálatok. Még iskolás koromban előadtuk Budapesten az Oliver című színdarabot az iskolai drámacsoportommal. Nem emlékszem, hogy ez a városon belül hol volt. Most lesz az első alkalom felnőttkoromban, hogy igazán átélhetem a hangulatot, és remélhetőleg kellemes élményekkel gazdagodom.
