Önarckép Trianonnal

Trianonról lehet nem beszélni, de attól még van. Volt. És lesz. Marad. Megmarad. Miközben változik. Miközben a határok, az országos, politikai, emberi, nyelvi, családi viszonyok, szokások, tudás, ismeretek, és ugyanakkor a felejtés, a tudatlanság, az érdektelenség, az éhség, a kiszolgáltatottság, az elvágyódás és elvándorlás is annyit változnak.

És persze Trianonról beszélni is lehet, sőt kell, annak ellenére, hogy oly nehéz, hiszen pozitív élmény, benyomás, tapasztalat oly kevés köthető hozzá. Ezért ha beszélünk róla, leginkább azokra kell gondolnunk, azokhoz beszélnünk, akik nem tudják mi az, amit Trianon hozott, s hogyan változtatta meg ártatlan emberek életét az akaratuk ellenére.

Ha csak abba belegondolnának a mai fiatalok, hogy ha holnap felébrednek az ágyukban, bekapcsolják a gépüket, s rádöbbennek, hogy már nem ahhoz az országhoz, nyelvhez, kultúrához, hivatalhoz tartoznak, amelyhez eddig, mondjuk, váratlanuk izlandiak lettek, mert Izlandhoz csatolódtak, hogy az mennyi és milyen bonyodalmat, furcsaságot, nehézséget okozna a számukra. Az izlandiak között furcsa kisebbséggé válni, a nyelvüket, szokásaikat, történelmüket megtanulni, miközben a sajátot megtartani, művelni, ápolni, hisz abban él, gondolkodik, tudja kifejezni magát igazán, ahogy eddig is, s ahogyan azután is jó volna, kellene, szeretné.


Gavrilo Princip meggyilkolja Ferenc Ferdinándot Georg Grosz műtermében. drMáriás festménye

De mondhatom azt, hogy mi Trianon máshogyan is, élhetek más képpel is, visszafogottal, széppel, pátosz és megbántottság nélkül. Nekem azt jelenti, mint egy családot ábrázoló festménynek, amelyik elveszíti a hátterét: megmaradnak rajta az arcok, mint egy világ határai, amelyek megpróbálnak beilleszkedni egy új háttérbe. Egy súlytalan, védtelen, kiszámíthatatlan állapotba, amelyben úgy igyekeznek új életre kelni, hogy minél több szereplő, név, részlet megmaradjon a képből, s a békebeli hangulat, amelyben addig éltek, tudván, hogy ez a világ csak addig van, amíg azt továbbviszik magukkal.

Nehéz ebbe belegondolni annak, akivel nem történt meg, aki nem élte meg. Nekem is az volt, a határon túl a szerbiai Vajdaságban születve, különösen azért, mert a családomban mindenki civil foglalkozású volt, eszébe se jutott háborúzni vagy gyűlölködni, békés, humánummal átitatott polgári életet éltek, azonban a történelem egy pontján akaratuk ellenére pusztító háborúkba hívták őket. Ügyvéd, királyi közjegyző nagyapámat Dr. Ugray Jánost az első világháborúba, belgyógyász, kórházigazgató főorvos édesapámat Dr. Máriás Józsefet a második világháborúba, míg engem a délszláv háborúba, amelyből elmenekülni kényszerültem, hogy az életemet megmenthessem.

Nem haragszunk, nem mérgelődünk. Emlékezünk, gondolkodunk, ünneplünk. Azt, hogy vagyunk, élünk, virágzunk, s hogy ebből is tanultunk.

Én azt, hogy ez a száz év sokak sorsát befolyásolta, politikusokét, művészekét, forradalmárokét, civilekét jó és rossz értelemben. Azonban a nehézség, a tragédia sokszor épp arra jó, hogy előhozza belőlünk az emberit, a segítőt, a jót. Készítettem erről a száz évről és szereplőiről egy sorozatot, amellyel búcsúzom, s melyhez jó utazást, elmélyülést, szórakozást kívánok: http://drmarias.hu/szaz-ev-hatar/

drMáriás
az A38.hu főszerkesztője

Nyitókép: Lugosi Béla megjelenik a Kárpátok felett Caspar David Friedrich műtermében. drMáriás festménye

Leave a Comment