Najmányi László utolsó felszállása

Najmányi László haláláról csak úgy tudok írni, mint a magaméról. Hiszen amit benne láttam, azt tartom magamban is a legfontosabbnak: a lázadást az elnyomás, az elfojtás, a tunyaság, a közömbösség, az unalom, a provincializmus, a sznobizmus, az önkény minden létező formája és még miegyéb balga és gonosz dolgok ellen, amelyek miatt olyan tunya és szomorú a világunk, amilyen, ahelyett, hogy olyan vidám és izgalmas volna, amilyen lehetne.

Najmányi László volt egy nagy generáció egyik igazi utolsó nagy mohikánja. Azé, amelynek Esterházy Péter az írója, Kocsis Zoltán a zenésze, ő meg a punkja, az igazi alternatív császára, a szuperművelt anarchista humanistája, aki pontosan tudta mindig, és sohase rejtette véka alá szavaiban sem, hogy a hatalom miként próbál letörni minden ellenállást és bedarálni minden, az övétől különböző véleményt, ami ellen végig harcolt, ami nyilván nem volt egy életre szóló voltában könnyű és hálás feladat.

A legelső magyar punkzenekar, a szovjet egyenruhákban anti-koncertjein fellépő Spions együttes tagjaként indult művészi karrierje, amely kilőtte őt a magyar hazából, hogy azután kényszeremigrációjában bejárva a világot szinte mindent megtanuljon abból, amit a kortárs művészetről, irodalomról, színházról, életről, szabadságról, hatalomról tudni érdemes, s hogy végül a nagyvilágban mégse találjon igazi otthonára, ahogyan kései hazaköltözése után itthon sem. Mert az otthona sem itt, sem ott nem volt, hanem magában a Művészetben, amelyben olyan élénken s olyan örömmel élt, lüktetett s tombolt, mint nagyon kevesen.

Amikor huszonöt éve megismerkedtünk, olyan volt, mint akit Proustból, Warholból, Rottenból és Bowie-ból raktak össze. S lévén akkor indult az A38 honlapjának elődje, a Bahia.hu, azonnal felkértem szerzőnek, aki aztán másodpercre pontosan küldte elképesztő írásait a hetvenes évek magyar undergroundjáról, Halász Péter színházáról, a New York-i avantgárdról, a francia kortárs képzőművészetről, az európai jazzről, az angol punk klubok titkairól, a Karib-tenger zenéjéről, Teremin-professzorról és bármi másról.

Végtelen tudása, műveltsége, szorgalma, munkabírása és lelkesedése olyanná tették, akivel nem lehetett versenyezni. Ő volt az első igazi és immár örök legnagyobb magyar cyber-punk, aki egy pici Dunára néző budai lakás lefóliázott ablaka mögött a legnagyobb multimédia-laborban napszemüveggel az orrán a monitor előtt ülve ontotta a világ információit, tudását, művészetét és színeit a kortárs művészet pápájaként a magyar és nemzetközi hálóra és valóságra úgy, hogy az mindig egyéni és ütős, páratlanul izgalmas és mellbevágó legyen.

Amikor élete legkedvesebb művésze, eszményképe, lelki rokona, David Bowie meghalt, s Blackstar című utolsó lemezével emelkedett az örök végső porondra magasan a felhők fölé, többé nem maradt vigasz a számára. Azt, hogy a magyar valóság olyan, amilyen, nem fogadta be, nem kezelte a helyén, nem értette meg fontosságát, s nem mentette meg, nos, azt még túlélte, de azt, hogy a világűr legnagyobb hangja, varázslója, bűvésze, ezerarcú bohóca és örök királya elment, az gyógyíthatatlan léket ütött a szívén.

Kedves Lacikám! Köszönöm, hogy felléphettünk együtt őrült produkciódban a Merlinben az Őszi fesztiválon, hogy teremineddel égi hárfaként simultál a Tudósok zenéjéhez az A38-as közös koncerten, hogy írásaiddal, tudásoddal, angolos szkeptikus, cinikus, abszurd humoroddal egy lángoló fáklya voltál itt, ahol sokszor oly nagy a sötétség.

Jó utat, Magyar Punk Hercege! Most csapj a húrok közé rendesen ott fent! Nem lesz könnyű dolguk a hallgatóknak, azonban annál izgalmasabbat és hasznosabbat se kaphatnak majd mástól soha, mert te úgy bünteted meg őket, hogy azzal megmented a lelkeiket.

Köszönjük Mester!

Még találkozunk!

Addig hárfázz örök teremineden, vedd elő a stukkerod és lőj, ha valaki le próbálná tekerni a potmétered.

Örök harcostársad:
drMáriás

Leave a Comment