Elhallgathat-e a Sámán dobja? | Ádám Zoltán halálhírére

Ádám Zoltánnak sok arca volt. Az első, amelyet megismertem, a kísérletező, lüktető, újító, megzabolázhatatlan gondolkodású avantgárd művészé volt, akit még a Tűzoltó utcában székelő zseniális Újlak csoport fellépései során, annak mozgatórugó-szerű tagjaként láthattam, hallhattam, tapasztalhattam meg.

Másik arca a már érett művészé volt, aki mindig újabbnál újabb utakon járva hozta el legutóbbi kalandjait, találmányait, élményeit, szerzeményeit festményekbe öntve az A38 Hajó kiállítóterébe, amelyek úgy hatottak, akár egy zseni végtelen naplójából kiragadott oldalak, szemelvények, idézetek, ahol újításaival, frissességével, újraértelmezéseivel és állandóan megújuló szempontrendszerével szinte alig lehetett nézőként és befogadóként is lépést tartani vele.

Harmadik arca volt a legmeghatóbb, a nagyszerű tanáré, aki sok évtizeden át, jóformán a diplomája megszerzése óta tanított a legmagasabb színvonalon, a legemberibb, legközvetlenebb, legszeretettelibb, legérthetőbb módon. Mi sem bizonyítja jobban hitelességét és hatalmas tudását, mint hogy tanítványai Pesten, Pécsett és egyebütt egybehangzóan állítják, hogy számukra ő volt az egyetlen igazi együtt-gondolkodó, a végtelen jóindulatú, az emberségéből is fakadóan az egyik legnépszerűbb tanár.

A negyedik arca az volt, amikor fiatalon, még az Operaház díszletfestőjeként gyönyörű, hatalmas, lenyűgöző díszleteket festett a Dalszínház elképesztő, hatalmas, gyönyörű műtermében, ahol miután végzett hivatalos munkájával, fogta a saját vásznait, s festett magának, a magáét, a sajátot, a belsőt, az Ádám Zoltánit.

Sok-sok zseniális alkotása közül a legmélyebb nyomot bennem sámánképei hagytak, a hatalmas, gyönyörű alapszínekben úszó, népi szerelésben, fegyverrel, dobbal felszerelkezett sámánok alakjai, amelyekből valami elképesztő őserő árad. A téma miatt, a képi világ elképesztő ereje miatt, a mesteri megvalósítás miatt, a lenyűgöző hangulat miatt.

Ugyanis az eszkimó sámán – s ez áradt Ádám Zoli képeiről, amelyeken szibériai eszkimó sámánokat láthatunk – az ő közösségének az orvosa, aki úgy gyógyít, hogy a beteg szemébe néz, az arcába énekel, csak neki adva át mindent magából, amit csak tud, miközben dobol, kézzel ütve a hatalmas sámándobot, olykor a saját, olykor a beteg feje mellé emelve, akár magát a Napot ütné, hogy abból erőt, egészséget, lelket, életet préseljen ki a kezeltje számára.

Ádám Zoltán egész életében a szemünkbe nézett, nyugodtan, tiszta lelkiismerettel,  tiszta, okos, az igaz bölcs tekintetével, s dobolt a képeivel nekünk azért, hogy meglássuk azokat az értékeket, amelyekre elfelejtettünk odafigyelni, a szépségre, a különösségre, a sebezhetőségre, a kalandvágyra, s összességében a lelkiségre és a lelki gyógyulásra, amelyet a ma emberének csakis a művészet hozhatja még el.

Most, hogy Zoli elment, sokkal kevesebb esélyünk van a győzelemre, de bár nélküle, a tudásával, a tapasztalatával, a művészetével felvérteződve mégis lesz esélyünk.

Drága Zoli! Örökre dobolsz majd nekünk a végtelenből! A tisztaságot, az erőt, a hitelességet, a Nap örök gyógyító üzenetét!

Köszönjük Neked! Nem feledünk!

drMáriás