Volt már rabló és pandúr is a zeneiparban, azonban évek óta már stabil színpadi szereplő, zenekara, a Konyha pedig lépésről-lépésre lett egyre népszerűbb. Novemberben a Hajón lépnek fel.
Nemrég dalszövegírói díjat kaptál. Hogy érzed, mit díjaznak a szövegírásodban? Mi az, ami rád jellemző, mi a te szövegírói világod? Mit szeret a közönség a szövegeidben?
A díjátadón elhangzott laudációban az szerepelt, hogy állandóan megújuló alkotó vagyok és valóban nem szeretek egyforma-hasonló dalokat írni. A közönség a visszajelzései alapján nagyon szeret “belebújni” egyik-másik dalomba, mert azt érzi, a saját érzéseit fogalmaztam meg, pedig csak próbálom a sajátjaimat átélhetően megírni olyan apró megfigyelések mentén, amit más is biztosan észrevett már, de még nem öntött szavakba – vagy nem úgy, ahogy én.
Zenészként – akár hangszeresként, akár énekesként vagy szövegíróként – kik inspiráltak a legjobban?
Ez folyamatosan változik, összefüggésben azzal az előbb vázolt hozzáállással, hogy nem szeretném ismételni magam. Sokszor egyáltalán nem hozzánk hasonló stílusú előadókat hallgatok; a szövegi inspiráció legnagyobb része hosszú évek óta a slam, a rap és a szépirodalom felől jön. A hangszer és az ének nehezebb tészta – ott inkább afelől közelítek, hogy vajh mi áll jól az képességeimnek. A legnagyobb inspirációt a zenéléshez a zenésztársaim jelentik.
A Konyha nem egy nagy ugrással, hanem lépésről-lépésre lett sikeres zenekar. Melyik volt az a pont, amikor azt érezted, hogy, hm, na ez már valami?
Az első pont, amikor azt éreztem hogy itt most valami rajtunk túlmutató dolog történik, amikor a második lemez megjelenése környékén (2013-14) a közönségünk elkezdte jól hallhatóan énekelni a dalokat a koncerteken – teljesen döbbenetes, katartikus érzés volt, azóta nem tudunk kikerülni a hatása alól. A második hasonló mérföldkő négy-öt évvel később volt, amikor először kapott kiemelt rádiós rotációt dalunk a Százszor visszajátszott személyében és elkezdett felpörögni a Youtube-on: másfél hónap alatt lenyomta nézettségben a teljes addigi életművünket és utána még komolyabb vágtába kezdett: volt amikor 50-60 000 megtekintést hozott egy nap. Ekkor szembesültünk vele, hogy bennünk és a szeretteinkben mind- mind él elrejtve egy-egy statisztikus (nevet).
A nagy áttörést a Százszor visszajátszott című dal hozta el. Szerinted miért éppen ez a dal? Mi ennek a számnak a szexepilje?
Az a bizonyos hely a szövegben, amit benne hagytam a hallgatónak, ami a dalban elhangzó sok konkrétum között mégis annyira ködös, hogy többféle élethelyzetre ráhúzható. A popos csiszoltság-kiszámíthatóság keretei között benne hagyott kiszámíthatatlan elemek (főleg Toldi Miklós producer zsenijét dicséri), ami miatt nem tudod pontosan felidézni, és újra meg kell hallgatnod. Illetve a zene, a hangszerelés és a szöveg szimbiózisa, amitől nagyon különleges hangulata van.
Hogyan működik a Konyhánál az alkotói folyamat? Hogyan lesz a felvillanó ötletből kész, felvett dal?
Teljesen változó. Az első lemez gerincét gyakorlatilag egyedül írtam otthon, a második-harmadikat és a negyedik nagy részét a próbateremben, az ötödiket karantén alatt, egymásnak küldözgetve ötleteket, amiből a legjobbakat elvittük végül egy stúdióba. Nagyon fontos eleme a munkának hogy bárkitől jöjjön az alapötlet (Haller Dani basszusgitárosunktól származik többek között a Szerelemé, a Melletted neveteké és a Tegnap éjjelé), át kell folyjon mindannyiunk agyán-kezén hogy sajátunkként tudjuk játszani. Fontos elem a közös munkában Toldi Miki, aki a rádiós dalaink producere, és Subicz Gábor, aki a fúvóskarunk vezetése mellett fúvós- és vonóshangszereléseket ír.
A Konyha előtt zeneipari háttérember voltál évekig, előtte meg volt egy másik zenekarod, az Egyszercsak. Két kérdésem is van ezzel kapcsolatban. Az egyik: mit hoztál magaddal a Konyhába ebből a szervezéssel, menedzsmenttel eltöltött időszakból? A másik: mi az, amit nagyon másképp csinálsz, amiben nagyon másképp működsz az egyszercsakos évekhez képest?
Némi komplex gondolkodást hoztam és sok tapasztalatot: leginkább azt, hogy hogy lehet amúgy sikeres zenekarokat tönkretenni nárcizmussal, lustasággal, rossz konfliktuskezeléssel; ezeket próbáljuk nagyon tudatosan elkerülni. Az Egyszercsakhoz képest egyszerre próbálok tudatosabban és játékosabban írni. Emellett próbálom sokkal jobban motiválni-összetartani a csapatot, őszintének lenni akkor is, ha valami nem tetszik nekem és vice versa meghallani ugyanezeket. Csupa felnőtt issue.
Különleges együttműködést hoztatok tető alá a Söndörgő zenekarral. Mesélj nekünk erről bővebben! Honnan az ötlet? És miért pont velük? Mik a közös pontok? És milyen élmény velük közösen színpadon állni?
A Road Movie projekttől kaptunk egy felkérést, hogy írjunk egy dalt a szülővárosunkról, Szentendréről (a zenekar ⅔-a onnan származik). Az első gondolatom az volt, hogy a kötődést ne csak szövegi síkon fejezzük ki, hanem zeneileg is, próbáljunk beleszőni délszláv hatásokat – Szentendrén a múlt századig a lakosság fele dalmát és szerb származású volt. Eredicséket a kilencvenes évek vége óta ismerem; ők már akkor, tinédzserként fontos szereplői voltak a helyi zenei életnek. Adta magát, hogy velük dolgozzunk, és bár elsőre furcsállották a megkeresést, a Hazahaza dal hangulata és a beleírt (közös alap) élmények őket is megmozgatták. Fantasztikus zenekar, az egyik legjobb amit életemben láttam, emellett jó értelemben vett könnyű emberek, jövőre folytatjuk a közös munkát!
Min dolgozik most a zenekar, mik a terveitek az elkövetkező hónapokra?
Nemrég jelent meg legújabb dalunk, a Szabadság híd, amely egy nagyon személyes szöveg, hangzásában egyfajta visszakanyarodás a korai időszak kócosabb vintage rockos hangzásához. Ennek szellemében csináljuk a hatodik lemezünket, felhasználva persze mindazt, amit azóta tanultunk.
Álmok, rémálmok, titkos tervek?
Az egyetlen rémálmom, hogy egyszer nem jön több dal, ez elől menekülök folyamatosan az alkotásba. Közös titkos tervünk egy Konyha Plays Jazz koncert, amivel már annyit poénkodtunk a buszban, hogy félő, egyszer meg is csináljuk!
