Először koncertezik Magyarországon a Stereolab
Június 15-én az A38 Hajó színpadán köszönthetjük a space age avantpop első számú képviselőit, a brit–francia Stereolabot. A kultikus zenekar 35 éves fennállása alkalmából világkörüli turnéra indul, és történetük során először Magyarországra is ellátogatnak.
A Stereolab története 1990-ben kezdődött Londonban, amikor Tim Gane, a különleges gitárhangzások iránt rajongó zenész, és a francia énekesnő, Lætitia Sadier egymásra találtak. Kettejüket a zene iránti felfedező szemlélet kötötte össze: rajongtak az analóg szintetizátorok meleg, nosztalgikus hangzásáért, a kevésbé ismert zenékért, valamint azért a fajta alkotói szabadságért, amikor egy dal nem feltétlenül a megszokott versszak-refrén szerkezetet követi, hanem bátran kísérletezik ritmusokkal, hangszínekkel, műfajokkal és jelentéstartalmakkal.
Már a zenekar neve – a Vanguard kiadó egyik kísérleti részlegére utalva – is azt jelzi, hogy nem a trendeket kívánják követni, hanem egy saját, önálló világot építenek. Sadier jellegzetes, hűvös tónusú énekhangja és kétnyelvű előadásmódja – angolul és franciául is énekel – különleges, intellektuális atmoszférát kölcsönöz a zenekar dalainak, melyeket a filozófiai és társadalmi utalásokkal átszőtt szövegek tesznek még egyedibbé. Ezt egészítette ki a háttérvokálokat éneklő Mary Hansen lebegő, lágy hangja, aki 2002-es tragikus haláláig a zenekar meghatározó tagja volt. A ritmusszekcióban Andy Ramsay dobos, Simon Johns basszusgitáros, majd Joseph Watson gondoskodott arról, hogy a komplex hangzásokhoz stabil alap társuljon – így alakult ki az a sokrétegű, mégis egységes világ, amely a Stereolabot már a kezdetektől az alternatív zenei színtér egyik emblematikus zenekarává tette.
A Stereolab pályafutását számos emlékezetes album fémjelzi. Első komoly áttörésüket az 1993-ban megjelent Transient Random-Noise Bursts With Announcements című lemezükkel érték el, amelyben a gépies, lüktető ritmusok, az analóg szintetizátorokkal teremtett hangképek és az ismétlődő zenei szerkezetek már világosan megmutatkoznak. Az Emperor Tomato Ketchup (1996) és Dots and Loops (1997) sokak szerint a csúcspontot jelentik: ezekben a kísérletező attitűd és a popos dallamvilág olyan egyensúlyra talált, amely jól felismerhető, kiforrott karaktert adott a zenekarnak. A Dots and Loops különösen figyelemre méltó, hiszen bátran vegyíti a lounge, a jazz és az elektronikus zene elemeit, miközben megőrzi az érthető, letisztult dallamvezetést.
A Cobra and Phases Group Play Voltage in the Milky Night (1999) egy monumentális, kísérletező album, amelyben a zenekar minden eddiginél gazdagabb hangszerelést és bonyolultabb zenei struktúrákat alkalmazott. A dalok tele vannak aprólékosan kidolgozott hangrétegekkel, váratlan váltásokkal, klasszikus és jazzes elemekkel – egyfajta szonikus labirintust hoznak létre, amelyben a hallgató mindig új részleteket fedezhet fel. Ezzel szemben a Sound-Dust (2001) és a Margerine Eclipse (2004) letisztultabbak, érzékenyebb tónusúak, több csendesebb, visszafogottabb pillanattal. Az utóbbi különösen személyes hangvételű, hiszen részben Mary Hansennek állít emléket.
A zenekar utolsó stúdiólemeze, a Chemical Chords feszesebb, ritmikusabb dalokat tartalmaz, gazdag hangszereléssel és könnyed, filmzenei hangulatokkal. A vibrafonok, vonósok és fúvósok finom jelenléte mellett megmaradt a jól ismert analóg szintihangzás is, ezúttal azonban minden koncentráltabban, letisztultabban szólal meg. A Chemical Chords méltó lezárása egy csaknem két évtizedes, állandóan megújuló alkotói korszaknak – egyszerre összegzése és friss újragondolása mindannak, amit a Stereolab addig képviselt.
2009-ben a Stereolab visszavonult a nyilvánosságtól, és hosszabb időre befejezte a közös zenélést. Tíz év múlva azonban újra összeálltak, kultikus albumaikat gondosan felújított hangzással, ritka felvételekkel és bővített kiadásban jelentették meg – ezzel egy teljesen új generáció is megismerhette őket. Az évtizedek alatt olyan előadókat inspiráltak, mint az Air, a Broadcast vagy a Deerhunter – de munkájuk visszaköszön a hiphop és a soul világában is. Számaik részleteit, hangmintáit többek között Madlib, Busta Rhymes, Mac Miller és Jamilia Woods is felhasználta.
A zenekar először Magyarországon az A38 Hajó színpadán idézi meg ikonikus hangzását – a gépies lüktetést, a lebegő dallamokat és a gondolatébresztő szövegeket –, bizonyítva, hogy zenéjük ma is ugyanolyan izgalmas és érvényes, mint több mint harminc évvel ezelőtt.
