„A jazz , mint egy szerethető hibrid szörnyeteg” – interjú Peter Vermeerschel, a Flat Earth Society alapító tagjával és a belga független zenei színtér keresztapjával
A Flat Earth Society közelgő budapesti koncertje kapcsán beszélgettünk Peter Vermeerschel a HaFaBra hagyományokról, a mainstream diktatúrájáról, a dEUSról, Mike Pattonnal és az Ipecac Recordsal való együttműködésről és megtudtuk hogyan kell helyesen leírni franciául a gyanta szót.
A38blog: Mi az első zenével kapcsolatos emléked?
Peter Vermeersch: Még az általános iskolában volt egy tanárunk, aki az órákon előkapta a kis hegedűjét, játszott rajta valami témát, mi meg énekeltünk hozzá. Még mindig emlékszem a hegedűtok illatára, ahogy kinyitotta azt. Emlékszem a „kolofan” (gyanta) szó is olyan mágikusan hangzott, leírva meg úgy nézett, mintha kézzelfogható lenne. Csak néhány évvel később tudtam meg, hogy franciául helyesen colophane-nek írják. Ez elég kiábrándító, nem gondolod?
A38blog: Sok saját projekteden kívül elég aktív produceri munkát is végzel. Foglalkoztál alternatív és indie zenekarokkal is. Hogy nézett ki a belga zenei szcéna a 80-as és 90-es években és mennyiben különbözik attól, amit ma tapasztalsz? Vannak-e kihagyhatatlan dolgok, amit mindenképp hallanunk kell?
PV: Manapság a zenészek sokkal profibbak, technikásabbak és sokkal jobban értenek az önmenedzseléshez. Ennek ellenére a helyzet nagyon hasonló ahhoz, ami tíz vagy húsz évvel ezelőtt volt: mainstream diktatúra minden szinten (rádiók, sajtó, kiadók, finanszírozás, események, koncertek), másrészről pedig egy hatalmás marginális zenei tér van kialakulóban, mely különböző színekben és variációkban ad a zenészek számára újabb lehetőségeket. Annyira nevetséges, hogy ez a marginális tér mennyivel hatalmasabb és egyben érdekesebb is, mint a a mainstream ösvénye. Hála a laptopok megjelenésének és az internetnek, a legnagyobb különbség a nyolcvanas és kilencvenes évekhez képest, hogy a független zenéket könnyebb lett rögzíteni és egyszerűbb megtalálni hozzá a közönséget.A helyi belga zenekarok közül talán őket emelném ki a leginkább: rockban utazóknak a „Balthazar”, jazzben a „Too Noisy Fish”, klasszikusok közül pedig a „Grain de la voix”-t. Ja, és majdnem megfeledkeztem a Madensuyuról. Remek zenét játszanak. Pierrel együtt voltunk a lemezeik producerei, de ez most kevésbé fontos.
A38blog: Mesélj egy pár szót a HaFaBra hagyományairól Belgiumban. A műfajnak elég sok követője van. Mi lehet ennek a zenei és társadalmi háttere?
PV: Ez egy elég nehéz kérdés. Elég sokat változott a műfaj miután elhagytam a Harmonie Sint-Cecilia zenekarát. Nagyon sok utcazenész eltűnt a városokból és jobban koncentrálnak az „igazi koncertekre”, ami szerintem elég rossz tendencia. Én szerettem a fúvószenekarunkkal masírozni az utcákon, a fellépő kosztümöm meg azóta összezsugorodott (nevet). Ezen kívül játszottunk lóversenyeken, focimeccsek szüneteiben, háborús emlékünnepségeken, temetéseken (ezt kifejezetten imádtam), a polgármester kerti partyján, vagy kulturális központok megnyitóünnepségein. Ne érts félre, nem nosztalgiázom, csak sajnálom, hogy ez a jelenség már szinte alig van jelen Belgiumban. Manapság teljesen más jellegű zenék uralják az utcákat, ami sokkal változatosabb és érdekesebb. Kár hogy Belgium egy nagyon esős vidéken van. Ugyanakkor sajnálom, hogy a helyi kamionsofőr, a fogorvos, vagy a acélgyári munkás már nem fújják együtt a faluban az „Alte Kameraden” kétes változatát.
A38blog: Több neves helyi zenekar mellett, te voltál az első dEUS lemez producere is. Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre és milyennek látod a dEUSt ma?
PV: Elég intenzíven dolgoztunk együtt, de mindannyian még csak kezdők voltunk, köztük én és a kollégám Pierre Vervloesem is. Remek hangulatú volt a közös munka, de nagy kihívásnak is számított húsz nap alatt felvenni és masterelni az egész anyagot. Ez egy nagy előnye a kis költségvetésű analóg stúdiómunkának, mivel nem vagyok egy stúdióban éjszakázó mániákus. Szerintem a jelenlegi dEUS felállás az eddigi legizgalmasabb, a koncertek egyszerűen zseniálisak és számomra a zenekar is inkább az elő fellépéseiről szól, mint a lemezeiről.
A38blog: Milyen a politikai klíma Belgiumban? Van-e valamilyen hatása a jelenlegi szociális és politikai helyzetnek a kultúrára?
PV: A „krízis” szó ebben az esetben kulcsfontosságú, mint bárhol Európában és azon túl. De ezt a szót én már rengeteget hallottam a nyolcvanas évek elején is. A Földgömb egyik leggazdagabb régiójában élünk, ahol ez a krízis ürügyként szolgálhat a panaszkodásainkhoz. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy ez megalapozza a konzervatív gondolkodást, többek között a zenében is. A lemezkiadók, koncertszervezők és fesztiválok általánosan félnek a saját kis kosárkájukon kívül bármi újhoz nyúlni. Olyan zenekarok, mint a Flat Earth Society ezért sokat kell, hogy dolgozzanak a sikerükért.
A38blog: Két évvel ezelőtt mentetek el az első amerikai turnétokra, a válogatáslemezeteket pedig a Mike Patton által vezetett Ipecac Records adta ki. Hogy ismerkedtél meg Mike-al és mi volt a benyomásod a turnéról?
PV: Egy napon Mike küldött nekem egy e-mailt, hogy eljutott hozzá a lemezünk. Kik vagyunk mi és honnan a fenéből jövünk?, – kérdezte Mike. Tetszett neki a lemez és azt javasolta, hogy legyünk a Fantomas előzenekara. Ez egy igazi megtiszteltetés volt számunkra és egyben kihívás is, hogy olyan helyeken játszhatunk, ahova amúgy soha sem jutottunk volna el, és olyan közönség előtt játszhattunk, akik addig nem ismertek minket, de szerencsére nagyon megszerettek. A zene meggyőzte a hallgatóit – ez a legjobb PR a zenekaromnak.
A38blog: Milyennek látod az európai és amerikai jazz színteret? Melyek a legizgalmasabb aspektusai és hogyan lehet jobban a fiatalok felé nyitni?
PV: Nem vagyok egy muzikológus, a jazz egy szerethető hibrid szörnyeteg és ilyennek kell maradnia. A puristák gondolom nem értenének velem egyet, de szerintem a „tiszta” jazz elég unalmas és ártalmatlan. Én a korcs ivadékait szeretem, amit generált. Lehet, hogy a jazz, mint egy műfaji kategorizáló eszköz is devalválódott. Túl sok mindent sorolnak ma a jazzhez. Nem tudom, hogyan lehetne több fiatalhoz eljuttatni a jazzt, de a kisebb klubokban és azok nyüzsgő, méhraj-szerű környezetében rejlik mindennek a kulcsa. Egy olyan miliőről van szó, ahol a klubok a zenészek és a hallgatóság mindennapi életének szerves részévé válnak, ellentétben a mainstream szórakoztatástól, ami csak a vásárlóerőt látja a közönségében.
A38blog: Fel tudnád sorolni kedvenc lemezeidet?
PV: Na, erre nem tudok válaszolni. Nincsenek kedvenc lemezeim, mert ha neked több mint tízezres gyűjteményed van, akkor feleslegessé válik az összehasonlítás.Tegnap például a lengyel zeneszerző, Witold Lutaslowski „Livre pour Orchestre” c. szerzeményét hallgattam. A nagyzenekari hangzás igazán elbűvölő világa párosul itt a látszólag spontán struktúrával.
A38blog: Milyen programmal indultok el az európai turnétokra?
PV: Volt egy remek kis turnénk, amit a „13” c. lemezünk megjelenéséhez szerveztünk, az új számok pedig fokozatosan elfoglalták a helyüket a koncertek playlistjén. Budapesten egy organikus keverékét fogunk játszani a régi és az új számainkból. Budapest egy remek hely, imádtunk itt koncertezni és nagyon várjuk a következő találkozást.
Flat Earth Society (BE), Uzgin Űver
Október 7., hétfő, 19.30
link: http://www.a38.hu/hu/program/flat-earth-society-be-uzgin-uver-hu
előtte „Jazz In Turkey?” dokumentumfilm a török jazzról: http://www.a38.hu/hu/program/jazz-in-turkey-filmvetites