Child Abuse | Zenekar a komfortzónán kívül

A húzós zenekarnév (Child Abuse, azaz „gyerekbántalmazás”) húzós zenét takar. A teljes mértékben kompromisszummentes New York-i avantgárdrock-trió pontosan olyan, amilyennek egy New York-i avantgárdrock-triót elképzelünk. Noise, death metal, free jazz, grindcore – erre a négy pillére épül a Child Abuse fantasztikus, ágas-bogas, színtiszta zenei energiából emelkedő zajpalotája. A tíz éve változatlan hevességgel dübörgő noise-jazz trió legújabb, Trouble in Paradise című lemezét mutatja be október 6-án az A38 Hajón. A zenekar ideológusával és basszusgitárosával, Tim Dahllal (a képen balra) beszélgettünk a zenekar nevéről, New Yorkról, Lydia Lunchról és a legkedvesebb gyermekkori emlékekről.

Elég ellentmondásos a zenekarotok neve. Nem adódott ebből problémátok, akár jogi, akár szervezési?

Soha sem volt jogi problémánk a zenekari névből, mivel a törvény nem tiltja a Child Abuse elnevezést, de negatív reakciókban természetesen bőven volt részünk. Berlinben például van egy aktivistákból álló csoport bojkottálja a koncertjeinket, és erre ösztönzi az embereket is. Volt több olyan fesztivál is, ahol nem szívesen láttak minket, mert problémájuk akadt a támogatókkal. Röviden szólva, a művészet nem mindig olyan foglalkozik dolgokkal, amik az emberek komfortzónáján belül vannak. Mi meghagyjuk az embereknek, hogy úgy interpretálják a zenekar nevét, ahogy akarják. A zenénk nyitott szellemiségű közönséghez szól, szóval, aki nem tudja magát túltenni a nevünkön, annak nem is fog tetszeni, amit csinálunk.

Az új lemezeteken van egy Michael Landon (amerikai TV-sztár a hetvenes-nyolcvanas évekből) című számotok. Van ennek valami köze a gyermekkori emlékeidhez?

A szám címe valóban Michael Landon, de nem a színész emlékére készítettük. Michael Landon neve amúgy szorosan fűződik a gyermekkori emlékeimhez. Nem mintha szeretném, de akkoriban sokkal kevesebb médiaforrásunk volt, és a TV-színészek igazi bálványok voltak, köztük Michael Landont szinte minden háztartásban ismerték. Rengeteg tévésorozatban kapott főszerepet. Különösen a Highway to Heaven volt ismert, ami egy elég ostoba film. Ezek a filmek elsősorban a nyugdíjasoknak és a gyerekeknek szóltak. Ha nem tartoztál ezekbe a korosztályokba, és mégis nézted ezeket a filmeket, akkor valami különös intelligenciával kellett, hogy rendelkezzél.

A Brooklyn Vegan a noise, az avant-rock és az free jazz fúziójaként jellemezte a zenéteket. Nekem úgy tűnik, hogy ez a három (al)műfaj gyakran egy energiaforrásból táplálkozik. Elég, ha csak olyan zenészekre gondolunk, mint Mike Patton, John Zorn, vagy Merzbow. Mit gondolsz erről?

Noha mindannyian szeretjük a noise-t, az avant-rockot és a dzsesszt, a zenénkhez sohasem viszonyultunk úgy, mint ennek a három stílusnak a fúziójához. Mindig is olyan erőteljes zenét akartunk játszani, ahol a külső hatások és a környezetünk reflektál a művészetünkre és viszont. Több olyan igazán nagynevű és befolyásos zenésszel és formációval játszottam együtt, mint a Ruins, John Zorn, Merzbow, vagy Mike Patton. Ezek az emberek és zenék mindenképp a művészeti kiteljesedésem szerves részévé váltak, de a világon rajtuk kívül is rengeteg érdekes dolog van, ami szintén komoly hatással volt ránk.

Ha már a hatásoknál tartunk, akkor milyen basszusgitárosok és bőgősök hatottak rád és a hangzásodra a legjobban?

Ezen a ponton azt állítanám, hogy maga a zene és a zeneszerzők voltak rám a legnagyobb hatással. Amikor fiatalabb voltam és basszusgitáron tanultam játszani, olyan zenészek voltak rám nagy hatással, mint Bootsy Collins, Jaco Pastorius, Charles Mingus, Bernard Edwards, Darryl Jones, Paul McCartney, Scott LaFaro, és azok a srácok a Nashville Sessionből…

Milyennek látod a független New York-i zenei szcénát ma? Melyek a kedvenc klubjaid és kiadóid? 

Rengeteg tehetséges zenész barátom van, akik a független New York-i zenei szcéna fontos szereplői. Mivel a város kezd iszonyatosan drágulni, és így megfizethetetlenné válni a művészeknek, így sokan vagy elköltöznek, vagy lemorzsolódnak. Ugyanez a helyzet a kiadókkal és a klubokkal is. Weasel Walter [a chicagói és New York-i avantgárd egyik fontos zenésze-szervezője] például anyagi okok miatt állította le az ugExplode kiadóját. Ugyanez vonatkozik a Lovepump Unitedra is. Ők gondozták az első két lemezünket, de már képtelenek új anyagokat kiadni. Szerencsénkre most felkarolt minket a Skin Graft kiadó. Kedvenc brooklyni klubunk, a Death by Audio november 22-én szervezi a búcsúkoncertjét. A Vice Media felvásárolta az épületet és ezzel véget vetett egy történetnek. A nagyvárosok közötti anyagi differenciák és a szabad sajtó elhatalmasodása óriási teherként nehezednek a független zenészek vállára. Természetesen ma már bárhol a világon és bárki készíthet egy lemezt a hálószobájában, de ez nem egy zenei színtér. Ez csak egy pixel az információ végtelen és amorf világában. Még korai lenne azt mondanom, hogy ez rossz, de hogy teljesen mást jelent, az is biztos. Az ikonikus tisztelet fogalma elavult. Nem érzem magamat komfortosan abban a világban, ahol eltűnőben van a hősök fogalma.

Tagja vagy a Lydia Lunch’s Retrovirusnak, többek között ezzel a projekttel koncerteztél az A38 Hajón is. Milyen Lydiával együtt turnézni?

Lydia a klasszikus példája az élő legendának! Nem látom, hogy a jelenlegi világban meglenne a lehetősége egy hasonló legenda születésére. Majdnem olyan, mint James Brown, saját vizeken evez, és senkit sem enged az útjába. Öt lépésre előre tud tervezni. Mindent megtestesít, amit egy zenekari vezetőtől elvárnál. Nagy élmény volt a Retrovirusszal turnézni. Weasel Walter, Bob Bert, Lydia és közöttem non-stop társalgás folyt a háborúról, a művészetekről, az életről és egyszerűen csak arról, amit útközben láttunk és tapasztaltunk. Egy erősen összetartó család voltunk. Ha Lydia megkedvel valakit, akkor azt végtelen szeretettel és tisztelettel övezi. De ha valakit nem kedvel meg, akkor nem lennék annak a helyében.

Egy évvel ezelőtt Lydia kiadott egy szakácskönyvet, ahol híres zenészeknek készített ételek receptjeit személyes sztorikkal tarkította. Ettél-e már Lydia főztjéből és ha igen, hogyan értékelnéd?

Igen, ismerem a könyvet. Még nem főztem a receptjei alapján, de volt szerencsém kipróbálni azt, amit nekem főzött. Hasonló az ízlésünk, mind a ketten szeretjük a csípős ételeket. Egyszer egy igazán csodás cajun csirkét készített ecetes káposztasalátával, friss eperrel és házi készítésű mentás jeges teával tálalva. Akkor nagyon jól esett ez a vacsora, mivel Kentucky állam közepén turnéztunk épp és elviselhetetlen volt a hőség. De ami a legfontosabb, hogy Lydia minden szeretetét beleadja a főzésbe.

A hét bibliai főbűnből hányat követtél el?

Mindegyiket.

És végül nevezd meg az öt kedvenc gyermekdalodat.

Tudod mit, legyen inkább öt gyermek tematikájú dal. Íme:

1. Karlheinz Stockhausen: Gesang der Junglinge

2. Iron Maiden: Children of the Damned

3. USA for Africa: We Are the World (We are the Children)

4. Blind Willie Johnson: Motherless Children Have a Hard Time

5. Deicide: They Are Children of the Underworld