Maradtak a drótemberek – And The Wiremen koncertbeharangozó és interjú

Az A38 Hajó izgalmas, kísérletező „nehézzenéket” bemutató sorozatában ezúttal egy igazán különleges produkció érkezik a hajó csodás fekvésű kiállítótermébe. A brooklyni And The Wiremen voltaképpen zenészek, művészek laza szerveződése, amit a társaság központi alakja, a dalszerző-gitáros-énekes, a Bee and Flower nevű zenekarral korábban már megfordult Lynn Wright tart össze. A folyamatosan változó társaság tagjai közé tartozik a New York-i progresszív pop jó pár fontos képviselője, például az A38-as koncerten is fellépő Sparklehorse-tag trombitás, Paul Watson, a Pere Ubu-tag Tony Maimone, vagy a Cloud Room basszusgitárosa, az And The Wiremenben hegedűn játszó Jon Petrow. A Hajóra most háromfős formációban érkeznek. Latin ritmusok éppúgy beleférnek Wright muzsikájába, mint minimalista, repetitív megoldások. A közelgő koncert kapcsán beszélgettünk a zenekar dalszerzőjével, Lynn Wrighttal.

Mi állt az And The Wiremen megalapítása mögött és mik voltak a főbb zenei és stilisztikai vezérelveitek?

Az And The Wiremen eleinte csak egyalbumos projektként indult. Rengeteg olyan számom volt, amit más zenekaroknak szántam volna, de sehogy sem került sor arra, hogy fel is vegyük őket. Eredetileg egy olyan konceptuális albumot szerettünk volna készíteni, ahol minden számot más énekes vagy énekesnő adott volna elő. Egy nagyon jó hangmérnök ismerősöm meghívott minket a new-orleansi stúdiójába, ahol felajánlotta, hogy ingyen felveszi a számaimat, de csak abban az esetben, ha én éneklem fel őket. Így kezdtem el énekelni. Amikor felvettük az első And The Wiremen lemezünket, többnyire improvizált zenéket játszottam, így az elsődleges kihívás az volt, hogy számokat kell írnom és nem absztrakt improvizációs kompozíciókat. Nem állt mögöttünk kiadó, vagy koncertszervező, csupán a zene iránti szeretet vezérelt minket…

Milyen zenéket hallgattatok a felvételek során?

Nagyon sok kolumbiai és afrikai zenét hallgattam, így a lemezünkre is becsempésztünk afro-latin ritmusokat. Mi a jazz világából nőttünk ki, de nem akartunk jazz lemezt készíteni. Ugyanakkor nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam zenész kollégáimtól és barátaimtól, sőt, sokan mondták, hogy szívesen adnák elő velünk élőben a számokat. Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek mondhatom magamat. Olyan zenészek jeleztek vissza, mint Jon Petrow, Paul Watson és Tony Maimone (Pere Ubu). Azóta több zenésszel is dolgoztunk együtt, van amikor kilencen voltunk a színpadon, volt amikor csak ketten.

Hol van a jelenlegi bázisotok, Berlinben vagy New Yorkban?

Többnyire New Yorkban élünk, bár Paul Watson állandó lakhelye Richmondban van, a többi zenész tagunk pedig Berlinben él. Én azért nem költöztem el New Yorkból, mert egyrészt itt nőttem fel, másrészt még mindig itt van a legtöbb zenész ismerősöm. A Racoco/RX táncegyüttesnek szerzek zenéket, multimédiaművészekkel dolgozom együtt, illetve játszom egy pár helyi zenekarban is. Az utóbbi években minél több időt töltök Európában, mivel New York kezd elég barátságtalan lenni a művészekkel. Nagyon drága város lett és a kreatív emberek máshova költöznek.

Számotokra mi a legnagyobb különbség egy európai és egy amerikai koncertturné között?

Először is, a távolságok kisebbek. Az európai promóterek is sokkal jobban bánnak a zenekarokkal, és a közönség is jobban érdeklődik az új zenék iránt. Nagy-Britanniában és Amerikában egy elég szűk látókörű üzleti megközelítés vezérli a bookingot, ezért elég nehéz ott koncertet szervezni. Amerikában minden a pénzről szól. Régebben az ügynökök, kiadók és promóterek sokkal többet fektettek a fejlesztésbe. Mostanában alig találkozunk ilyesmivel, bár még mindig elég masszív az underground.

Tagja vagy a Bee and Flower zenekarnak is, mellyel 2012-ben az A38 Hajón is felléptél. A B&F és az And The Wiremen önmenedzselő underground zenekarok. Mennyire nehéz a mai viszonyokban függetlennek maradni és aktívan koncertezni? Mi az előnye és a hátránya annak, ha független vagy?

Egyértelműen több munkával jár a függetlenség, de ugyanakkor meghatározott szabadságot is ad abban, hogy belelátsz a saját ügyeidbe és úgy pozicionálhatod a zenekarodat, ahogy csak te szeretnéd. Független zenészként egy művészközösség része lehetsz, ahol egyszerre találsz zenészeket, promótereket, klubtulajdonosokat és újságírókat, akik a zeneszeretetüknek szentelik az életüket. Ha valaki veled dolgozik, ez azt jelenti, hogy érdekli amit csinálsz. Mind a két zenekarommal olyan kapcsolatokkal rendelkezünk, amit más szervezőktől, haver zenészektől kapunk. Ugyanakkor az And The Wiremennek most van egy német ügynöke, a Bee and Flowernek pedig kiadója. Szerencsére több olyan barátunk van, akik annak ellenére hogy sikeresebbek nálunk, mindig segítenek a koncertszervezésben. A nehezebb része az, hogy vannak városok ahol sokkal bonyolultabb új sajtó- és klubkapcsolatokra szert tenni.

Milyen felállással érkeztek Budapestre? Be tudnád mutatni a zenekar tagjait?

Trióban fogunk fellépni. Paul Watson, aki a zenekar másik kulcsembere, trombitán játszik és énekel. Paul egy sor remek kísérleti rock, jazz, post-punk, folk és Indie zenekarban játszik, köztük a Sparklehorseban, Michael Hurley zenekarában, a Half Japaneseben és a the Orthotonicsban. A hetvenes, nyolcvanas években a Keleti Part improvizatív szcénájában volt nagyon otthon, olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Fred Frith. A hegedűn Jon Petrow játszik. Jon is a new-yorki színtérből került elő és együtt játszik velem a Bee And Flowerben. Nem olyan rég egy improvizatív projekt keretein belül a producer Martin Bisissel kezdett el dolgozni.

És végül: kik a wiremanek (drótemberek)? És mi áll az „And” (és) előtt?

Az And The Wiremen megtestesíti azt, amit beleképzelünk a zenekar alakulásán során. Az „And” (és) azért van, mert eredetileg egy fiktív színpadi személyt és történetet szerettünk volna a zenekar köré építeni. Idővel sajnos elvesztettük az érdeklődést a fiktív személy iránt, így csak a vége maradt meg, „az és a drótemberek”.