Hét év a Quartnál – interjú Rónai Andrással, a Quart.hu (volt) szerkesztőjével

Magyarország egyik leglátogatottabb portálja, az Origo főszerkesztőváltását követően a szerkesztőség egy része tiltakozásul felmondott, köztük a zenei rovat, a Quart.hu két szerkesztője, Rónai András és Inkei Bence is. A Quart szerkesztősége 2007 óta kiemelt figyelemmel kísérte az A38 Hajó programjait, több tucat interjú, koncertkritika, ajánló segítségével népszerűsítették az itt fellépő külföldi és hazai zenekarokat, az A38 Hajó pedig a Quart.hu első hirdetője volt. Rónai és Inkei a héten jelentették be távozásukat, a megszűnés hátterét pedig Rónai András saját mikroblogján fejtette ki. Tartozunk annyival a Quart újságíróinak (és persze az alapító Nádori Péternek, illetve a lapot jó ideig szerkesztő Tövisházi Ambrusnak), hogy megemlékezzünk az elmúlt hét év együttműködéséről, felidézzük a legszebb koncertélményeket, a legolvasottabb cikkeket és együtt nosztalgiázzunk. Ritka pillanat, amikor az újságíró válaszol a kérdésekre, és nem fordítva. Rónai András szerkesztővel készült interjúnk a hajtás után olvasható.

Hét évig voltál az egyik legjobb hazai online zenei médium, a Quart szerkesztője. Hogyan jellemeznéd ezt a hét évet, mik voltak a csúcspontok és a lejtők? 

A Quart történetében alapvetően egy nagy elmozdulás volt. Klasszikus online zenei lapként indult, a megszokott típusú cikkekkel: lemezkritikák, koncertbeszámolók, hírek stb., de például az Ingyenzene rovat már ekkor is több volt ennél. Az utóbbi néhány évben mozdultunk el ettől egy másik, magazinosabb irányba: kevesebb lett a hír és a lemezkritika, több az olyan anyag, ami az Origo címlapján kiemelt helyen tudott megjelenni és széles olvasóközönséget vonzott. Pl. a nagy listák vagy éppen egyedi, kreatív megoldások (pl. az, hogy egy népszerű dalszövegtípus elemzése helyett vagy előtt én magam írtam egyet). De emellett azért bőven maradtak voltak olyan cikkeink is, amelyek nem az „átlagos Origo-olvasónak” szóltak.

Ez az elmozdulás a hagyományos lemezkritika-központúság felől amúgy a nemzetközi sajtóban is érezhető, illeszkedve az olvasói elvárásokhoz, valamint magának a zenének (előállításának és fogyasztásának) a változásához. Nem titok, hogy benne volt az is, hogy a hagyományos tartalmak közül sok egyszerűen nem vonzott annyi látogatót, hogy az Origónak megérte volna ezért két teljes állású embert fizetnie. Csúcspontokról és lejtőkről nem beszélnék. Az utóbbi irány is sok érdekes szakmai kihívást jelentett, noha én személy szerint sajnáltam, hogy kevesebb lemezről tudtam írni, mert azért személyesen az az egyik szívügyem. Egyik nagy büszkeségem, hogy nagyon erős külsős csapatot tudtunk összehozni, és bánatom, hogy nem tudtuk igazán egyben tartani őket, viszont örülök, hogy sokan közülük a Quart után vagy mellett máshol is írtak, és/vagy másként is foglalkoznak zenével.

Inkei Bencével létrehoztátok az egyik legjobb hazai online zenei sajtóterméket. A kezdetekben milyen illúziókkal kellett feladnotok?

A legfőbb illúzió, amiről persze mindig is tudtuk valahol, hogy ábránd, hogy a népszerűbb előadókról szóló cikkek által bevonzott olvasók majd nagy számban körbenéznek felfedezni más zenéket. Nagyon jól esett a búcsúzásunk után, hogy sokan írták, hogy ez történt velük; ugyanakkor ez a közönség – amely a legfontosabb volt nekünk – mégsem lett akkora, mint azt talán korábban reméltük.

Hogyan határoznád meg a Quart olvasói célközönségét? Mennyiben változtak az elmúlt évek alatt?

Kezdetben egyértelműen a zene iránt elkötelezett, felfedezni vágyó (Magyarországon sajnos azt kell mondani, hogy) rétegközönség volt. Későbbiekben próbáltunk egyensúlyozni a nekik és a lehető legszélesebb közönségnek szóló cikkek között.

Mely saját szerzésű quartos cikkeidre vagy a legbüszkébb és mi az, ami még kimaradt, amit mindig meg szerettél volna írni, de eddig nem jutott rá sor?

Nagyon sok mindenre büszke vagyok, tényleg nehéz választani. A leginkább talán azokra a lemezkritikáimra, amelyek társadalmi vagy esztétikai-filozófiai szempontokat emeltek be: Portishead, Palya Bea, David Byrne & Brian Eno, Csík Zenekar, Serengeti, Hortobágyi László, Tamikrest. A „hagyományosabb” lemezkritikák közül talán a Future Of The Leftet mondanám, de nagyon büszke vagyok számos, afrikai zenével foglalkozó cikkemre is. És bár sok kommentelő az ellenkezőjét vélelmezte, az ún. fikázásokban is rengeteg munka volt, a legbüszkébb ezekre vagyok: Mitsoura, Goulasch Exotica, Belmondo – Kowalsky Meg A Vega.

Az interjúk közül két végpontot mondanék: az egyik Matthew Herbert, akinek régóta nagy rajongója voltam, és aki az előre megbeszélt idő lejárta után azt mondta, hogy kérdezzek még, de annyira zavarba jöttem, hogy nem ugrott be semmi. A másik Ákos, akinek közismerten nem vagyok rajongója, de olyan oldalát tudtam kihozni, amit nem szokott (tudni) megmutatni. De mondhatnám egészében az Ingyenzene rovatot is, és azt, hogy sokaknak segíteni tudtunk vele; vagy azt, hogy sok olyan cikket írtam, amely a gender- és testkép-problémákat elemezte a popzenén keresztül, mert ez a mainstream magyar sajtóban hanyagolt, de nagyon fontos téma. Végül mondanám az utóbbi néhány év „kedvenc magyar számaink” válogatásait (2011-es, 2012-es, 2013-as); ezt az általam kitalált és felügyelt összeállítást az olvasók is a várakozásokon felül szerették.

A kedvenc cikkötletemből csak a cím volt meg, de azt nagyon szeretem (bár általában eléggé utálok címet adni): „Nincsen benne semmi, ámde”, olyan lemezekről szólt volna, amelyeken látszólag nem történik semmi, mégis nagyon jók (William Basinski, The Necks, és még valami talán tervben volt). Illetve szerettem volna Szabó Sz. Csabával közösen írni egy nagy cikket kettőnk közös szerelméről, a finn Circle-ről. Talán egyszer legalább az egyiket megírom.

Rónai András és Emika az A38 Hajón (Csatári Gergely fotója)

Mi volt minden idők legolvasottabb Quart cikke?

Hát, gondolom, a Michael Jackson-nekrológ, bár arról nem tudok olvasottsági adatot; mindenesetre hajnali 2-től 6-ig írtuk Puskár Krisztiánnal ketten, és szerintem jó is lett. Amiről tudok számot, abból kimagaslóan a Cipő-nekrológ  volt a legolvasottabb.

Értek-e váratlan meglepetések, cikkek, melyek várokozásaitokat felülmúlva keltettek nagy érdeklődést, vagy olyanok, melyek negatív reakciókat váltottak ki az olvasóitok körében?

Volt, hogy egy véletlenül talált hír hirtelen nagyon sok olvasót hozott (Halálos stage diving), vagy néha egy-egy „rétegzenésznek” elkönyvelt előadóval készült interjú kezdett el nagyon szaladni a facebookos megosztásoknak köszönhetően (érdekesség pl., hogy a Szántó Faszi-interjút kb. kétszer annyian olvasták, mint a Zséda-interjút).  Az egyik legnagyobb meglepetésem az volt, hogy a budapesti koncertéletről szóló cikkem milyen sok olvasót vonzott. Sajnos gyakoribb volt, hogy azt hittük, hogy valami többeket fog érdekelni. A legszomorúbb a Georgia Anne Muldrow és a New Age Steppers-cikkek után voltam – remélem, azért most kattintanak rá néhányan. Azért az újságírói munkához elengedhetetlen, hogy az ember megtanulja hamar elengedni az ilyeneket.

A gyakran nagyon kritikus koncertbeszámolók és lemezajánlók elég sok olvasóitoknál verték ki a biztosítékot. Volt-e olyan cikk, amit utólag megbántatok?

Ilyen nem volt. Én leginkább azokat az eseteket bántam, amikor egy-egy szövegen még kellett volna dolgozni, szerkeszteni, a szerzővel egyet-kettőt oda-vissza levelezni, hogy tényleg olyan legyen, amilyennek szerettem volna, de nem volt erre idő. Amúgy hamar rájöttünk, hogy a kommentelő rajongók számára minden olyan cikk, amely szerint az adott előadó nem zseniális és tökéletes, fikázásnak minősül; és hogy a hozzászólásnak nem feltétele, hogy valaki akár egy mondatot végigolvasson a cikkből. (Nádori „Gitár János” Péter nagyszerű Roger Waters-kritikája volt az, ami ezt még 2007-ben a Napnál világosabbá tette.) A legfurább és legrosszabb egyébként az, hogy ritkaságszámba ment az olyan komment, amikor valaki nem csak azt írta, hogy „baromságot írtok”, hanem legalább rámutatott arra, hogy szerinte mi a baromság, hogy holmi érvelésről most ne is beszéljünk.

Milyen külföldi zenei portálokat olvasol szívesen, illetve mely internetes (nem csak zenei) oldalakat tartod a szakma alfa és omegájának?

Amit mindig végigolvasok, az pont a nyomtatott, online nem elérhető Wire. És meg kell, hogy mondjam, hogy nekem fontos az, hogy nyomtatott, és hogy előfizettem rá pénzért, mert akkor már elolvasom belőle azokat a cikkeket is, amikre egy netes oldalon rá sem kattintanék, mert egyáltalán nem érdekel a témájuk – és így például iszonyú jó interjúkat olvastam a Wire-ben olyan free jazz-zenészekkel, akiknek korábban csak a neve derengett félig-meddig. A netről elektronikus zenében a FACT-et olvasom rendszeresen, hiphopban a Passion Of The Weisst. Viszonylag gyakran megnézem a Quietust, a Tiny Mixtapest, a Guardian zenerovatát, és még elég sok oldal van, amit sajnálok, hogy nincs rá időm; ezek közül a Collapse Boardot említeném, mert az nem túl igazán ismert. Érdemes a legjobb kritikusok Tumblrjeit követni (pl. Tom Ewing, Maura Johnston,Katherine St Asaph, aztán hamar felfedezi az ember a többit, aki érdekli; én őt még nagyon ajánlom: B Michael). Ezeken hamar megtalálja az ember a legérdekesebb aktuális vitákat.

Milyennek látod a hazai zenei újságírás jelenlegi helyzetét?

Az még mindig szomorú, és nem is hiszem, hogy a közeljövőben nagyon változni fog, hogy mennyire hiányoznak a nagy lapokból a rendes, rendszeres, átfogó könnyűzenei rovatok. Viszont az utóbbi néhány év fejleményei közül örvendetes egyrészt az, hogy a Recorder életképes tudott lenni (bevallom, eleinte nagyon csodálkoztunk azon, hogy valaki egy ilyen lapba pénzt akar, mer tenni), másrészt az, hogy létrejöttek olyan niche tartalmak, amelyeket (ráadásul nem is feltűnően nyomuló) szponzorok tartanak el, akik úgy látják, hogy érdemes zenéről szóló cikkek által megszólítani egy szűk, de elkötelezett közönségréteget megszólítani. Ezek közül hozzám a legközelebb a Tesla.wav áll.

Mi volt a legemlékezetesebb A38-as koncerted?

Erről tavaly megkérdeztetek, és azóta sajnálom, hogy nem ugrott be a Helmet, úgyhogy legyen az.

Milyennek látod a Hajó szerepét a hazai zenei színtéren?

Nagyon sok az érdemi program (ezt a programajánló írásakor gyakran fájlaltam is, a legtöbb időt az A38-as koncertek vették el :)), és az még külön jó, hogy sokszor mertek kockázatot vállalni. Szóval abszolút pozitívan.

Az Origótól való távozásotokat követően Inkei Bence a Cinkhez igazolt át. Neked vannak-e már a váltásra vonatkozó terveid?

Még semmi konkrét, kis- és nagyszabású tervek, meg menekülési útvonal valami eléggé más dologba. Azért zenéről fogok írni mindenképpen, szerintem meg is ártana, ha nem tenném; már csak azért is, mert ennyi év után nem tudok leszokni arról, hogy egy új lemez hallgatásakor ne kezdjek el fejben fogalmazni frappánsnak szánt mondatokat.