„A különböző művészeti ágak olyanok, mint a végtagok” – Ministry Of Wolves-interjú

A Ministry Of Wolves, azaz A farkasok minisztériuma az Einstürzende Neubauten, a Nick Cave & The Bad Seeds és a Firewater egykori tagjaiból összeállt szupergrupp. A zenekar eredetileg egy színházielőadás kísérőzenéjének megalkotására alakult: az ötletgazda Paul Wallfisch volt, aki (a Botanica nevű zenekar mellett) a dortmundi színház zenei vezetője is egyben. A színház idén februárban tűzte műsorra a Grimm testvérek meséiből, többek között a Piroska és a farkasból, az Aranyhajból, a Csipkerózsikából, a Hamupipőkéből összeállított, A farkasok köztársasága előadását, aminek zenei kíséretét a fent említett zenészek alkalmi társulására bízta. Az előadás akkora sikert aratott, hogy a kísérőzenét lemezen is megjelentette a nagy múltú Mute kiadó, Harveyék pedig turnéra indultak a produkció egyszerűsített, multimédiás verziójával – ez érkezik szeptemberben Budapestre. A különleges fellépés kapcsán Danielle de Picciottoval (a kép jobb szélén) beszélgettünk a különböző művészeti ágak jelentőségéről, az átalakuló Berlinről és a jövőbeli terveiről.

Hamarosan Budapesten játszol új projekteddel, a Ministry Of Wolves-szal, és a Grimm-mesék interpretációit adjátok elő. A produkciót már el is játszottátok a Dortmund Theaterben, és az anyagot kiadtátok lemezen, a Mute Records gondozásában. Miért épp ilyen témát választottatok, honnan jött az ötlet, és hogyan került Mick Harvey és Paul Wallfisch a képbe?

Paul immáron három éve a Dortmund Theater zenei rendezője. Megkérdezte Alexander Hackét és engem, hogy lenne-e kedvünk dolgozni egy Republik der Wölfe című színdarabon, a Grimm testvérek egyik műve alapján. Én szeretem a meséket a szürreális természetük és a rejtett jelentéseik miatt, és miután megemlítette, hogy a zenét élőben adnánk elő a színdarabban, mindketten igent mondtunk az ajánlatára. Azt is megkérdezte, hogy tudnánk-e ajánlani valakit, aki tud dobolni és énekelni. Mick nagyon közeli barátja Alexandernek és nekem most már majdnem három évtizede, és mindig is reméltük, hogy majd tudunk valamit közösen csinálni, úgyhogy azonnal őt javasoltuk. Szerencsére Mick pont ráért, és érdekelte is a dolog. Miután befejeztük a színdarab zenéjének felvételét, úgy döntöttünk, hogy az egész túl jó ahhoz, hogy a színházban szóljon, úgyhogy nekivágtunk egy album rögzítésének is. Így született meg a Ministry Of Wolves. 2014 tavasza óta turnézgatunk az anyaggal, és mellette játsszuk a színházban is. Érdekes a kétfajta előadásmód – Budapesten csak a dalokat játsszuk el, a színdarabot nem adjuk elő, de annak érdekében, hogy a produkció színesebb legyen, készítettem hozzá vizuális elemeket, amik mögénk lesznek vetítve.

Te és Alex rendkívül aktívak vagytok új projektek megalkotásában, illetve régi programok felelevenítésében. Ott van például a Crime And The City Solution, amellyel turnéztál és lemezt is készítettél. Milyen emléked van róluk, és mi a helyzet az Einstürzende Neubautennel – számíthatunk például egy újabb lemezre?

A Crime And The City Solution összeállása nagyon jópofa dolog volt, mert sok kedves barátom, illetve általam tisztelt zenész vett részt benne. Egy hónapon át vettük fel a lemezt Detriotban, és nagyon elégedettek vagyunk a végeredménnyel. Nehéz egy ekkora zenekarral turnézni – nemcsak azért, mert magasak az utazási költségek, hanem mert mindenkinek elég bonyolult az időbeosztása az egyéb projektek miatt. És miután lenyomtunk közösen két nagy turnét, mindenki visszatért a saját dolgaihoz.

A Neubauten nemrég fejezte a legújabb, Lament című album felvételét, amit neki is állnak turnéztatni idén ősszel, valószínűleg jövő tavaszig. Hallottam már egy-két dolgot a lemezről, és lenyűgözött. A témája amúgy az I. világháború.

A Ministry Of Wolves nem az első irodalmi témájú projekted. Mi az, ami téged a legjobban lenyűgöz az irodalomban?  Milyen könyveket szoktál olvasni, és milyen történeteket szeretnél még színpadra állítani?

Hároméves korom óta könyvmoly vagyok – imádom a szavak varázslatosságát, és ahogyan a szavak játszani tudnak veled. Általában szürrealista, filozófiai témájú könyveket olvasok, vagy női művészek életrajzait, önéletrajzait. Mostanában a történelem és a vallás is felkeltette az érdeklődésemet. Már írom a szövegét a következő színpadi produkciómhoz, amit 2015-re tervezek bemutatni.

Írtál egy könyvet is a berlini élményeidről The Beauty Of Transgression címmel. Mit jelent számodra a város manapság?

Amikor 1987-ben odaköltöztem, úgy véltem, hogy Berlin a legkreatívabb város a világon, és a véleményem egészen 2005-ig maradt meg. Utána kezdtem nyugtalanná válni. A dzsentrifikálódás nagyon nagy mértékben változtatta meg Berlint, és emiatt olyan lett, mint bármelyik nagyváros. Minden olyan steril lett, és ez kevésbé tetszett nekem. Még mindig szeretem várost, továbbra is amolyan lázadó helynek tartom, viszont 2010 óta nomád életmódot folytatok. Kontinensről kontinensre utazom,  különböző projektekben veszek részt, és nagyon élvezem az egészet. Mindig is utazó voltam, és állandóan azt kell éreznem, hogy fejlődök és hogy átalakulok.

1991-ben aktívan részt vettél a berlini Tresor Club beindításában, és később Gudrun Guttal megalapítottad az Ocean Clubot. Szintén komoly résztvevője vagy Berlin zenei és művészeti színterének. A berlini szcéna nagyon is összetartónak tűnik. Valóban ez a helyzet?

Mindig is részt vettem egy csomó mindenben. Komplex művészként abban hiszek, hogy nem szabad magamat egy stílusnak, technikának, médiumnak szentelnem. Sokkal nagyobb távlatokban gondolkodom. Ezért énekeltem egy hip hop zenekarban, dolgoztam technoklubokban és lettek kurátora sokszínű alkotókat felvonultató kiállításoknak. Berlin a nyolcvanas és kilencvenes években elsősorban experimentális városnak számított, és az emberek sokkal interaktívabbak voltak. Manapság a művésziparnak az a törekvése, hogy mindent sablonokba szorítson, éppen ezért a kísérletezős interakció nehéz ügy. 

Sokat turnéztál a kísérletezős projektjeiddel, főleg az USA-ban. 2012-ben még egy Glasshouse című filmet is készítettél, felelevenítva azt a napot, amikor otthagytad Európát az Államok kedvéért. Mi volt az a fő impulzus, ami miatt ennek egy filmet szenteltél?

2005-ben egyre nagyobb honvágyam lett New York City és a gyökereim iránt, és akkor úgy döntöttem, hogy átnézek néhány olyan régi anyagomat, amik még az akkori időkből származtak – ezek elsősorban Super 8-as cuccok voltak. Ezek adták az ihletet egy rövidfilmhez – felelevenítettem az utolsó New York-i estémet 1987-ből. Ez az “utolsó vacsora” végül egy komplett rémálomnak bizonyult, és tökéletesen példázta azt, hogy miért hagytam ott ezt a bűncselekményekben gazdag várost Európáért.

Amikor 2005-ben befejeztem a rövidfilmet, egy kis amerikai turnéra mentem vele, mert kíváncsi voltam az emberek reakciójára. A projektből egy multimédiás show-t csináltam, és meghívtam zenészeket, hogy közreműködjenek. A végeredmény a Glasshouse DVD-n látható.

Manapság hogyan látod a New York-i, illetve az amerikai művészi és zenei színteret?

Szerintem NYC még mindig egy nagyon inspiráló hely, és az amerikai kíváncsiság, illetve kalandvágy is nagyon szimpatikus. Európában a gyűjtőket, illetve a klubokat csak az olyan dolgok és emberek érdeklik, amelyeket már ismernek – náluk elég kemény szabályok vannak arra vonatkozóan, hogy mi a “jó” művészet és zene, és nem hajlandóak se kísérletezni, se kockáztatni. Az USA-ban a nem túl jó gazdasági helyzet ellenére az emberek szívesen fedeznek fel új művészeket és zenekarokat, emellett nagyon barátságosak és segítőkészek. Nekem ez nagyon tetszik. Szerintem ez az oka annak, hogy miért jön annyi kreatív behatás az USA-ból. Én egész életemben művész és zenész voltam, és a művészeknek szükségük van a támogatásra. Sok nagyszerű dolog zajlik mostanában a művészvilágban, főleg Los Angeles-ben – a pop artnak, a graffitinek és a mexikói falfestményeknek óriási a hatása mostanság, és ugyanez vonatkozik a zenére. Szinte mindenki három-négy zenekarban játszik, és noha hülyére dolgozzák magukat, hogy életben maradjanak, így is fantasztikus zenéket alkotnak. Ilyen szintű kreativitás létezett a nyolcvanas/kilencvenes évek Berlinjében, de ez most már megváltozott – ott túl nagy hangsúly tolódik a turizmusra és a tömegkultúrára jelenleg.

Festőként több tucatnyi kiállításod volt, készítettél artworköt filmekhez és könyvekhez, valamint zenekarok számára. Az irodalom, a festészet és a zene hogyan fér meg benned egymás mellett?

Mindig is úgy éreztem, hogy a különböző művészeti ágak olyanok, mint a végtagok. Nem tudom ugyanazokat a dolgokat kifejezni a zenében, mint a festészetben vagy egy filmben – mindegyik van egy bizonyos íze, illetve sajátos vonása, amire szükségem van, éppen ezért alkotok mindegyik témában. És ez nem könnyű, mert ahhoz, hogy valamiben jó legyél, sokat és keményen kell dolgoznod, és minél több médiumban alkotsz, annál keményebben kell dolgoznod. De én ezt már majdnem harminc éve űzöm, és munkamániásként úgy látom, hogy lassacskán kezdem kimutatni a valós érzelmeimet. Ha valaki ilyen sok különböző médiumban és területen dolgozik, akkor nagyon fontos, hogy erőteljes elképzeléseid és személyes témáid legyenek, különben a munkád könnyen unalomba fullad, éppen ezért én mindig nagyon erőteljesen koncetrálok arra, amivel foglalkozom. Ez mások számára unalmasnak tűnhet, mert hogy én nagyon keveset járok el bulizni. Viszont élvezem a munkámat, és semmi mással nem szeretek jobban foglalkozni.

Mi mással foglalkozol még mostanában a Ministry Of Wolves mellett, és milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Jelenleg egy szólóalbumon dolgozom, amit beleintegrálok majd egy installációba, hogy majd ki lehesse állítani, illetve elő lehessen adni élőben. Szintén készítek majd egy lemezt Alexanderrel, ezenkívül lassacskán befejezek egy tíz éve készülő dokumentumfilmet Lary 7-ről, a New York-i művészről. Idén nyáron elkészítettem négy rövid művészfilmet, ezeket majd ősszel mutatják be egy frankfurti galériában, és írom a következő könyvemet is. A festőrezidenciám a New York állambeli Hudsonban van.

Négy éve élek nomád életet, és ez a tapasztalat nagyon komoly mértékben hatott a szemléletemre – szinte azt is lehetne mondani, hogy ez az egész egy zarándoklat új dolgok megismeréséhez egyrészt a belsőmben, másrészt a nagyvilágban. Az összes élményem beszivárog a munkámba, és kíváncsian várom, hogy vajon melyik lesz a következő otthonom.