“Megbékéltem magammal” – Benjamin Clementine, aki lenyűgözte Paul McCartneyt

A CAFé Budapest kortársművészeti fesztivál egyik különlegessége, hogy nem csupán bejáratott nagy neveket, hanem pályájuk elején álló, aránylag kevéssé ismert, de óriási tehetségeket is bemutat. A huszonöt éves, karizmatikus brit dalszerző-előadó, a varázslatos koncertjeiről elhíresült, az A38 Hajón október 16-án fellépő Benjamin Clementine éppen ilyen tehetség. Lenyűgözte Paul McCartneyt, fellépéseiről ódákat zeng a Guardian és a Telegraph, és a zongorista-énekes bluesból, soulból, francia sanzonból összegyúrt, lenyűgöző, mélyen személyes dalai valóban egyedülállóak. Clementine első nagylemeze január 12-én jelenik meg On My Side címmel, és mint a vele készített interjúnkban elmondta, a felvételek befejeztével most már első könyvén dolgozik. Az On My Side minden bizonnyal a legnagyobb világsztárok közé katapultálja majd Clementine-t, ezért az első alkalom valószínűleg az utolsó is, hogy szóra bírhattuk, és hogy budapesti klubkoncerten láthassuk ezt a karizmatikus művészt.

141016_benjaminclementine01.jpg

Hogy kicsoda Benjamin Clementine? “Szia, Benjaminnak hívnak, és nagyon örülök, hogy találkoztunk” – mondja naiv közvetlenséggel, amikor arra kérjük, hogy jellemezze magát néhány szóval. Hát elmondjuk helyette mi: a fiatal brit dalszerző-előadó generáció – és itt most nincs okunk spórolni a felsőfokkal – legtehetsegésebb és leginkább egyedi hangú képviselője, akinek karrierje még igazából nincs, de élettapasztalata annál inkább. Akinek eddig mindössze három kislemeze jelent meg, de máris ünnepelt fesztiválfellépő, kritikus- és közönségkedvenc. Akinek Cornerstone című csodálatos száma mindössze 300 példányban jelent meg, de az is biztos, hogy ez az egyedülálló, zongorára és énekhangra épülő szám az év felvétele. Ahogy a Cornerstone-ra, Clementine egész művészetére jellemző egyfajta befelé fordulás (olyannyira, hogy koncertjein még fotózni is tilos), de ezt így utasítja el: “Nem vagyok befelé forduló. Csak rajtunk múlik, hogy milyen életet választunk, és időnként mindenkinek jót tesz, ha befordul a saját kis sarkába, hogy megnézze, hol is tart éppen. A Cornerstone nyilván a magányról szól, de az is elhangzik benne, hogy »ez az új otthonom«. Négy éve írtam ezt a dalt, de mi emberek, folyvást változunk. Meg vagyok békélve magammal.

A huszonöt éves, ghánai származású fiatalember London északi külvárosában, Edmontonban nőtt fel – erről az afrikai és kelet-európai bevándorlók lakta, munkanélküliségtől sújtott városrészről szintén varázslatos számot írt. Az önéletrajzi elemeknek egyébként is fontos szerepük van a művészetében: “Önéletrajziak a szövegeim, mert úgy éreztem, ezek kellenek egy első lemezre. Ez tulajdonképpen egy konceptlemez, de a saját életemről – és a tietekről. Nem tudok másokról beszélni anélkül, hogy először magamról ne beszélnék. Könnyű magadról írni, de nagyon nehéz ezt elmondani a világnak – bár azt gondolom, egész jól csinálom.

Húszévesen, egy lakótársi perpatvart követően hirtelen felindulásból Párizsba költözött, ahol a szó szoros értelmében nyomorgott, utcazenélésből élt, miközben teljesen rabul ejtette a francia sanzonkultúra. “Erik Satie, Léo Ferré, Jimi Hendrix sorolja habozás nélkül zenei inspirációit. De a sanzonokon túl elemi erővel tör fől Clementine művészetében a blues, annak is mélyebb, érzelmesebb, balladisztikus vonulata. Dalaitól, sőt egész lényétől nem idegen a pátosz sem. Egyik legérzelmesebb, himnikus hangvételű kislemeze, a Glorious You (Dicső te) kapcsán ömleni kezd belőle a szó: “A You rád utal, a kérdezőre, arra az emberre, aki megbízott Téged ezzel az interjúval, a gyerekeikre, az emberekre, akikkel még sosem találkoztál és nem ismersz. Alapvetően mindenkire. Itt az ideje kifejezned a Benned rejlő Magadat. Mert ha meghalsz, sosem térsz már vissza. Dicső te, te dicső.

Ha már szóba hozta a halált, felmerült az a kérdés is, hogy miért szeretné, hogy pont Ralph Vaughan Williams darabja, A felszálló pacsirta szóljon majd a temetésén: “Mert gyönyörű, briliáns darab, amire mindig reagál a lelkem, amikor legmélyebb gondolataimba merülök.

Clementine voltaképp sosem tanult zenélni – közönségét lebilincselő, fantasztikus és egyedi hangját és zongorajátékát autodidakta módon csiszolta, és órákat töltött a Classic FM-et hallgatva. De ez sosem zavarta. Amikor azt kérdezzük, nem hiányzik-e neki a zenei képzés, visszakérdez: “Úgy érted, hogyan énekelhetnék jobban? Nem vagyok énekes. Expresszionista vagyok. Kifejezem azt, amit érzek. Autodidakta vagyok, és most azt gondolom, ez így is marad.” Szinte véletlenül került a figyelem középpontjába: szokott helyén, a Place de Clichy metróállomáson zenélt, amikor felfigyelt rá egy francia producer. Később bárokban játszott, aztán tavaly a brit könnyűzene egyik legfontosabb fórumában, a Jools Holland Show-ban lépett fel, ahol a szintén jelenlévő Paul McCartneyt nyűgözte le. Innentől nem volt megállás: telt házas koncertek, fellépés Woodkid előtt – nem kétséges, hogy a legjobb pillanatban, nagyszabású karrierjének kezdetén látjuk ezt a nem mindennapi dalszerző-előadót.

Leave a Comment