„A legnagyobb ellenségünk a hangerőkorlát” – Airbourne-interjú

Ausztrália legzúzósabb zenekara, a vintage rockból és stonerből összegyúrt Airbourne tavaly már majdnem fellépett az A38-on, ám akkor az árvíz miatt végül a Club 202-ben került sor az év leghangosabb rockkoncertjére. Idén viszont már egy egész cunami sem tántoríthatja el az O’Keeffe-testvérek zenekarát attól, hogy november tizenharmadikán hajó közönségének is bebizonyítsák nagy példaképük, az AC/DC szállóigéjét, mely szerint a rock ‘n’ roll nem zajszennyezés. A hetvenes-nyolcvanas évek rockkorszakát zseniálisan megidéző – és azt egyszersmind modernizáló – kvartett újabb budapesti koncertje kapcsán faggatuk ki a gitáros Davide Roadst (a képen jobbról a második) kedvenc hard rock lemezeiről, videójátékokról és a zenekart kísérő balszerencséről.

Többször is felléptetek már Budapesten, tavaly például a Club 202-ben. Milyen emlékeid vannak arról a koncertről?

Ha jól emlékszem, eredetileg egy hajón játszottunk volna valahol a Dunán, de az árvizek miatt az egész terület víz alatt volt, úgyhogy a koncert átkerült a Club 202-be, ahol remekül éreztük magunkat, szuper közönségünk volt. De nemsokára visszatérünk, és akkor újra megpróbálunk fellépni a hajón!

Sok konzoljáték előszeretettel nyúl az Airbourne dalaihoz – ha megalkothatnátok a sajátotokat, milyen lenne? 

Leginkább az olyan online lövöldéket kedveljünk, mint a Battlefield, szóval valami ahhoz hasonló.

A Ready to Rock című dalotok már az első, saját kiadású EP-teken is szerepelt, hogyhogy újra felvettétek a Black Dog Barkingra (a zenekar tavalyi, harmadik albuma)?

A Ready to Rock egyfajta „fegyverbe”-típusú dal, minden benne van, amiről a zenekar és a rock ‘n’ roll szól. Amikor a Black Dog Barkingon dolgoztunk, úgy éreztük, hogy itt az ideje annak, hogy újra felvegyük, kicsit megvariálva az eredeti számot.

 

Több interjúban is azt nyilatkoztátok, hogy a Black Dog Barking címe (Fekete kutya ugat) a zenekart kísérő balszerencse sorozatra utal.

Balszerencsesorozatnak nem mondanám, inkább mint mindennek, a zenekarnak is megvoltak a maga mélypontjai. Például amikor a Capitol Records szerződést bontott velünk nem sokkal az után, hogy befejeztük az első albumunkat (2007 februárja). Ott majdnem véget is ért a karrierünk, de szerencsére jól jöttünk ki az egészből. Néhány éve volt pár összetűzésünk a kiadónkkal, a Roadrunner Recordsszal is, de már megoldottunk mindent. De a legnagyobb ellenségünk a hangerőkorlát: minden turnén van pár klub, ahol annyira halkan kéne játszanunk, hogy legszívesebben lemondanánk a koncertet. Ez csak néhány példa az elmúlt pár évből, de nem is ezek számítanak, hanem hogy egy olyan zenekar vagyunk, ami imádja a rock ‘n’ rollt, hallgatni és játszani is, és szeretjük, ha a közönség jól érzi magát a koncertjeinken. Szóval valamelyik turné alatt kitaláltuk, hogy legyen majd az album címe Black Dog Barking – és így is lett!

Hogy érzed, vége van már a rock ‘n’ roll aranykorának?

Egy biztos, a rock ‘n’ roll sohasem hal meg. Persze az egész színtér már nem olyan őrült, mint a hetvenes-nyolcvanas években, dehát a világ is sokat változott azóta. Akkoriban az embereket mintha sokkal jobban érdekelte volna a zene, többet jártak el koncertekre – manapság túl sok minden van, amit kipróbálhatsz, ami elvonhatja a figyelmed. Ennek ellenére a világ még mindig tele van pokoli jó rockzenekarokkal, és rockerekkel, akik alig várják, hogy elmehessenek a kedvenc bandájuk következő koncertjére, és ott kurva jól érezzék magukat. Emellett mintha egyre nagyobb igénye lenne az embereknek arra, hogy őszinte, hiteles zenét hallgassanak, amit valódi zenészek játszanak nekik – szóval kezdenek megint divatba jönni a koncertek!

Mit szólsz ahhoz, hogy pár éve ismét emelkednek a bakelit-eladások?

Szerintem remek, hogy az emberek kezdenek visszatérni a bakelithez. Nagy gyűjtő vagyok, imádom, ahogy szólnak, és a borítókat. Egyszerűen sokkal jobb, hogy van valami, amit a kezedbe foghatsz, kinyithatsz, elolvashatod a bookletet, ilyenek. A rajongóink is hatalmas gyűjtők, ezért minden albumunkat kiadjuk bakelit formájában is. Mindig volt egy réteg, aki soha nem hagyta fel azzal, hogy fizikai hanghordozóról hallgassa a zenét és szerencsére egyre több ember csatlakozik hozzájuk.

A zenétek sallangmentes, klasszikus rock ‘n’ roll – mennyire nehéz ehhez tartani magatokat és nem túlbonyolítani a számokat?

Semennyire, ezt a fajta zenét szeretjük, ez jön belőlünk automatikusan. Amikor számokat írunk, mindig az az egyetlen kikötés, hogy legyen egyszerű. Próbáljuk elképzelni, ahogy arénákban és kisebb koncerttermekben játszuk őket és ha úgy érezzük, hogy mindkét helyen jól működik, akkor megtartjuk.

Vannak hátulütői a rock ‘n’ roll életformának?

A legnagyobb részét – a koncertezést, a turnézást, azt, hogy minden nap másik városban lépünk fel – élvezzük. A sok letöltés miatt manapság elég nehéz csak a zenélésből megélni vagy legalább némi pénzt keresni vele. A bandák hosszú ideig dolgoznak egy-egy albumon, mindenüket beleadják, amijük van és semennyi sem jön vissza belőle. A legtöbb zenekar egyre többet turnézik, hogy valamiből legyen pénzük is. De amikor fent vagy a színpadon, tudod, hogy nem a pénzért csinálod, hanem mert imádsz játszani.

Melyik az öt kedvenc rock ‘n’ roll albumod?

AC/DC – Back in Black
Judas Priest – British Steel
The Angels – Red Back Fever
AC/DC – The Razor’s Edge
Metallica – Black Album