Josh Haden | A Zene, ami a mennyekből fakad

A belassult, melankolikus, helyenként dzsesszes hatású cool rock egyik legnagyobb amerikai képviselője, a Josh Haden (a nemrég elhunyt zseniális bőgős, Charlie Haden fia) vezette Spain tavaly jelentette meg legújabb lemezét. A Sargent Place turnéja keretében a zenekar február 25-én először lép fel Budapesten, az A38 Hajón, a Margaret Island társaságában (akikkel szintén készült interjú). A bemutatkozó koncert kapcsán faggattuk Josh Hadent a visszatérés okairól, a legjobb noir filmzenékről, Charlie Haden örökségéről és még sok másról.

Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy a Spain 2001-ben a zeneipar miatt ment szünetre. Azóta milyen irányba változott szerinted?

Mindig nevetnem kell, ha meghallom a „zene” és az „ipar” szavakat egyazon mondatban. Nem tagadom persze, hogy a zene köré kialakult egyfajta ipar, van egyfajta etikai kódex, amihez tartanod kell magad, ha zenét írsz. De a Zenét, ami a mennyekből fakad, nem lehet egy lapon említeni a pénzzel, ami a materiális, anyagi(as) világot jelképezi. Nincs annyi Jay-Z vagy Taylor Swift a világon, amennyi meg tudná győzni Istent az ellenkezőjéről.

Amikor a gazdagok Jézushoz fordultak útmutatásért, hogy hogyan érjék el a megvilágosodást, ő azt felelte, hogy dobják el maguktól az összes ingóságukat. A gazdagok erre fogcsikorgatva elfordultak tőle.

Miben változott a zeneipar a kilencvenes évek óta? Nem változott. Még mindig vannak utcai shamisen (japán háromhúros hangszer) játékosok. A pengetőiken keresztül eltöltekeznek a Szentlélekkel és a kávéscsészéjükben gyűjtögetik a filléreket – és elégedettek. Emelett továbbra is inkább az olyan emberek vannak hatalmon a zeneiparban, akik a zenében csak a pénzt látják, akik a kapzsiságuk miatt kihasználják a zenészeket – és ők is elégedettek.

Egy hétinches bakelittel (I’m Still Free/Hang Your Head Down Low) tértetek vissza, aminek a gyártási költségéhez szükséges pénzt egy Kickstarter-kampány keretében szedtétek össze. Honnan jött ez az ötlet?

Új utakat kerestem, hogy létrehozzak valamit és hogy ismét kapcsolatba kerüljek a rajongóimmal.

Milyen volt Gus Sefferrel (a Black Keys basszusgitárosa) dolgozni a Sargent Place-en?

Gus olyan, mint egy őrült dzsinn. Milyen egy őrült dzsinnel dolgozni? Ideiglenesen odaadod neki tested és lelked, a kreativitásod, a gyereked és megbízol benne. Aztán ő összekever mindent mindennel, a saját szájíze szerint, mint egy együttérző apa, aki meghallgatja a a kis zenészek tanácsait, majd egy kicsit félénken, nagy mosollyal azt mondja, hogy „presto” és kész is a műved, ami csodálatosabb, mint azt bármelyik zenész elképzelni tudná.

A You And I az első szám, amiben az apád (Charlie Haden, nagybőgős és dzsessz-legenda) is játszik. Hogyhogy csak most?

Jó kérdés. Azt hiszem, erre csak Isten tudna válaszolni.

Mit gondolsz, mi az édesapád legfontosabb öröksége, mit tanultál tőle?

A kérdés első részére nem tudok válaszolni. Úgy hiszem mindenki, aki de legalábbis azok, akik tisztában vannak a szépség létével a világban, akik hallották apámat játszani, nos, ők mind mást mondanának. Szóval ezt rájuk hagyom.

Hogy én mit tanultam tőle? Hogy hogyan legyek jó ember. Megtanított nevetni. Megtanított a könyörületre és arra, hogy figyeljek az elesettekre. Megtanultam, hogyan hallgassak és írjak zenét. Megmutatta, hogy az élet célja az, hogy valami jelentőségteljeset adjunk a világnak. Megtanított rá, hogy minden percet úgy éljek meg, mintha az utolsó lenne.

A te családi hátereddel szerinted könyebb vagy nehezebb boldogulni a zeneiparban?

Sajnálom Madonna gyerekeit. Amit ők örököltek, azzal nehéz boldogulni. Talán nincs is olyan ember, aki ne ismerné fel Madonnát. Ő nagyon erősen ott van a köztudatban. De ha megmutatnál egy képet az apámról egy járókelőnek, fogalma sem lenne, hogy ki ő.

Van egy Charles Bukowski-idézet, amit nagyon szeretek. Ő azt mondta, hogy boldog azzal, amit az Úr adott neki. Egy kevéske hírnevet, de semmi többet. Meg tudott élni a művészetéből, de ennek ellenére nem szólították le az emberek az utcán, hogy autogramot kérjenek tőle. Nagyon szeretem ezt az idézetet.

Általában azt nyilatkozod, hogy a Sargent Place a legjobb albumotok a Blue Moods of Spain (a zenekar első albuma) óta. Miért? Nem furcsa számodra, hogy az első albumotok volt egyben a legjobb is?

Ez csak az én véleményem. Mások szerint a She Haunts My Dreams, vagy az I Believe, vagy épp a Soul of Spain volt a legjobb albumunk. De számomra a Blue Moods Of Spain a legtisztább. Alig volt tapasztalatom, csak bementem a stúdióba, rábíztam magamat a lemez producerére, Norm Kernerre, és ami utána történt, az egy mindent átalakító, varázslatos és spirituális élmény volt, mintha a nap minden percében Istennel kommunikáltam volna. Más volt, mint bármi, amit addig tapasztaltam. Soha semmi nem lesz már ahhoz fogható. Szóval számomra nem furcsa ezt mondani. A Sargent Place-en dolgozni majdnem olyan volt, mint a The Blue Moodson, már csak azért is, mert Gus és Norm nagyon hasonló személyiség, talán az asztrológiai jegyük is ugyanaz. Nem tudom.

A Spain zenéjének van egyfajta film noir-os hangulata. Írnátok esetleg filmzenét egy noirhoz?

Tudom, mire gondolsz, de nem értek egyet veled. A film noirok zenéje – amennyiben a noirról, mint egy adott kor filmes zsáneréről beszélünk – inkább olyanokkal fonódott össze, mint Max Steiner, Rózsa Miklós vagy Adolph Deutsch. Zeneszerzők, akiket amúgy apám imádott. A zenénk borongós, de nem noirosan borongós. Persze lehet, hogy tévedek. Talán egy kortárs neo-noirnak, mint például az Élni és meghalni Los Angelesben, jó zenét írnék, de nem olyan jót, mint Wang Chung.