Legutóbb Wim Wenders buliján játszott
Az Angliában született, de jó ideje Berlinben élő Gemma Ray az európai indie egyik legszuggesztívebb egyénisége. Mélyre hangolt gitárjával, hatvanasévek-beli retró cuccokban, számaiban „pop noirt”, blues-rockot, folkot, csajpopot, baljós hangulatú filmzenéket ötvöz, mintha csak egy David Lynch-filmből lépett volna ki. Tavaly megjelent legfrissebb nagylemeze, a Milk For Your Motors után legutóbb Berlinben az Arany Medve-életműdíjat kapott Wim Wenders tiszteletére rendezett banketten lépett fel. Gemma Ray március 11-i A38-as koncertje előtt beszélgettünk az énekes-dalszerzővel a lemezfelvételekről, filmzenéről, a retrófílingről és persze arról, hogy gyakran összetévesztik-e a német Gamma Rayjel. (Angol nyelvű interjú itt)
Angliában, Essexben születtél és nőttél fel. Mik voltak akkor a főbb zenei hatásaid?
Többnyire azok a zenészek hatottak rám, akikkel együtt játszottam. Egyszerre két megosztott próbatermünk is volt egy roncstelep hátsó udvarában, ahol improvizáltunk, zenekarokat alakítottunk, vagy egyszerűen csak lógtunk. A szobák lassacskán apró pszichedelikus portálokká alakultak, ahol minden nap szabadon zenélhettünk és egymástól tanultunk. Ez volt a legmeghatározóbb belépőm a zene világába.
Most Berlinben élsz, egy számodra teljesen új környezetben. Mik voltak a főbb okai annak, hogy átköltöztél Németországba?
Véletlenül alakult így. A barátommal nagyon sokat turnéztunk és mire visszaérkeztünk Londonba, nem volt hol laknunk. Amikor épp az Egyesült Államokban koncerteztünk, egy nagyon régi jó barátunk látogatott meg minket a New York-i koncertünkön. Megkérdezte, hogy nem tudunk-e valakit, aki kivenné az ő berlini albérletét, mire mi lecsaptunk a lehetőségre és igent mondtunk.
Magyarországon a tavaly megjelent Milk For Your Motors lemezedet mutatod be, amit nagyon pozitívan fogadott a sajtó, és olyan vendégzenészek is szerepelnek rajta, mint a Suicide-frontember Alan Vega. Mennyibe volt más az új album munkafolyamata?
Legfőképp azért volt más, mert nagy szüneteket tartottunk a felvételek között. Ez azért volt frusztráló, mert eddig pár hét alatt végeztem felvételeimmel. Olyan volt, mint egy allergiás kiütés, ami egy éven át nem hagyott nyugton. Ez nagyjából azért volt, mert egy szimfonikus zenekart is bevetettünk, a stúdiófelvételek időpontját se volt könnyű leegyeztetni, illetve eléggé korlátozott költségvetéssel kellett dolgoznunk. Óriási falat volt ez számunkra! A várakozás nagy hatással volt a munkafolyamatomra, teljesen más tapasztalatokkal gazdagított, és további fejlődésre ösztönzött, mind zeneileg, mind személyesen.
2009-ben It’s a Shame About Gemma Ray címmel kiadtál egy lemezt, ami feldolgozásokból állt, többek között összeházasítottad a Sonic Youth Drunken Butterfly című számát Krzysztof Komeda Rosemary’s Baby-filmzenéjével. Honnan jött az ötlet?
Egy feldolgozáslemezen dolgoztam épp a londoni lakásomban. Mindig is nagyon szerettem volna csinálni valamit a Rosemary’s Baby témájából. Ahogy játszottam a dallamot, elém került a Drunken Butterfly számszövege, ami automatikusan beágyazta magát Krzysztof Komeda dallamába. (Ugyanebben az időben próbáltam valamit csinálni a Sonic Youth-számokkal). Nincs mögötte semmilyen rejtett értelem, egyszerűen csak megtetszett, ahogy ez a két dal egymás hatására transzformálódik a fejemben, és egy teljesen új történetté alakul át. Ennek a dalnak a hatására született meg a Down Baby Down című, egy furcsa, sötét asszonyról szóló fantázia-filmzeném is.
Ha már megemlítettük a Rosemary’s Baby-t, a zenédben nagyon erős a vizuális, mondhatnám kinematikus elem. Nem hiába szokták pop noirként jellemezni a stílusodat. Egyetértesz ezzel? Ha igen, akkor mik a kedvenc filmjeid, kik a kedvenc filmrendezőid?
Én nem szoktam szavakban megfogalmazni a zenei stílusomat, de igen, számomra a zene nagyon is vizuális. Lehet, hogy azért mert gyermekkoromban inkább a rajz és a festészet vonzott, nem is a zene.
Pár héttel ezelőtt játszottam Wim Wenders Arany Medve díjátadó-buliján. Nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra egy ilyen nagy nevű filmrendezőnek játszani, az utóbbi időben nagyon sok ihletett kaptam a műveiből. Ezért most mindenképp Wim Wenderst emelném ki, de énekeltem az egyik filmzenéjében is, ami szintén óriási dolog.
Nagyon nehéz kiemelni egy kedvenc filmet, de nagyon sok jellembeli vonzódást érzek Robin Hardy 1973-as A vesszőből font ember című filmjéhez.
A hangzásvilágod és a színpadi megjelenésed nagyon erős vintage érzést kelt. A retró viszont nem csak a nosztalgiáról szól, hanem a keresésről és megtalálásról. Mit jelent számodra a keresés, mind a zenében, mind a ruhák tekintetében?
Nekem nincsen szándékos retró ízlésem, egyszerűen csak szeretem azokat a dolgokat, amik megtalálnak engem. A vintage ruhák és gitárok elég gyakran kerülnek az utamba. Állandóan régi és elhagyott dolgokba botlok, új életet lehelek beléjük. Mindig nyitott szemmel és elmével állok hozzá a dolgokhoz, azok meg maguktól megtalálnak engem.
Budapesten a basszusgitárosod, szintised és egyben az előzenekarod is Ned Collette lesz. Bevallom őszintén, mindeddig nem ismertem őt, de nagyon tetszett, amit a neten találtam róla. Mondanál róla egy pár szót?
Neddel Berlinben ismerkedtem meg. Ugyanannál a kiadónál (Bronze Rat Records) vagyunk, melynek következetesen jó ízlése van és egy igazi útmutatóként szolgálhat ebben a megtévesztően zsúfolt világban. Remek élmény volt vele és a Wirewalker zenekarral együtt turnézni Spanyolországban.
És végül egy nagyon fura kérdés. Gondolom hallottál már a hasonló elnevezésű német Gamma Ray heavy metal zenekarról. Volt-e bármilyen kellemetlen eseted, amikor összetévesztettek titeket?
Igen. Egyszer Los Angelesben, a Troubadourban A-val írták le a nevemet! De én nagyon csípem ezeket a összetévesztéseket. Sőt, lenne is egy közös hétinches kiadványra szóló ötletem, ahol egymás számait dolgoznánk fel. Ki kell találnom, hogy melyik Gamma Ray-számot dolgozzam fel… nincs ötleted?
