Greg Gale | Semmi sem kötött

A Hajó Kiállítóterében futó Dalszerzők az A38 Hajón – a Petőfi TV-vel sorozat e havi fellépőinek egyike Greg Gale, a Reflected egykori énekes-gitáros-dalszerzője, aki szeptember 14-én adja elő egykori zenekarának és jelenlegi szólóprojektjének új és régi dalait. Ennek kapcsán kérdeztük.

Pontosan egy éve jártál nálunk utoljára, milyen emlékeid vannak arról azestéről? Mi történt veled tavaly óta?

Nagy élmény volt a tavalyi koncert, konkrétan az első fellépésem volt az új projecttel. Örültem, hogy ilyen profi körülmények közt mutatkozhatok be, annak pedig pláne, hogy ennyien meghallgattak. Azóta sok-sok koncerten vagyok túl, mind trió, mind szóló felállásban. Két hét erejéig még Nyugat-Európát is körbejártuk, illetve a Magyar Snowboard bajnokságra is meghívtak zenélni.

Hogy sodort titeket össze az élet Sárhidai Zsuzsival (hegedű) és Skolák Péterrel (basszusgitár)?

Zsuzsit egy ismerősöm ajánlotta hegedűsként, ő pedig rögtön igent mondott. Mint kiderült, hogy a fél baráti körünk közös, csoda hogy addig nem találkoztunk. Petit már régóta ismertem, sokat koncerteztünk együtt, én a Reflecteddel, ő a PFL-el, majd később a Reflectedben is gitározott. Aztán Zsuzsi kiment hajóra hegedülni és világot látni, szóval azóta maradtak a szóló koncertek.

Mesélj egy kicsit az európai turnédról, hogy fogadott a közönség?

Életem egyik legnagyobb élménye volt. Nagyon jól fogadták az emberek a zenénket, pedig sokszor nem zárt helyen, célközönségnek, hanem járókelőknek játszottunk, és ez az igazi teszt. Voltak persze klub bulik is, de zenéltünk egy 60 fős sziget ünnepén a falu főterén is, utcazenéltünk az Eiffel-torony lábánál, illetve az olasz Alpokban egy szabadidőközpontban is. Gyönyörű helyeket jártunk be, és fantasztikus emberekkel találkoztunk.

Mi az oka, hogy búcsút mondtál a Reflectednek?

Nem én mondtam búcsút, hanem közösen döntöttük el, hogy nem éri meg folytatni. Egyszerűen ráfizetéses volt minden mozdulat. Sosem a pénzért csináltuk, de rengeteg energiát, időt és pénzt nyelt anélkül, hogy valamit kaptunk volna cserébe. Ezt úgy értem, hogy vidékre szinte már le sem tudtunk menni koncertezni a vége felé, mert nem jött annyi ember, hogy megtérüljön a benzin. Az ember súlyos pénzeket költ új dalokra, videókra, majd elveszik a „hallgasd meg, ingyen van!” tengerben az interneten. Egyre több koncert van ingyen, és hozzászoknak az emberek. Nem budai villára gyűjtöttünk, de a próbehelybérlet, a benzin, buszbérlés, stúdióidő, hangszerek, videók, ezek nem a két (nyolc) szép szemünkért hullottak az ölünkbe. Manager és kapcsolatok nélkül ez szélmalomharc, mi pedig mindig is DIY banda voltunk. Aztán hogy a színtér alakult át, haldoklik, vagy csak simán nem voltunk elég jók, azt rátok bízom.

Végül úgy döntöttünk, hogy a megspórolt zenekari pénzt nem szétosztjuk, hanem kibéreljük a Dürer nagytermet, és csapunk egy ingyenes búcsúbulit. Egyszerre hatódtunk és lepődtünk meg, amikor láttuk, hogy tömve volt a nagyterem. Kár, hogy a feloszlásunk kellett ahhoz, hogy végre ennyi embert megmozgassunk.

A szóló projekted egy sokkal letisztultabb hangzás világ, ez az, ami valójában te vagy?

Jó a kérdés: igazából ha megvizsgálod, a szóló dalok nagyon közel állnak a Reflected dalokhoz, csak a hangszerelésük más. Egymagam nem tudok egyszerre négy hangszeren játszani, ezért egyszerűbb/ letisztultabb a hangszerelés. Azt is hozzá kell tenni, hogy régi zenéken nőttem fel (Johnny Cash, Dylan, The Beatles), mindig is szerettem a folkot, tehát nem volt „újdonság” ez az irány. A Children of Hope és a Farewell például Reflected dalkezdeményként voltak a fejemben, csak később gondoltam őket újra.

Mik az előnyei és hátrányai annak, hogy már „nem csak” egy zenekari tag vagy?

Amikor a Reflectednek vége lett, tudtam, hogy nem akarom abbahagyni a zenélést, de jóval ésszerűbben kell hozzáállnom. Ekkor jött a szólóprojekt ötlet. Egyszerű dalok, amiket ha kell, egyedül is elő tudok adni. Ha úgy adódik barátokkal, együtt is színpadra állhatunk, de semmi sem kötött. Illetve a koncepció része, hogy csak annyi pénzt és energiát fektetek bele, amennyi jól esik, amennyit meg tudok engedni magamnak, aztán akinek tetszik tetszik, akinek nem, nem. Mindenképp a zenélés öröméről kell szóljon, nem válhat teherré. Persze sokszor hiányzik a hangoskodás, meg úgy a társaság.

A Children of Hope felvételei New York-ban készültek. Milyen apropóból utaztál az államokba?

Pár jóbarátom tervezett egy Keleti-part túrát, és elhívtak. Fantasztikus élmény volt, végigjártuk Bostont, New Yorkot, DC-t, Phillyt, egészen Charlestonig. Közben próbáltam rövid videókat lőni a telefonommal, és az egészet a Children of Hope alá vágtam. Ez is a fenti koncepciómat tükrözi. Ennél távolabb nem is állhatna a profi videoklipp definíciójától, de hangulatos, és őszinte.

Johnny Cash-t tartod legnagyobb példaképednek, kik vannak még hatással a zenédre? 

A legnagyobb példaképek Cash, Dylan, The Beatles, Bruce Springsteen, Mike Ness, Chuck Ragan, de ezen felül sok old time és bluegrass zenét is hallgatok. A mai bandák közül a Gaslight Anthem a szívem csücske, illetve inspiráló a Mumford & Sons munkássága is. Ők hozták vissza, hogy hagyományos hangszerekkel is lehet jó zenét csinálni. Majd fogták magukat és elektromos gitárra váltottak, de ez már más téma.

Mik hatnak rád inspirálóan egy-egy dal megírásakor?

Bármi. A jó dal az műfajtól független, mindenben lehet találni valami érdekes ötletet. Ezek megindítják a fantáziámat, és előbb utóbb egy dalkezdemény fogalmazódik meg a fejemben. Először mindig a dal jellege, hangulata jön, majd a dallam. A jó dallam az egésznek a szíve, ezt sokan elfelejtik. Egy jó dallam egy szál trombitán játszva is fülbemászó. Ennek a hiányát nem lehet hangzatos szöveggel, keménykedéssel, hangeffektekkel, vagy extravagáns kinézettel eltussolni.

Szerinted minek köszönhető, hogy a folk, a country és úgy unblock a hatvanasas évek hangzása reneszánszát éli?

Fogalmam sincs, de örülök neki. Örülök, hogy végre a letisztult, hagyományos hangszerelésű dalokra is nyitottabb lett a világ. Talán az internetnek köszönhető. Régen azt ette a nép, amit elé raktak, elég monopol volt a helyzet. Ma sokkal nagyobb az egyéni szabadság azt illetően, hogy mit hallgatsz. Nincs egy konkrét divat, amit követni „kell”, így helyet kap sok eddig elnyomott irányvonal is. Aztán lehet, hogy marhaságokat beszélek, ez csak egy elmélet.

Azzal kecsegtetsz, hogy pár rég nem hallott/játszott számot is előadsz majd, mitől függ, hogy aktuálisan mi kerül a repertoárodba, vagy akár az albumra?

Bizony! Előások pár Reflected dalt is, amit a búcsúbuli óta nem játszottam – nem hogy publikusan nem, de van, amit otthon sem. Azt vettem számba, hogy melyik dalokra vagyok a legbüszkébb zenei pályafutásom során, illetve melyikek működnek jól akusztikus hangszerelésben.

Mik a terveid  a jövőre nézve?

Ami jól esik. Van pár új dal születőben – egyet hétfőn is eljátszok. Ha elég összegyűlik, felveszem őket. Addig is koncertezgetek kedvemre, lehet, hogy akár külföldre is kilátogatok. A lényeg, hogy élvezzem. Ezen kívül Tajti Zoli barátommal összeraktunk egy feldolgozás/ hakni duót, a The Supersonicsot, ahol végre kiélhetem az 50-es/60-as évek mániámat.