Grave Pleasures | A halál tudatában való megvilágosodás
Egy különleges együttes, elemi erejű élő produkcióval: Grave Pleasures
A finn-brit Beastmilk két évvel ezelőtt jelentette meg első és utolsó nagylemezét, a hihetetlenül sikeres, körülrajongott Climaxot. A komor, new wave-es, goth-rockos, posztpunkos zenéjével hamar kultstátuszba katapultált együttes idén némiképp átalakult és nevet váltott. Az idén szeptemberben megjelent Dreamcrash már a Grave Pleasures név alatt jelent meg, a zenekarba pedig beszállt a nemrégiben feloszlott In Solitude dobosa, Uno Bruniusson, illetve az Oranssi Pazuzuban is gitározó Juho Vanhanen. Tagcserékről, a zenekarnév fontosságáról, a Tom Dalgety-vel közös munkáról és még sok másról beszélgettünk a szeptember huszonnyolcadikai hajós koncert kapcsán a frontember-énekes Mat ‘Kvohst’ McNerney-vel.
Egyértelmű volt számotokra, hogy nevet kell változtatnotok, miután Johann „Goatspeed” Snell (gitáros-alapítótag) kilépett?
Igen, azt hiszem mindannyian úgy éreztük, hogy ennek így kell lennie. Sokkal őszintébb így, sokkal közelebb áll ahhoz, amit csinálni akarunk a zenekarral. Ha ugyanazzal a névvel folytatjuk, az csak elvárásokhoz vezetett volna. Johann írta a Climax nagy részét (a zenekar első, két évvel ezelőtti albuma, amit még Beastmilkként adtak ki), szóval az új név egyfajta választóvonal is – lezárja a múltat és elindít egy új fejezetet. Úgy gondolom, hogy ez valami olyasmi, amit mindegyikünk akart. Ráadásul így elkerülhetőek az olyan viták is, mint hogy ‘ez már nem ugyanolyan’ – nem akarunk megvezetni senkit, csak zenélni. Ez a legfontosabb számunkra.
Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy szerinted fontos, hogy a zenekar neve elmondjon valamit a zenéről, a zenekarról, a koncepcióról és hozzátetted, hogy sosem szeretted a Beastmilk nevet. Hogy érzel a mostanival kapcsolatban, mit szimbolizál számodra?
Úgy éreztem, hogy a Beastmilk név abszolút nem tükrözi azt, ami akkoriban a zenekar koncepciója volt. Kicsit ilyen eldobható ötlet volt és inkább hangzott egy viccnek, mint valami komolyan valami komolyan vehető dolognak. Plusz azt hiszem, egy kis időre ránk is irányította a figyelmet, mert azért – a fentebb elmondottak ellenére is – egy különleges név, egyedi, nem olyan, amit általában a zenekarok adnak maguknak. De pont ezek okozták a problémát is: az emberek azt gondolták, hogy ez egy vicc, ostobaság. Zavart, hogy az emberek nem veszik komolyan a zenét a név miatt, mert úgy gondolom, volt pár nagyon jó szám azon a lemezen.
Sohasem éreztem azt, hogy a név illik a Climax koncepciójához és az egész poszt-apokaliptikus dologhoz, ami akkoriban jellemzett minket. A Grave Pleasures alapja ugyanaz mint a Climax-é, kettő az egyben, amiben benne van a számok fő témája: szerelem a halálon keresztül. Ebben van egy ellentmondás és ez tetszik, szerintem a zenekarban is van egyfajta ellentmondás, aközött ahogy írjuk a számokat és amilyen zenét játszunk, sok dolog keveredik benne. Számomra a név leginkább a halál tudatában való megvilágosodást jelképezi.
Milyen érzés az új felállással játszani a régi számaitokat?
Remek! A régi számok is a részemet képezik. Én írtam a dallamokat, a hookokat, az énektémákat, a szövegeket – utóbbiak nagy része már az előtt megvolt, hogy elkezdtünk volna az első album számain dolgozni, leginkább rólam szólnak és az életemről, szóval nagyon közel állnak hozzám a dalok. Szeretem játszani őket. Ráadásul a zenekar most már tényleg professzionális zenészekből áll, akik ez előtt is sikeres, jó bandákban játszottak. Jó együtt játszani velük. A Beastmilk sosem volt egy klasszikus értelemben vett zenekar, számítógépen raktuk össze a számokat, mintha egy projektmunka lenne, de most úgy érzem, hogy tényleg egy zenekar vagyunk, a színpadon is.
JÁTÉK
Oszd meg Facebook-faladon a koncert FB-eseményét, és írd meg privát üzenetben a hajó oldalának! A résztvevők között kisorsolunk két jegyet a koncertre. A nyertest a koncert napján üzenetben értesítjük.
Ezek szerint a Dreamcrash számait már együtt írtátok, zenekarként? Mindenki részt vett a dalírásban?
A számok ötven százalékát én írtam – az éneket, a gitártémákat, így tovább. A másik felét pedig Linnea, de ezt úgy képzeld el, hogy mondjuk ő feljátszotta gitáron az ötleteit, én meg ráénekeltem és megírtam hozzá a szöveget. Lényegében így születtek a dalok, de a többiek hatása is érződik a lemezen. Uno Bruniusson (ex-In Solitude) nagyon sokat foglalkozott a zenei rendezéssel, hogy hogyan szóljanak a dobok, Valtteri maga írta a basszustémáit és Juno Vanhanen is hozta a saját ötleteit. Sokkal inkább csapatmunka volt, mint eddig bármikor és szerintem elértük az ideális egyensúlyt. Élvezem, hogy közösen dolgozunk a számokon, zenekarként és a végeredmény is kidolgozottabb, érettebb, mint bármi, amit a Beastmilkkel csináltunk.
A Climax-hez képest a Dreamcrash még kevesebbet merít a metálból és többet a nyolcvanas évek gothjából és post-punkjából. Ez is annak az eredménye, hogy most már közösen írtátok a számokat?
Azt hiszem, igen. Tudod, a Climax korlátozva volt azáltal, hogy két ember dolgozott a számokon – én és Johann. Ráadásul én akkor még nem is annyira folytam bele a dalszerzésbe, szóval az akkori számok még sokkal inkább a metálban gyökereztek. Igazság szerint, amikor megalakult a zenekar amiből később a Beastmilk lett, sosem szerettem volna, hogy metált játszunk. De a kezdetekben mégis túlságosan abban gyökerezett a zenénk, legalábbis az én ízlésemnek. Sokkal jobb most, hogy egy valódi zenekar vagyunk, több teret engedünk a minket ért hatásoknak és több ember vesz részt a számok írásában, így a végeredmény is változatosabb lesz. Szóval igen, szándékosan próbáltuk visszaszorítani a metált és egy másik irányba elindulni. A metál nagyon korlátozó tud lenni néha. Ráadásul úgy gondolom, azóta érettebb dalszerzők is lettünk, ami azzal járt, hogy másmilyen számokat írtunk.
Milyen volt Tom Dalgety-vel dolgozni?
Csodálatos! Nem tudtuk, hogy fogja majd csinálni, hogyan áll hozzá az egészhez és az igazat megvallva, végül mi magunk vettük fel és producereltük az új albumot, mert túl bonyolult lett volna folyamatosan ide-oda röpködni, nem tudtunk volna olyan intenzíven dolgozni, ahogy nekünk ideális. De! Ő sokkal többet dolgozott már különböző stílusokban alkotó zenekarokkal, mint mi, ezért pedig teljesen máshogy közelített a számokhoz, mint mi és azt hiszem, így lehetett a lemeznek egyszerre egy klasszikus és egy alternatív rockos hangulata is. Ez pedig szerintem remek, mert kinyitotta a számokat egy szélesebb közönség számára, már nem csak a metál rajongóknak szólnak. Mondhatni Tom ezt tette hozzá a lemezhez: egy újfajta megközelítést azt illetően, hogy hogyan lehet rockzenét felvenni.
