Vágtázó Halottkémek | A végtelenség szédítő hussanása

A modern magyar zenetörténet egyik legfontosabb lemezét, A halál móresre tanítása című 1988-as albumot adja elő az A38 Hajó album-újrajátszó sorozata keretében a Vágtázó Halottkémek október tizedikén. Grandpierre Atillával, a zenekar civilben csillagász sámán-frontemberével beszélgettünk.

Hogyan jött az ötlet, hogy egy új sorozat keretében újra eljátszátok a klasszikus albumaitokat?

Újjáalakulásunk alkalmával azt vettük észre, hogy százszor frissebbek vagyunk, újjászülettünk, és kezdjük elölről! Kirobbanó erőben vagyunk, érezzük, hogy összetartozunk, csordultig telítve attól az elképesztő erőtől, amely bennünket is meglep minden próbán! Fel vagyunk dobva, gyújtó érzések öntenek el, és szárnyakat adunk egymásnak! Ráadásul Vazul az énekből is nagy szerepet vállal, így most ugyanúgy három énekesünk van, mint a nyolcvanas években: Szónusz, Vazul és én. Mindez az együttállás egybevágott szervezőnk, Varga Balázs Zéró javaslatával, hogy játsszuk el újra az első lemezt. Igent mondtunk, annál is inkább, mert az első lemezünk nagyszabású, időtálló alkotás, ma talán még jobban lelkesedünk ezért a szellemért, amit szeretnénk újra életre szabadítani.

Mik jutnak eszedbe először, ha A Halál móresre tanítása albumotokra gondolsz?

A kozmikus szem, amit a lemezborítóra terveztem, egységes látomás-keretet ad számomra az egész albumhoz. Ezt látva érzem a végtelenség szédítő hussanását, ahogy kitör a zenéből és felforrósítja az életünket!

Mik hatottak rátok akkoriban?

Mindig öntörvényűek voltunk, a végtelen és örök erők éltettek és hatottak bennünk, valami szinte kifejezhetetlen, a szokásos mércék számára mérhetetlenül nagy, teljes színeiben tobzódó élet. A győzhetetlen belső valóságnak éltünk. Megsejtettem, hogy a világ sokkal nagyobb annál, amit a mai szemléleti keretek között tudatosan fel lehet fogni belőle, de ha megnyitja magunkat az élet teljessége előtt, akkor érzéseinkkel, lényünkkel képesek vagyunk visszanyerni ezt a teljesebb, igazabb valóságot. Az örök valóság hímporát a kősziklák rezzenéstelen, örökérvényű arckifejezésében, a tűzfalak időtlen méltóságában rejlő emberfeletti erőben találtam meg. Kerestem, és a tárgyak mélyén ragyogó örök világban találtam meg tiszta önmagam. A tárgyi világban rejlő erő emberi arcát, belső világát fedeztem fel, és ebben bukkantam a végtelen erő minden anyagi változáson túli forrására. Ebben a belső szellemi forradalomban értelmeztem a külső hatásokat is. A hetvenes-nyolcvanas években a Blue Cheer együttes első lemeze, a Vincebus Eruptum adta az olajat a tűzre. Rezzenéstelen, időkön túli erőt, elszántságot, hihetetlen eltökéltséget éreztem a zenéjükből, és ennek alapján értelmeztem a szövegeiket is, amelyeket sajátos fordításban gyújtó lövedékekként szabadítottam el. A Blue Cheer mellett az MC5, a Stooges, a Brainticket, az Ash Ra Tempel, és az Eric Burdon  and The Animals zenéit emelném ki abból a rengeteg őrjítő zenéből, amit akkoriban hallgattunk.

A lemez számait eredetileg egy svájci koncerten rögzítettétek volna, de végül egy holland
stúdióban tettétek. Hogyan kerültetek oda? Mennyire volt nehéz egy sterilebb környezetben életre hívni a rátok jellemző erőt, hangulatot, spontaneitást?

Német menedzserünk, Dietmar Lupfer szervezte meg az eindhoveni lemezfelvételt, ahol Theo von Rock ‒ akkoriban a Rollins Band tagja ‒ működött közre a lemez hangmérnökeként. Stúdiójában mindent úgy alakított, ahogy kértük: egy nagy teremben vettük fel a lemezt élőben, az egész zenekar egyszerre játszott, mert a mi zenénk érzésből születik, a zenétől egymásban gyújtjuk ki azt, ami továbbröpíti a zenénket, amitől a zenénk lényege, lelke megszületik és hallható lenyomatot hagy. A zenekar nem ismert lehetetlent akkor sem, amikor az Élő világegyetem című spontán zenei látomás felvétele után Theo közölte, hogy a mikrofonom membránja beszakadt a nagy hangerőtől, és meg kell ismételni a felvételt. Azt mondták a többiek, hogy ez lehetetlen, hiszen nem lehet ezt a nagyon szabad rögtönzést még egyszer olyan jól feljátszani. Amire azt mondtam: csak a lehetetlennek van értelme, a lehetségest nem is érdemes megpróbálni, az igazán érdekes mindig a lehetséges határain túl kezdődik. Így sikerült rávenni a többieket az újrajátszásra, és a lehetetlen valóra is vált: az újrajátszás, ha lehet ezt mondani, még spontánabb, élőbb, mint az első változat.

A Halál móresre tanítása megjelent külföldön is, a Sonic Boom kiadó gondozásában, három évvel később pedig újra megjelentette Jello Biafra kiadója, az Alternative Tentacles. Vele hogyan kerültetek kapcsolatba? Mennyire követtétek akkoriban a magyar és külföldi punk-színteret?

A Halál móresre tanítása először nyugaton jelent meg, és csak fél év múlva került sor a magyar kiadásra. Ekkoriban írta rólunk a német sajtó: ”A VHK határozottan a legjobb Keletről. A Halottkémek egy zenei zabolátlanság, ötven perc transz. Őrült dobok, végletekig srófolt gitárok, sikoltó sámánok. A VHK egy álom. Hallgasd extrém hangosan! Vessz el benne! Ne gyere vissza soha többé!” Jello Biafra nagy zenegyűjtő, figyelemmel kísérte a világ zenei életét, és
Magyarországról is kapott – úgy tudom, Miskolcról – egy kazettát, amelyen betiltott és elhallgatott zenekarok koncertfelvételei szerepeltek. Erről a VHK tetszett meg Jellónak a legjobban, annyira, hogy kezdeményezte a kapcsolatfelvételt.

A lemez megjelenése idején a Vágtázó Halottkémek betiltott zenekarként működött. Könnyebb lett a működésetek a rendszerváltás óta? 

A zenekar hazai elismerésében a helyzet változatlan, negyven év nem akármilyen eredményei után sincs érdemi változás. Annak idején a ”veszélyes” zenekarokat vagy betiltották, vagy elhallgatták. Most előszeretettel az elhallgatást alkalmazzák. Mi pedig ugyanúgy megtaláljuk az utat a közönségünkhöz és az utókorhoz, mint annak idején. A mi zenénk örök értékeket, az élet, az emberi kiteljesedés, a közösségi összetartozás erejét hordozza. A földi hatalmasságok, úgy tűnik, azon igyekeznek, hogy elvágják a teljesebb életre eszmélés lehetőségeit az emberektől. Mi pedig a tőlünk telhető legjobb erőket mozgósítjuk, így mutatunk utat egy boldogabb jövőbe. Azért élünk, hogy a lehető legcsodálatosabb életet éljük és segítsük elő minél több emberben. Mindannyian egy hatalmas teremtő erőnek köszönhetjük a létezésünket. Mi ezt a teremtő erőt éltetjük, és egyre több emberhez jut el az üzenetünk.

Az elhangzó számokat leszámítva miben más egy Vágtázó Halottkémek és egy Vágtázó Csodaszarvas koncert? 

Ha leszámítjuk az eltérő hangszereket, akkor a zenészek egyéniségétől, és attól, hogy ki mire képes, és mennyire tudja mozgósítani magában az Erőt, a csodálatos zenei alkotóösztön legmagasabb kibontakozását. A két zenekar között a VHK elektromos hangszereiben rejlő erő az egyik különbség. A Csodaszarvas pedig a természetes, ősi hangzást keresi, az időtlen népzenét teremtő természeti erőből, a tiszta forrásból merít.

Mire számítsunk a VHK október 10-i és a Vágtázó Csodaszarvas november 27-i koncertjén?

Rendkívüli, egyedi élmény lesz mindkét koncert! Mert nemcsak a hangokkal teremtünk kapcsolatot, amint az általában történik. A hallható zenén kívül mozgósítjuk lényünk saját számunkra is szinte ismeretlen mélységeit, és a hallható világon túl is kapcsolatot teremtünk egymással és a közönséggel. A VHK október 10-i koncertjén nem csak hogy megidézzük első lemezünk teljes világát, hanem az egész estét ennek a zenei világnak szenteljük, olyan húzásokkal, eljárásokkal, amelyek igazi fényében mutatják meg a VHK szellemét.