Emika | Függetlennek maradni

Az A38-on már többször fellépett elektropop-díva, Emika tavaly jelentette meg új lemezét. A nemrégiben saját kiadóját megalapító Emika éteri, elszállós, ugyanakkor súlyos ütemek zuhogásával tarkított fellépései egyszerre vokális szólóestek és nagyszabású gépészkedések, aminek középpontjában mindig ott van Emika varázslatos személyisége. Erről február 13-án ismét meggyőződhetünk az A38 Hajón, ugyanis a művésznő idén visszatér, hogy bemutassa az új albumához kapcsolódó, nagyszabású audiovizuális show-ját. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele Berlinről, Václav Havelről, a zongoráról és új szimfóniájáról.

Már többször felléptél az A38 Hajón, legelőször négy éve. Milyen emlékeid vannak arról a koncertről?

Úgy emlékszem, hogy eléggé vad volt! A magyar rajongóim elképesztőek, tele vannak pozitív energiákkal. Le kellett vágni a színpad egy részét, hogy mindenki beférjen, és szinte teljesen körbeálltak az emberek, ami nagyon tetszett. Szeretek közel lenni a közönséghez, mikor játszom.

Egy különleges audiovizuális show-val térsz vissza februárban. Mire számítsunk?

Ez egy új show, tele különleges hangokkal, kiadatlan zenékkel, nyers ütemekkel és mély basszusokkal, valamint sok klasszikus elemmel. Utóbbiakhoz a szólózongorára írt albumom, a Klavírni, valamint a szimfónia, amin mostanában dolgozom adta az ihletet. Az egész fellépés az élő improvizációra épül és bemutatja a teljes eddigi munkásságomat. A vizuálok és a fények életre keltik majd a világot, amiben a DREI dalainak története játszódik, és egyfajta klubmozis hangulatot teremtenek. Remélem, egy mély és inspiráló estében lesz része mindenkinek.

Számodra mi a legnagyobb különbség az élő fellépés és a DJ-zés között? Melyiket szereted jobban?

A fellépéseimen csak a saját számaimat játszom, és a rám jellemző hangzás és stílus dominál. Én játszom minden hangszeren, én éneklek. Amikor DJ-zek, az inkább egyfajta bemutatója annak, hogy mi inspirál, a barátaim zenéjének és az aktuális kedvenceimnek, eklektikusan összemixelve.

Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy legutóbbi lemezed, a DREI írásakor a legnagyobb inspirációt Csehszlovákia első szabadon választott elnöke, Václav Havel egyik könyvének, A kiszolgáltatottak hatalmának egyik fejezete, A személyiségtudat válsága jelentette.

Úgy érzem, az évek során sokan próbálták manipulálni a döntéseimet, az életem és a zeném terén is. Sok, az iparban már vén rókának számító ember nem tudta elfogadni, hogy egy fiatal nőnek is van helye a zeneiparban, aki ráadásul a saját maga producere is. Sok küzdelembe került megőrizni a hitelességemet és nem feledni, hogy mit is szeretnék elérni valójában. A legtöbb ember fél attól, amit nem ért vagy amit nem normálisnak gondol, és megpróbálja átalakítani valami olyanná, amit irányítani tud.

Havel írásai arról, hogy hogyan lett a szabadság és a kreatív függetlenség a politikája egyik alappillére, illetve hogy miért fontos a moralitás abban, hogy emberek maradjunk, rendkívül inspirálóak voltak számomra. Művész volt, aki egy olyan ország politikai vezetője lett, amelyik épp próbálta újra megtalálni a saját szabadságát. Nincs még egy hozzá hasonló ember, és mindig érdemes odafigyelni az olyan egyénekre, akik feltalálták a saját útjukat a világban.

Jelenleg Berlinben élsz. Milyennek látod a várost? Inspirál téged?

Úgy érzem, hogy mostanság a Berlinből érkező zenék legtöbbje túlságosan komoly és túl sok bennük a produceri munka. Próbálok tenni ez ellen, és így lényegében inspirál is, mert arra késztet, hogy valami mást csináljak.

Tavaly kiadtál egy teljes egészében szólózongorára írt albumot, a Klavírnit. Mi fogott meg a hangszerben?

Hogy egyszerű, gyönyörű és olyan, mintha egy egész zenekart magába foglalna. Játszhatsz rajta finoman, csak egy ujjal és olyan hangja van, mintha üveget vágnál. Nem kell virtuóznak lenned, hogy játszani tudj rajta, elég, ha szereted.

A második (DVA) és harmadik (DREI) albumod már sokkal emberközelibb, sokkal természetesebbnek hangzik, mint a cím nélküli debütalbumod. Egyetértesz ezzel?

Abszolút. Hatalmas inspiráció volt turnézni és fellépni a világ különböző pontjain, találkozni a közönségemmel és hallani a történeteiket.

A Drei és a Klavírni már a saját kiadódnál, az Emika Recordsnál jelent meg. Miért döntöttél úgy, hogy otthagyod a Ninja Tune-t? Mik a jövőbeli terveid a kiadóddal?

Nem a kiadókra fókuszálok. Úgy vélem, a kiadóknak már nem szabadna olyan fontosnak lennie, meg kellene maradniuk a háttérben. Ezzel párhuzamosan pedig a jó zenének, a kreativitásnak és a művészeti elképzeléseknek kellene az előtérbe kerülniük. Évtizedekig a kiadók mondták meg nekünk, mi a menő, itt az ideje, hogy a művészek felemekedjenek végre.

Az Ostgut Ton széria számára készített mixed, a Fünf számára mindenféle, a Berghain klubban hallható hangot felvettél. Mit gondolsz, egy klub esetében ezek az apró, a normál működés közben keletkező hangok is számítanak?

Természetesen, a klubok esetében a terek, a környezet, amibe kerülsz, a hangok azok, amiktől érdekes lesz oda járni.

Mesélj a közösségi finanszírozásban készülő projektedről, a How To Make A Symphonyról!

Több mint huszonötezer euró jött össze rá! Januárban kezdem el felvenni az első szimfóniámat az elképesztő szopránnal, Michaela Šrumovával. Még mindig nem tudom elhinni, hogy a rajongóim ilyen elképesztő mértékben támogatták ezt a projektet. Senki sem tudja, hogy fog az egész hangzani, még én sem, ennek ellenére mindenki összefogott, hogy létrejöhessen. Olyan, mintha lenne 499 producertársam, akik támogatnak és hisznek bennem. Megerősített a hitemben, hogy érdemes megmaradnom függetlennek.