Kollár-Klemencz László | Olyan nekem, mint a szauna

A hazai popkultúra egyik legsokoldalúbb egyénisége: Kollár-Klemencz László
A hazai popkultúra egyik legsokoldalúbb egyénisége: Kollár-Klemencz László

A hazai popkulturális jelen és közelmúlt egyik legizgalmasabb és legsokoldalúbb egyénisége a zenészként, íróként és képzőművészként is aktív Kollár-Klemencz László, akinek nem csak a Kistehenet és a Szájbergyereket köszönhetjük, hanem még egy csomó izgalmas popdalt, s akit a Rájátszásból és a Budapest Bárból is ismerhetünk. Március 18-án pályafutása összes zenekarával és további különleges vendégekkel születésnapozik az A38 Hajón – ennek alkalmából faggattuk arról, hogy mit talál izgalmasnak a zenélésben, melyik zenekarával mit tud kifejezni és a publikus jövőbeli terveiről. Németh Róbert interjúja.

Gyorsan az elején tegyünk tisztába valamit: ha visszanézünk egy régebbi (mondjuk kilencvenes évekbeli) cikket, vagy lemezborítót, a Kollár László nevet látjuk, míg a kétezres évekre Kollár-Klemencz László lettél. Ennek a váltásnak minden bizonnyal van története. Elmeséled nekünk?

Ez a nagyapám halálával kapcsolatos. Nagyon szoros volt köztünk a kapcsolat – őt Klemencz Mihálynak hívták, és mikor meghalt, felvettem a Klemencz nevet is. Én voltam, vagyok az egyetlen fiú a családban, a Klemencz nevet senki nem vitte volna tovább, ráadásul elég rejtélyes múltja van, amiről csak foszlányokat tud a család. Én egy Mária Terézia által betelepített sváb faluból származom, ahol a betelepítések színessége okán zsidó, francia, spanyol családok is letelepedtek az egykor a harkan magyar nemzetség által lakott, de többször elnéptelenedett faluba.

50 éves vagy, annak több mint a felét főleg zenéléssel töltötted. Mikor dőlt el, hogy a zenével töltöd majd el az életed jelentős részét? Mit találtál izgalmasnak a zenélésben, s mi az, amit még most is izgalmasnak találsz benne?

Hát ez talán épp Újhartyánban, az előbb említett faluban kattant be. Hetvenes évek közepe, álltam a szomszédban gitárt imitálva a kezemben, és Beatles szólt kazettán – vagy lemezjátszón, erre már nem emlékszem -, az is lehet, hogy a Poptarisznya dübörgött a rádióból, szólt a Hard Day’s Night, én meg halandzsa angollal nyomtam a sót a szoba közepén, és a Jancsi, vagy az egyik kiscsaj, a Gizi a szomszédból megjegyezte, hogy milyen jól megy ez nekem, s, hogy én biztos zenész leszek. Mindig vittem magammal az aktuális zenelejátszóimat vidékre is, Unitra lemezjátszót – amiről én azt állítottam, hogy ez sztereó, de a csajok bólogattak, hogy aha, de akkor miért van csak egy hangszórója? (ami a fedelébe volt beépítve) -, BRG kazettás magnót, az apámtól kapott első Grundig szalagos magnót. A végén már én nyomtam a karácsonyi diszkópartit a kultúrházban a CT 506-os Pioneer kazettás magnómmal és a tetejére állított rendőrségi forgó kékfénnyel, ami azzal a néhány hanyagul elhelyezett sárga-piros-fehér diszkólámpával dobta fel a közel 500 fős közönség hangulatát. Ez már a nyolcvanas évek eleje. A mixek születése, amikor az volt a dal, hogy több szám részlete volt ugyanabban a tempóban egymáshoz ragasztva. Plakátoztunk a falvakban, aztán jöttek. Nem nagyon volt akkor program – voltak a lagzik, meg néha lejött a Hobó.

Hogy mi az izgalmas a zenélésben? Nem tudom, igazából nem izgalmas, eléggé kiszámítható, kábé tudom, hogy hova visz, meg sok rétegét bejártam. Az első vidéki rockzenekarom után jazz-zenekarban folytattam, aztán progresszív jazz-rock, majd az alternatív közeg, utána egy kis lakodalmas pop, majd vissza az alternatívba, mellette meg most erősödik a dal, és vele együtt az új szólólemezeimen a klasszikus zene felé fordulás. Izgalmasnak nem nevezném, kicsit olyan nekem, mint a szauna. Tudom, hogy milyen lesz ott, és vágyom rá, bemegyek a kinti hidegből, felmelegszem és utána sokáig még jó.

Ezen az estén pályafutásod több fontos zenekara is színpadra lép. Mesélsz ezekről? Melyik miért volt fontos? Melyik mit adott? Melyikben mit tudtál kifejezni?

Boann, talán a Boannt tartom az első zenekaromnak, amellyel rendszeresen koncerteztünk – klubokban, például az Almássy téren, meg egy-egy fesztiválon, bár akkor még ilyen nem nagyon volt, csak a Nap-Nap fesztivál. Progresszív útkereső zene, a koromhoz és a gitártudásomhoz képest kimagaslóan jó zenészekkel körülvéve. Nem szerettem a dalokat, a néhány akkorddal összeállított dal-dalt. Az összetettebb dolgokat, kompozíciókat szerettem, olyan dolgokat kerestem, amik még nincsenek. Ez a mai napig tart, de a dalokhoz már más a viszonyom.

Az Andersen már dalcentrikusabb volt. David – aki, amikor bedugta először a próbateremben a gitárját az erősítőbe és belebabrált azzal a reverbes Fender Telecaster hanggal abba a kis próbaterembe meg az agyunkba, és átprogramozta az egész hozzáállásomat a zenéhez – abból indult ki, hogy annyi zenekar sikeres néhány egyszerű akkorddal, miért ne csinálnánk mi is azt. Én ezt nem szerettem volna teljesen, közelítettünk egymáshoz, ő is engedett én is, így született az első album, amiben az a progresszivitás is erősen jelen volt, meg az egyszerűség is. Olyan volt, mint amilyen már van, de még sincs. Ez nagyon erős volt. Összekötött bennünket és mindenki ki tudta élni magát maximálisan, A második album már eltolódott a dalok felé, ami miatt sok vitánk volt és részben ezért hamarosan meg is szűnt a zenekar. David nagy találkozás volt számomra, egy olyan környezetben, ami a frissen rendszerváltott Magyarország, a kilencvenes évek legeleje volt. Ezt az időt együtt tölteni, folyamatosan együtt lógni amerikaiakkal Budapesten – David ugyanis nem egyedül jött ide – különleges volt. Ők voltak a környezetem, a mindennapok. Ültünk egy Kosztolányi téri bérelt lakásban, sört ittunk, Dan a diplomamunkámhoz rajzolta a fákat, mi meg írtuk a dalokat, Jonas meg céklalevet ivott csak és kizárólag. Kint meg pufajkások repkedtek az éterben. Külsőre minden a régi volt, de abban a Kosztolányi Dezső téri lakásban már egy másik valóság volt. Aztán a fiúk hazamentek, David öngyilkos lett, Dan véletlen túladagolásban halt meg, és ott találtam magam nélkülük a West-Balkánon, és nem éreztem jól magam. Az egész magyar zenei élet üres volt akkor – ha nem vele, velük, akkor sehogy se, gondoltam, és abbahagytam a zenélést. David Borstein helyére az Andersenbe egyébként két szám erejéig Szűcs Krisztián áll – aki anno, az Andersen aktív időszakában ott volt koncerteken, házibulikban, mint fiatal, tapogatózó heaven street sevenes, személyes kapcsolatban Daviddel és velünk.

A Hajón fellép még a szájbergyerekes Kistehén-időszak legendás tangóharmónikása, Farkas Robi, és az akkori kistehenes billentyűs, a jelenleg hiperkarmás Bacsa Gyula. Grecsó Krisztiánnal van egy közös estünk – vele is eléneklünk két dalt, és a szólódalaimból is eljátszunk a brácsás Ónodi Lacival, a csellós Valkó Bélával, Másik János és Lantos Iván barátaim közreműködésével. Hú, nehéz este lesz, nem egy kímélő program számomra.

Jelen időben is több fajta zenei projektben veszel részt. Kistehén (annak különféle inkarnációi), készülő szólóanyag, Rájátszás, Budapest Bár. Mit hozol, mit viszel az egyikből a másikba? Fontos számodra a zenei határátlépés?

A Kistehénben az andersenes múltat szerettem volna visszakapni. Az elején mondjuk nem. Akkor csak egy lehetőség volt, amit egy kisfilm generált és nem gondoltam komolyan. Csak csináltam. Aztán jópár évre rá megszületett egy lemez, Az ember a fán című, ami egyértelműen visszahozta bennem az andersenes múltat. Ezen az úton mentem tovább. Hiányzott már az a progresszió, az a közeg. Így találkoztam Bujdosóval, s ez megy már lassan hat éve, és számomra megunhatatlan ez a társaság. Közben 2014-ben elindult egy szólókarrierem, vagy szólóéletmódom – nem tudom, hogyan is kellene ezt hívni -, de sok olyan dal született a Kistehén alatt is, és az utóbbi években is, ami túl személyes, meghitt, csendes, nehéz lett ahhoz, hogy Kistehén-koncerteken előadhassuk. Valószínűleg az egyéb projektekben való szerepléseim is arra irányítottak, hogy ezeket különválasztva részben más hangszerelésben, részben más zenészekkel adjam elő. Így született a Legesleges című lemez Erdős Virág verseire, és most dolgozom a Rengeteg című következő albumon, aminek a bemutatója május 17-én lesz a Müpában.

Min dolgozol még jelenleg? Mik a jövőbeni már publikus terveid?

Az említett Rengeteg mellett a Kistehénnel is dolgozunk egy új lemezen, ami várhatóan ősszel jön ki. Szeretnék utána, a következő télen befejezni egy új novelláskötetet, aminek Rengeteg lett volna a címe, ám ezt a címet elvitte a szólóalbumom. Persze van átjárás ezek között, jóban vannak egymással és lesz helyette a kötetnek másik címe.

Álmaid, rémálmaid, titkos vágyaid?

Azt hiszem utaznék most sokat, de amúgy minden rendben van: nem álmodom már azt, hogy bele kell bújnom a földön egy szűk lyukba, amin le kell másznom végtelen hosszú csőbe és beszorulok.


A cikk elkészülését a Cseh Tamás Program és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
cstp-logo-web-smallnka_hu

Leave a Comment