Danielle de Picciotto | Válaszok a kitartáshoz

Az Einstürzende Neubauten és The Crime and City Solution tagjaiként ismert Alexander Hacke & Danielle de Picciotto páros nem először koncertezik az A38 Hajón.  A házaspár legújabb közös lemeze, a Perseverantia (azaz Állhatatatosság) május elején jelenik meg. A nagyrészt instrumentális, de Picciotto spoken word­ betétjeivel dúsított anyag az elmúlt évek „nomád életének” összefoglalása. A lemezbemutató koncert kapcsán beszélgettünk Danielle de Picciottóval a nomád életmódról, az állhatatosságról és az alkotói szabadságról.

A Perseverantia (Állhatatosság) című új programotokkal és lemezetekkel érkeztek ismét Budapestre. Mi az album története és mit takar az „állhatatosság”? Mondhatjuk-e azt, hogy ez a 2011-es Hitman’s Heel lemezetek folytatása?

Alexander és én már lassacskán 5 éve „nomád” életet élünk – egyik városból, vagy országból a másikba utazunk. Lemondtunk a berlini házunkról, hogy szélesítsük saját látószögünket és hogy lássuk mi is történik a világban. Manapság nem egyszerű művésznek lenni, általánosan drágább lett az élet, nagy a felfordulás. Legyen az a politika, a globális felmelegedés, a dzsentrifikáció… mindenki küzd és gyakran az az érzésed támad, hogy nincsen remény.

Ezért neveztük el a következő lemezünket „Perseverantia”-nak, mert minden nehézség ellenére nagyon sok jó és pozitív tapasztalatot szereztünk – az emberek DIY projekteket kezdeményeznek, ezzel új munkahelyeket teremtve, ami függetleníti őket a nagytőkés vállalatoktól, az emberek jobban odafigyelnek az étkezésükre és az élelmiszerekre és a kevesebb konfliktus és háború eszméje által vezérelve jobbá teszik a világot. Ki kell tartanunk ahhoz, hogy jobb világot adjunk át a gyerekeinknek és olyan dolgokat kell támogatnunk, mint az integritás, őszinteség és kedvesség.  Ki kell tartanunk, hogy ki ne haljunk. Mint az orrszarvú a lemezborítónkon.

A Hitman’s Heel, 5 évvel ezelőtt, akkor jelent meg, amikor nomádok lettünk. Outsiderek voltunk, akik szabadok lettek. A Perseverantia azt mutatja, hogyan fejlődtünk azóta és válaszokat ad a kitartáshoz.

A berlini memoárok (The Beauty of Transgression) után We are gypsies now címmel kiadtál egy grafikai naplót is, ami az új, nomád életetekről szól. Mi volt ennek a váltásnak a fő oka és miért olyan vonzó ez az életstílus?

A nomád életstílus visszavisz minket az alapokhoz – fejenként csak egy bőröndünk lehet, meg a hangszerek. Ez a minimalizmus az élet alapjaihoz vezetett minket.

Az olyan kérdések, mint „mi az IGAZÁN fontos az életben”, „mit szeretnék az élettől” nagyon is meghatározók lettek és rá kellett jönnünk, hogy az anyagiak nem adnak ezekre a kérdésekre kielégítő választ. Azok csak kapzsiságot és versengést szülnek.

A szívedben és lelkedben rejlő univerzum sokkal fontosabb, a gondolatok szülik a valóságot. A gondolatainkra koncentrálunk és megtanultuk hogyan legyünk függetlenek. Rájöttünk mennyire kevés dolog kell a boldogsághoz. Barátság, egészség, kreativitás, becsületesség, kedvesség – mindez sokkal több örömöt hoz, mint azok a dolgok, amit pénzért veszünk meg.

Vannak-e olyan Magyarországhoz kötődő emlékeid, amik kimaradtak a könyvből?

Sajnos sose töltöttünk elegendő időt Magyarországon, hogy egy igazi képet alkossunk az országról. Általában 2 napot szoktunk itt tölteni, amiből az egyik mindig a koncert napja volt. Remélem egyszer több időt tölthetünk nálatok! Egy rezidens program például remek lenne.

Berlint nevezted otthonodnak, de hol van most az otthonod, hol írtok új dalokat? Az úton?

Jelenleg nincsen a szó szoros értelmében vett otthonunk. Van egy stúdiónk Berlinben és New Yorkban, amit a barátainkkal közösen bérelünk.  Így amikor Európában vagyunk, akkor Berlin a bázisunk, amikor pedig az Egyesült Államokban, akkor New York. Lényegében mindenhol készítünk felvételeket, ahova csak utazunk, egy mobil stúdióval ez manapság könnyen megvalósítható! Az utazásainknak köszönhetően rengeteg új barátságot kötöttünk, így az az érzésünk hogy több otthonunk van. Ennyi utazás után nagyon nehéz lenne valahol lehorgonyozni …

Beleszerettem a sivatagba és a lemez túlnyomó részét is ott rögzítettük. A sivatag óriási hatással volt ránk, hiszen olyan, mint az emberiség bölcsője.

Hosszú időn át berlini lakosnak tartottad magadat, írtál is róla egy könyvet. Milyennek látod a mostani berlini zenei és társadalmi életet?

Berlin állandóan változik. Öt évvel ezelőtt azt hittem, hogy túl sok a turista. Most pedig úgy tűnik, hogy a menekültválság okozza a fő problémát. De természetesen Berlinben mindig történik valami, barátok koncerteznek, kiállítások nyílnak, újabb installációk látnak napvilágot, stb. Nagyon sokat változott a város a nyolcvanas évek óta, de még mindig remek a légköre és az emberek sem adják fel a harcot és küzdenek az egyenlőtlenség és korrupció ellen. A többi nagyvároshoz képest még mindig alacsonyak a bérleti díjak és a kreatív emberek számára nagyon kedvezőek a körülmények, ahol nem leszel függő a nagyvállalatoktól.

Mi az előnye és a hátránya a pároddal, Alex Hackeval való együttműködésnek?

Az előnye természetesen az, hogy Alexander egy hihetetlenül tehetséges zenész és hasonló a zenei ízlésünk, így partnernek is tökéletes.

A hátránya pedig az, hogy az Einstürzende Neubauten tagjaként nemzetközi hírnévre tett szert, én pedig nem. Ráadásul én egy nő vagyok és az emberek gyakran nem értik a szerepkörömet és úgy kezelnek engem, mintha ha „csak” Alex felesége lennék. Gyakran éreztem emiatt megkülönböztetéseket. Szerencsére az évek alatt az emberek megszokták a szerepemet és Alexander egyenrangú partnereként tekintenek rám.

Legutóbbi budapesti koncertetek óta kiadtál egy szóló lemezt (Tacoma), koncerteztél és stúdióztál a The Crime and City Solution zenekarral, valamint több művészeti, film és rezidens kulturális projektben is részt vettél. Honnan vad időd és energiád ennyi mindenre és mi a következő nagy feladatod a Perseverantia turné után?

1990 óta dolgozom, mint multimédia művész és hogy ne kelljen más munkát végeznem, ezért 24 órában ezen dolgozom. Szeretem azt, amit csinálok, ezért nem úgy tekintek rá, mint egy munkára, így nincsen se szabadságom, se hétvégém, se igazi családi életem. Úgy gondolom, ez egy kompromisszum, amit egy művésznek meg kell hoznia. De nem vagyok ezzel egyedül. Azt olvastam valahol, hogy a sikeres művész titka a mániákus munkabírás.

Per pillanat a megjelenő albumomra koncentrálok és ahhoz készítek videókat. Új festményeket készítek, dolgozom egy új könyvön és szóló lemezen. Az élet rövid, ezért nincs megállás.

Ha meg kellene nevezned kedvenc művészeket, írókat, akkor kiket emelnél ki?

Nagy hatással van rám a filmes Wes Anderson, a fotós Tina Winkhaus, a hangművész Jacob Kirkegaard, a zenészek közül talán Foetus, a csellista Helen Money, Jarboe, a Swans, Om és Patti Smith.